Itt a vége, fuss el véle

Koljada: Murlin Murlo – Szabadkai Népszínház Magyar Társulata; Örkény Színház

Egyszer volt, hol nem volt – az Uralon talán innen, de az Óperenciás-tengeren biztosan túl –, volt egyszer egy álmos kisváros: Sipilovszk. (Az orosz szótőben – ’síp’  –  mintha egyenesen ott szunnyadna a csipkerózsa.) Ebben a városban éldegélt két szegény nővér, Olga és Irina. Egy szép napon aztán vándorlegény érkezett Sipilovszkba; épp jókor, hiszen elterjedt, hogy közeleg a világvége. Aljosának hát – szokás szerint  –  kemény próbákat kellett kiállnia. Elnyerte-e végül a királylány kezét? Megkapta-e a fele királyságot? Képes volt-e megmenteni a világot?
Ölbei Lívia

A rendező, Hernyák György komolyan vette a címnek megtett Murlin Murlót: a 2005 januárjában bemutatott szabadkai Koljada-előadás egyik bujkáló szólama-rétege tiszta, érzelmes és tragikus (orosz) mese; ezt a gyógyító szólamot az apokalipszist követő finálé emeli és tartja ki hosszan, szépen, halkan. Még az is előfordulhat, hogy a dosztojevszkiji kegyelem – mint megoldási, feloldozási kísérlet és ajánlat – szólal meg abban az együgyű kis dallamban. Ezt az első pillantásra földtől-Koljadától elrugaszkodott megjegyzést talán elég meggyőzően támasztja alá az az allúziórendszer, amellyel –  lehet persze, hogy akaratlanul, egyszerűen „oroszsága” okán – a szerző él, és amelyre a szabadkai előadás rá is játszik. A nagy orosz irodalmi előképekről van szó. (A 2005-ös budapesti kortárs drámafesztiválon arról is szó esett, hogy a mai orosz drámaíróknak alkalomadtán mekkora terhet – vonszolnivaló uszályt – jelent mondjuk Csehov öröksége. Lehet használni, elutasítani, ironizálni. Tanulni tőle. Egy biztos: valahogy muszáj viszonyulni hozzá.) Koljada, úgy tűnik, könnyedén  és ironikusan  viszonyul az elődökhöz. Fölülírja, szétírja, kiforgatja – és talán még szereti is őket. Legelőször is Csehovot. A Murlin Murlóban három helyett két nővér szerepel –  bicsaklik, bomlik a harmónia – ; igaz, még mindig Irinának és Olgának hívják őket, csak „fordítva”: itt Olga a fiatalabb, és különösebben dolgozni sem akar. Viszont vágyakoznak ők is, mint kb. száz évvel ezelőtt Anton Pavlovics hősnői – csak már azt nem tudják pontosan, hogy hova. Moszkvába? Leningrádba? (És a kettő közül melyikben is van a Vörös tér?) A vágyak kiélésének egyetlen, kétdimenziós, virtuális netovábbja egyébként Sipilovszkban – a vodkán kívül – a mozi. Olga forrón szereti. Ráadásul, ha az ember elkezdi ízlelgetni, forgatni, mondogatni, hogy „Murlin Murlo”, egyszer csak áttűnik rajta a „Marylin Monroe”. Hát igen: Olga, a szegény, szerencsétlen, kisvárosi Murlin-Marylin. Nem lehet véletlen a díszletben az a cirill betűs filmplakát sem: Jeszty, kto gorjacso ljubit.
A Sipilovszkba vetődő Alekszej egyfelől a világmegváltó hajlamú, égő szemű fiatal (orosz) értelmiségi-művész megtestesítője, másfelől meg – és akkor legyen inkább Aljosa – a lélekmegmentő naivak és tiszták kései, ironizált leszármazottja. A körbenjárásra, rugószerű ismétlődésre erősen építő, már-már bohózati dramaturgia Csehovtól (a nagy nevettetőtől) szintén nem idegen.
A darab – és az előadás – harmadik rétege (a mese és az irodalmi elődökkel játszott meccs után) legyen a valóság. Eltekintve attól az evidenciától, hogy az előadás mindig itt és most, vagyis a színpadon – és nem Sipilovszkban, Moszkvában, Leningrádban, Szabadkán, Budapesten – játszódik, a Murlin Murlót mégis különös fénybe-árnyékba vonják azok a valóságreferenciák, amelyek az orosz és a világtörténelem egy bizonyos, hangsúlyos pontján  – Miss World 1989, Gorbacsov, Leningrád stb. –  helyezik el a történetet. A mindig ugyanúgy szerencsétlen, tanácstalan, reménytelen, a világtól elzárt kisemberek világvége-várásának hátterében a Szovjetunió éli végnapjait, és ezt a heroikusan groteszk összecsengést csak tetézi, hogy miközben folyamatosan a közelgő világvégéről lamentálnak, talán észre sem veszik: a pokol és a vég az, ahol és ahogyan élnek. Ezen a ponton már mindegy, hogy földrajzilag merre járunk, az élmény egyetemes. Mégis: mivel a nevezetes események óta alig telt el másfél évtized, ez a történelem még nem ülepedett le egészen –  még nem egészen történelem. (A fiatalabbak többségének a cirill írás ma nem több megfejthetetlen hieroglifánál, az idősebbek még kibetűzik a szavakat, egyet-egyet talán meg is értenek. Aki meg valaha orosz szakos volt, de már nem használja, felejti a nyelvet, csöndben még el is lágyul egy kicsit. De ez már tényleg egy másik történet.)
A pazar díszlet is a pokol-benyomást erősíti: a lakás, ahol vagyunk – mi mindannyian, a nézőket is beleértve – szuterén. Külön szép és beszédes az ablakok előtt fel-feltűnő lábak játéka: a szomszédokból csak ennyi látszik. Úgy vannak, hogy nincsenek. De elképesztően színes – mesebeli, szinte paradicsomi – pokol ez. Az Alice Csodaországban óriási –  és sokáig fenyegetően funkciótlan –  kétajtós szekrénye mellett óriási tükör várja a megvilágosodást. L-alakban ülünk a nézőtéren: aki a szárában, az a szuterénablakokkal szemben; aki a talpában, az a tükörre lát, meg a Koljada által meg sem írt, viszont nagyon is helyénvaló boszorkányos öregasszonyra, aki végig fönn, a saját ablakában szöszmötöl, mintha moziban nézné az előadást. Ő a kizárólag gesztusokkal, mimikával kommunikáló, néma rezonőr. (És ő Misa zsarnok édesanyja. Csak érdekességképpen: a nővérek  szintén zsarnok – különben a moziban jegyszedő – mamája, bár sokat emlegetik, nem jelenik meg a színen: Koljada ilyenformán őt sem írta meg.)
Gyönyörű a franciaágyat megfelező szerelmes-tűzpiros függöny (mint a paradicsommadár szárnya); és egyáltalán: gyönyörű ez az egész, összezsúfolt, művirágos, házi ikonosztázos, a kicsinél is kispolgáribb giccsparádé. Itt élnek a megalázottak és megszomorítottak: sajnálatraméltók és nevetségesek. (A szekrény fölött, az öregasszony ablaka mellett a semmibe vezető ajtó pedig –  „minek? hogy ne kelljen megfordítani a koporsót” – egy kósza pillanatra megidézi a Gyurmát, a moszkvai Kazancev Színház meseszerű, líraian borzalmas Szigarjev-előadását, amely tavaly a kortárs drámafesztivál alkalmából érkezett Budapestre, a Bárka Színházba.)
A színészek otthonosan mozognak ebben a pokoli-paradicsomi térben – és nagy ízléssel összeválogatott ízléstelen gönceikben. Mezei Zoltán széles kedéllyel adja a mackónadrágos, egy tömbből faragott, önelégült és öntudatlan sipilovszki macsót, Mihailt. Az ő rugóra járó, jellemfestő zenéje az a rettenetes – de valljuk csak be: nagyon jól dúdolható – újévi sláger, hogy „novij god, novij god, novij god...” A titokban nagyregényre készülő új albérlő, Alekszej szerepében a finom bőrű, ártatlanul kerek szemű, természetesen szemüveget viselő Kálló Béla se nem svihák, se nem áldozat, se nem megváltó. (Főleg nem megváltó.) Mindenesetre kezdetben Viszockijt hallgat. Aztán átnyergel a „novij god”-ra. Aztán továbbáll. Leningrádba? Kurszkba?
Az elhasznált házasságot idéző nyitó képben Olga (Pesitz Mónika) testéhez szorított könyökkel, apró rebbenésekkel, vonzások és taszítások, fojtások és kirobbanások kataton, mégis beszédes hintajátékával tűri-hárítja Misa otromba ostromát. Ez a visszatartásokra és kiengedésekre épülő – egészen finom, apró, aztán hirtelen széles gesztusokban megnyilvánuló – játék mindvégig fenntartja iránta az érzelmi érdeklődést. Hallani a lélek hasadását. Ő a legjobb: úgy is, mint Pesitz Mónika,  és úgy is, mint Murlin Murlo. Sipilovszk Szent Johannája.
Vicei Natália Irina szerepében igazi orosz trampli: úgy, ahogy a túlrúzsozott, lestrapált, szalmahajú, babaarcú orosz tramplikat elképzeljük. A színésznő érzékenyen egyensúlyoz a mégiscsak együttérzésre méltó emberi lény és az együttérzésre méltó emberi lény karikatúrájának megrajzolása között. Vékony jégen jár, de végül nem szakad be alatta.
Az 1997-es kaposvári Murlin Murlóból Varga Zsuzsa és Anger Zsolt erős játéka mellett az erőteljes fizikai-testi jelenlét, az ütközések, a brutális reménytelenség emléke maradt meg – az emlékezet persze csalhat. A szabadkai előadás a groteszk és a szürreális felé mozdítja el a durvaságot. Aljosa a háttérben, félig a lányszoba ajtaja mögött veti rá magát Olgára, az erőszakosan sivár aktushoz a szellentés szolgáltatja a szatírjátékot. Itt egy pillanatra meg is billen az előadás finom egyensúlya: a vasorrú bába – a különben végig hatékonyan jelen lévő Pálfi Ervin – fintorgásaiból sokkal kevesebb  elég volna. Viszont általa kap szerepet a szekrény teteje: a tapsrendhez van hova kilépnie.
Mert ezen a ponton mégis eljön a világvége – vagy ki tudja, csak egy másik, szép, új világ. Olga istenlátó belső filmje elszakad: a végig némán várakozó, végül tényleg meghasadó tükör – a hasadó lélek valóságos tükre – monumentális, szinte biblikus látványa az előadást fölemeli, a földtől eloldja.
Itt a vége, fuss el véle. Ha ugyan van hova.
Tegyük föl, hogy van: mondjuk egy másik színházba. Az Örkény Színház Koljadával és a Szibéria Transz címmel bemutatott Murlin Murlóval nyitotta meg a 2006/2007-es évadot. A színlap nemcsak arról tájékoztat, hogy a szövegkönyvet Spiró György fordítása alapján Guelmino Sándor –  egyúttal az előadás rendezője – és Orbán Eszter írta, hanem arról is, hogy „Nyikolaj Koljada darabja világszerte sikert arat. A volt Szovjetunió területén negyven színház mutatta be, de meghódította a környező szláv területeken kívül Németországot, Angliát és Amerikát is. Magyarországon 1997-ben játszotta a kaposvári Csiky Gergely Színház. Budapesten az Örkény Színház mutatja be először.” Nyilván nem tudatosan, de a bevezető néhány mondat hívószavai – siker, hódítás, negyven színház, Budapesten először – sokat elárulnak magáról az előadásról is, amely Guelmino Sándor kezén, kis túlzással, poénszóró társalgási vígjátékká változott. Csak a játszó személyek nem olyan elegánsak, ahogy az egy szalonvígjátéktól elvárható; ráadásul Hámori Gabriella többször megmutatja a mellét, Anger Zsolt pedig a meztelen fenekét. De a szereplők mindenestül nem többek, mint egzotikus, vergődő csudabogarak, elnézve őket egy pillanatra se jut eszünkbe, hogy istenem, de hát ezek mi vagyunk. Hogy rólunk szól a mese. Ezen az alapélményen nem változtat a transzcendencia felé lendített záró kép, Olga szó szerinti felemelkedése és megfeszíttetése (a hattyú halála?); ahogy nem nyer megalapozott értelmet az első ránézésre sokatmondó, sokféle utat megnyitó új cím, a Szibéria Transz sem.
Mintha Guelmino Sándor egyrészt nem aknázta volna ki alaposan a darabban rejlő lehetőségeket, és megelégedett volna a felszínnel, másrészt nem gondolta volna végig, nem helyezte volna rendszerbe az ötleteit, harmadrészt pedig mintha nem bízna eléggé a közönségben. A Murlin Murlo–Marylin Monroe párhuzamot például itt nem kell megfejtenünk, kimondódik az első adandó alkalommal, amivel nem is volna semmi baj, ha aztán az előadás kezdene valamit a párhuzamban rejlő groteszkkel és tragikomikummal. De nem kezd, ha csak azt nem, hogy Olga szerepében Hámori Gabriella néha romlott-romlatlan dívát alakít – valószínűleg a filmvászonról ellesett esetlenül pátoszos gesztusokkal. Kerekes Éva tökéletesen játssza a még mindig csinos, de alkoholista nővért, Innát. Kár, hogy közben muszáj arra gondolni: íme, így kell perfekt módon reménytelen, részeg nőt játszani.
Anger Zsolt annak idején a félszeg, sovány, öltönyös albérlő szerepét kapta a kaposvári Murlin Murlóban – mára Misává durvult-testesedett. Ki tudja: talán még a meghívásának is köze van ahhoz, hogy 1997-ben éppen ő volt Alekszej. Mindenesetre ez az apró tény – legalábbis a néző fejében – távlatokat nyithat: meglehet, egykor Misa hasonlított Alekszejhez, csak aztán az istenhátamögötti Sipilovszk végképp beszippantotta. A régi énjéből annyi maradt, hogy „könyveket kell olvasni”. (De legfőképpen nézni a tévét.  Az biztos sokkal korszerűbb, mint a mozi.) Az előadás leggyengébb láncszeme most éppen Alekszej (Dömötör András). Azon túl, hogy kellőképpen fiatal, vékony és szemüveget visel, nem nagyon van róla mit mondani.
Horesnyi Balázs végletesen lepusztult, kaotikus lakásbelsőt mutató díszletét a színpadnyílás szélén körbefutó lámpafüzér fogja keretbe: mintha kabaréba jöttünk volna – vagy a tévé előtt ülnénk. (Igaz, ezt a készüléket nem Misa hozta.) Kósza ötlet marad a lámpafüzér, az előadásra nézve nincs konzekvenciája. Ha csak azt nem akarta a rendező, amit végül így vagy úgy, de elért: hogy ne legyen sok közünk ahhoz, ami a színpadon történik. (Akkor sem, ha a kifeszített szárítókötél egyik vége belóg a fejünk fölé, a nézőtérre.) De az Alekszej lenyitható-becsukható vackának falára festett Utolsó vacsora se jelent semmit, legfeljebb élénk színeivel jól mutat az általános, egy-egy piros folttal (Alekszej garbója, zoknija) megbolondított szürkeségben. Ebben az előadásban is fölhangzanak – az Internacionálé és a Hattyúk tava taktusai mellett –  a Novij god-sláger foszlányai, de a szabadkai Murlin Murlóval ellentétben a dal itt nem kap se dramaturgiai, se egyéb jelentőséget.
Kár tovább körülményeskedni, muszáj bevallani: majd egy év (a Szabadkai Népszínház budapesti vendégjátéka)  távolából is olyan elevenek annak a Koljada-előadásnak a képei, olyan kitapinthatóan lüktet a ritmusa, olyan gyönyörűen fonódnak össze és mutatkoznak meg benne a darab fölfejthető, a színészek teljes valójával hitelesített  rétegei,  hogy a Szibéria Transz inkább csak fölerősíti, újra előhívja az emlékezet zugaiból valamennyit  –  viszont képtelen helyettük valami mást, másképpen érvényeset ajánlani. Ez itt a belvárosi Murlin Murlo –   bocsánat: Szibéria Transz –,  szigorúan este héttől fél tízig. Utána lehet  vacsorázni, aztán hazamenni és síkképernyős házimozit nézni.

Nyikolaj Koljada: Murlin Murlo
Szabadkai Népszínház Magyar Társulata

Fordította: Spiró György
Díszlet: Szilágyi Nándor
Jelmez: Brestyánszki Boros Rozália
Rendező: Hernyák György
Szereplők: Pesitz Mónika, Kálló Béla, Vicei Natália, Mezei Zoltán, Szilágyi Nándor, Brestyánszki B. Rozália, Pálfi Ervin 

Nyikolaj Koljada: Szibéria Transz (Murlin Murlo)
Örkény Színház

Spiró György fordítása alapján a szövegkönyvet írta: Guelmino Sándor és Orbán Eszter

Díszlet: Horesnyi Balázs
Jelmez: Benedek Mari
Rendező: Guelmino Sándor
Szereplők: Hámori Gabriella, Kerekes Éva, Dömötör András, Anger Zsolt
08. 08. 7. | Nyomtatás |