Barátságos mérkőzés

Magenta

A tánc, a zene születésének misztikus titkairól kaphatott fontos adalékokat az, aki tiszteletét tette az Újbuda Jazz Fesztivál keretében, egyetlen alkalommal műsorra tűzött esten, a Magentán a MU Színházban. E három tételből, három önálló alkotásból álló program nem elsősorban azért volt páratlan esemény, valódi ínyencség s az új (táncszínházi) évad több mint méltó nyitánya, mert abban a magyar tánc három, azonos irányból, termőterületről származó nagyágyúja, Farkas Zoltán Batyu, Horváth Csaba és Kovács Gerzson Péter lépett fel. Nem is azért, mert a hármak zenész partnerüknek ugyancsak köztisztelt művész-nagyságokat (Lőrinszky Attilát, Dresch Mihályt, Sipos Mihályt s Alexander Balanescut) kértek fel. Az alkotás, a közös játék, a hangzás és mozdulat társulásának, társításának boszorkánykonyhájába kukkanthattunk be – abba, hogyan is zajlik az ilyesmi, ha igazán formátumos, de a fentiekben különböző szintű jártassággal rendelkező művészek koprodukciójáról van szó.
Halász Tamás

A Magenta című est – alcíme: magyar tánc, magyar zene – a folklórból indultak pompás válasza napjaink egyre gyakrabban feszegetett kérdéseire: hogyan dolgozhatnak együtt koreográfusok és zeneszerzők, zenészek és táncosok a színpadon? Miért oly kevés az efféle valódi együttműködés Magyarországon? Természetes, hogy e dilemmák egészen más súllyal vannak jelen a néptáncban, mint a kortársban, de mi a helyzet az előbbire építkező utóbbiban? Három nagyszerű, egyesével, a maga módján kiemelkedő produkció sorakozott a Magenta programjában. Három különböző előéletű, történetű, múltú munka – egyazon szándékkal.
„Ök megpróbálják jól kitáncolni, én pedig kizenélni magamat – egymásnak is, egymással is” – nyilatkozta a Parallelben, a MU programkiadványában Lőrinszky Attila a Gordon-Gardon duó önálló címet nem viselő alkotásáról. A duó voltaképpen trió, hiszen a nagybőgős Lőrinszky s a gardonos-táncos Batyu mellett színre lép Batyu hosszasan, csendesen s mozdulatlanul, alázatosan a színpad szélén várakozó párja, Fecske (Tóth Ildikó) is az előadásban.
A Gordon-Gardon játéka annyiban élesen elkülönül az est másik két produkciójától, hogy hosszas előélettel bír, nem erre az estre készült – előadói mintegy öt éve már, hogy rendszeresen játsszák. Nyitó képében Lőrinszky talpig hófehérben a nagybőgőjével, intenzív fénykörben: játéka, szenvedélyes mozdulatai pillanatok alatt rabul ejtik az embert. A hangszerén játszó zenész önmagában is kész mozgásszínházi előadás: Lőrinszky úgy bánik az instrumentummal, mint a hamarosan melléje lépő Batyu Fecskével. Megszemélyesíti, viszonyba lép vele, uralkodik felette, s olykor aláveti magát – kettesben marad vele, egymásba zárulnak, hogy aztán kinyíljanak. Batyu belép a hangzó térbe. Beül pontosabban. Ülve kezd táncolni, apró mozdulatokkal: lepontozza, lepötyögteti a ritmust, kóstolgatja, szimatolja, de legapróbb moccanásaiban is ott van a tűz. Az ülő táncos persze igazán mókás látvány: Farkas Zoltán ki is használja e gegforrást, komoly arccal meghatározza ültében tett lépéseit, megtudjuk, palócosan jár a lába. Batyu aztán nyakában már az ütőgardonnal, ezzel az ormótlan, szépséges, bizarr bödönnel kezd lassú, „valódi” táncba. Sistereg körötte a levegő. A hófehér bőgős s a tetőtől-talpig feketébe öltözött táncos szövevényes játékba kezd. Cserélgetik a szerepeket, a hangzást, adogatják egymásnak – s egymás hangszerének – a gyeplőt. Ritmus és dallam felesel egymásnak. A tér leszűkül, a két ember – s a két hangszer-test – tere és hangtere magához szippantja a tekintetet. Zene és tánc egyszerre tégla, s egymás maltere: közösen építkeznek, egyazon konstrukción. A cserebere sebesen sorjázó, izgalmas momentumai, finom kis játékok, adogatások, hangzás- és mozdulat-szervák mérkőzése lelátóvá változtatja a nézőteret. A két férfi szellemes-emelkedett, duhaj momentumokkal díszített játékába egy látszólag esetleges ponton kapcsolódik be a táncosnő. Fecske úgy lép be a térbe, mintha egy másik idősíkból jönne. Zárt és visszafogott, méltóságteljes, alávetettnek tűnő figurája jelenése során nem is nyílik meg igazán. Ő nem a két férfi, hanem inkább a hangszer társául érkezett. Batyu és Fecske játékában ott bujkál a finom stílusparódia is: nagyszerű kettősük izzik a térben. Két fekete gyémánt: múlt a jelenben, múlt, mely puszta megmutatkozásával azonnal jelenné, kortársivá válik. A Gordon-Gardon játéka bárhányszor megtekinthető, nagyszerű szellemi és érzéki mutatvány a szó legnemesebb értelmében. Mesterek elegáns, könnyed, bölcs virtuskodása, párbeszéde, mely évtizedek tapasztalatára, tárgyi tudására, erősödő sugárzására épül.
Dresch Mihály és Horváth Csaba Flamingó című előadása vadonatúj, ám kettejük alkotói közössége hosszas múltra tekint vissza. Horváth korai, a Közép-Európa Táncszínháznak készült munkái közül többnek (Szarvashajnal, Tűzugrás, Szép csendesen), illetve a Sámán Színházzal bemutatott Duhajnak is Dresch jegyezte a zenéjét. Az előadás egy Rilke-verstől kölcsönözte címét, melynek utolsó szaka egyben annak mottója is: „A madárházban irigy lárma ébred;/ ők ámulva húzzák ki magukat,/ és egyenként a Képletesbe lépnek.”
Horváth feketébe bújt, zakós-inges-mezítlábas alakja madarat, madár-embert formál meg. A szín közepén két szék. Egyiken, velünk szemben Dresch játszik: mélyen előredőlve szinte alig mutatja magát, széles terpeszülésben fújja hangszerét. Háta mögé, a zenész vállaitól részben takartan ül le a táncos. Horváth tátogó fiókaként, kifacsart pózokban hallat néma üvöltést. A madárfi-mozdulatok esetlen riadalma, a suta tekerőzés, a tehetetlenség nyomorult pozitúrái a megszabadító, szárnyaló zenével adnak éles kontrasztot. A táncos énekelni kezd, de ezt csak percek múltán észleljük. Látni alakját, hallani a hangját, ám minden egyes dallamfoszlány mintha az éterből szólna. Horváth Csaba eltakarja az arcát, ahányszor csak hangja kel. Suta, csökevényes fióka-szárnyként mozgatott karja-válla mögé rejtőzik. Felegyenesedik aztán, és metszően éles fénysávban útra kel. Húsz perces fejlődésregény. Talpra állás, elindulás, elszakadás rövidke története ez. A Rilke-idézetből itt, most az „egyenként”-en van a hangsúly. Horváth alakja egymagában lép elénk a távolból. A Flamingók izgalmas helyzetgyakorlat, nehéz lenne függetleníteni az önálló alkotói útját a közelmúltban megkezdő koreográfus-táncos történetétől.
Kovács Gerzson Péter két hegedűvirtuózt, Sipos Mihályt, a Muzsikás Együttes művészét és az Angliában élő román nagymestert, Alexander Balanescut kérte fel társául az Időben című koreográfiához. Hármasuk egy harmadik koprodukciós utat mutat. A táncos-koreográfus, Sipos és a messzi távolban élő Balanescu együttes közös munkája előzmények nélküli, a nyilvánvaló eszmei rokonságon kívüli összetartó előzményekről nem tudunk, az Időben tehát egy, alapvetően a közös improvizációra, vagyis improvizációs közösségre építő munka. A produkció szerkezete a bemutató előtti szűk időben állt lábra, a pár napban, mikor Balanescu már Magyarországon tartózkodott. Mindez csupán annyiban érdekes és megjegyzendő, amennyiben a produkció születési körülményeit (a másik kettőhöz képest) meghatározza. Mindehhez képest Kovács Gerzson Péter alkotása strukturált mederben zajló, izgalmas rendszer, egyben szilaj, magával ragadó játék.
A táncos testét a két hegedűs mozgatja-irányítja a hegedűszó magnetikus erőterében. KGP szűkülő fénymintázatot tervezett színpadára, egyfajta élettér-szövedéket, mely mozgó alakját lassan önmagába, talpalatnyivá fogyatkozó szigetecskére zárja. A hegedűsök és a táncos viadala izgalmas momentumokban gazdag. Az érzékien áradó muzsika – bartóki, gyimesi, siposi, balanescui s ki tudja még hányféle eredetű elemével – önmagában gyönyörűség. Két komponista-előadó muzsikálja be a teret vadul keringve, szinte megtáncoltatva a hegedűt is, nem csak a táncost. A virtuóz muzsikusok és a virtuóz táncos precízen felépített, évődő, pajkos, remekbe szabott játékában ott az ismerkedés is. Frissességét, elemi erejét pontosan ez adja. Ha rondán akarnék fogalmazni: ettől lesz annyira exkluzívvá. A hármak kíváncsisága, alázata, nyitottsága, a szemünk előtt folyó munka páratlan élményt nyújt. A hegedűszóra megéledő s elernyedő, feltámadó és összeroskadó táncosi test, KGP remek alakja beledolgoztatik a zenei szövetbe, amint a zenészek mozdulatai is a koreográfiába. A különös libikóka, a finom provokációk, felütések izgalmas sorozata nyomán érezhetjük: ott állunk, ahol nem szokás. Az alkotói laboratórium kellős közepén, és figyeljük, ami ritkán adatik meg: hogyan keletkezik a mű. Irányított improvizációt látunk, s jól tudjuk, nagyon nem mindegy, ki improvizál.

Magenta
magyar tánc, magyar zene

Gordon – Gardon Duó

Nagybőgő: Lőrinszky Attila
Ütőgardon, tánc: Farkas Zoltán Batyu

Flamingó

Tánc: Horváth Csaba
Fúvós hangszerek: Dresch Mihály
Cimbalom: Lukács Miklós

Időben

Zeneszerzők: Bartók Béla, Alexander Balanescu, Sipos Mihály
Koreográfus, táncos, látványtervező: Kovács Gerzson Péter
Zenészek: Alexander Balanescu, Sipos Mihály

Helyszín: MU Színház
08. 08. 7. | Nyomtatás |