Tartós hullám

A legfiatalabb lengyel drámairodalomról

2003-ban jelent meg az Ilja próféta című válogatás az Európa Könyvkiadónál, amelynek alcíme: Mai lengyel drámák. Ám a benne szereplő darabok korántsem tekinthetők maiaknak. A „legfrissebb” mű Ingmar Villqist 1999-es Helver éjszakája, a többi dráma azonban (Tadeusz Słobodzianek: Ilja próféta, Janusz Głowacki: Antigoné New Yorkban, Sławomir Mrożek: Özvegyek) a magyar megjelenés előtt bő 10 évvel született, sőt Bogusław Schaeffer Kacsája 1987-ben íródott. Ráadásul Villqisten kívül egyik drámaíró sem tekinthető mai szerzőnek, hanem sokkal inkább modern klasszikusnak, mai napig alkotó veteránnak. Ugyanakkor a szerkesztőknek igazuk volt abban, hogy – mivel 1968 óta nem jelent meg Magyarországon lengyel drámaválogatás – a kötet mindenekelőtt a híd szerepét kellett betöltse, amely átfogta e harmincöt évet.
Nánay Fanni

„Az utóbbi években oly’ gyakran panaszkodtak lengyel színházi berkekben a hazai modern drámairodalom krízisére, hogy amikor 2000 körül új, értékes lengyel darabok hulláma tűnt fel, sok kritikus és művész észre sem vette azokat” – írja Roman Pawłowski a 2004-ben megjelent Pornó-nemzedék című drámaválogatása előszavában. Kötete nyomán azonban rögtön a figyelem középpontjába kerültek az abban szereplő szerzők és drámák, s általában a kortárs lengyel drámairodalom: egyrészt egymás után állították színpadra e műveket a különböző színházak, s erőteljesebben kezdtek érdeklődni a kötetből kimaradt szerzők iránt is. Másrészt viszont hosszasan gyűrűző vita indult a színházi sajtóban a válogatás adekvátságáról, s hamarosan megjelent egy „ellenkötet” is, a Visszhangok, replikák, fantazmagóriák Małgorzata Sugiera és Anna Wierzchowska-Woźniak szerkesztésében (2005). 2006-ban napvilágot látott Pawłowski második válogatása Made in Poland címen, valamint a varsói kultuszszínház, a Teatr Rozmaitości drámaíróműhelyében született darabokat összegyűjtő TR/PL című kötet.
A 2000-es év azonban nem csupán mennyiségileg, hanem minőségileg is választóvonalat jelentett a lengyel drámairodalomban. A kilencvenes évek lengyel drámaírásában, vagyis a „nagy öregek”: Mrożek, Różewicz, Gombrowicz, valamint a „modern klasszikusok”: Głowacki, Schaeffer, Słobodzianek mellett kisebb-nagyobb nehézségek árán tért nyerő fiatal drámaírók műveiben két olyan jellemző bukkant fel újra és újra, amely a külföldi közönség számára „nehezen emészthetővé” tette az újabb lengyel drámákat. Egyrészt a darabok rendkívüli személyessége (Ingmar Villqist, Lidia Amejko, Jerzy Łukosz, Marek Koterski), másrészt pedig lengyelségük (Marek Bukowski, Grzegorz Nawrocki). Ugyanakkor a kilencvenes évek lengyel drámairodalma megpróbált lépést tartani a színházban iránymutató „új brutalizmus” áramlatával, annak sterilségével és erőszakos szexualitásával. A 2000 körül induló fiatal drámaírók azonban a fenti irányzatoktól eltérő utakat járnak. Lengyelországról és a lengyel társadalom (főleg a húszas-harmincas generáció) problémáiról kívánnak szólni. Műveik nagyrészt pesszimista képet rajzolnak a világról, s azt hol dokumentarista pontossággal mutatják be, hol abszurd komédia vagy látszólag könnyedebb műfajok mögé rejtik. Mindehhez megtalálták saját hangjukat, amely nem követi sem a nyugat-európai brutalista vagy in-yer-face mintát, sem a lengyel előképeket.
A 2000 óta tapasztalható drámaírói boom azonban nem véletlen, hiszen Lengyelországban számos fórum segíti a fiatal szerzőket, inspirálja őket alkotásra. Két színház folyóirat (Dialog, Teatr) jelentet meg több-kevesebb rendszerességgel új darabokat, gyakran maguk a színházak adják ki nyomtatott formában a bemutatott műveket, rendszeresen és látogatottan rendeznek országszerte felolvasószínházakat. A kritikusok, recenzensek élénk érdeklődést mutatnak a színházi szövegek iránt, gyakran akár napilapokban is vita alakul ki egy-egy dráma körül, függetlenül attól, hogy az adott mű végül színpadra kerül-e. A két legrangosabb lengyel kortárs drámafesztivál, a wrocławi Eurodrama Fesztivál és a radomi Festiwal Sztuk Odważny (Merész Drámák Fesztiválja) pénzdíjazással és a színreállítás lehetőségével honorálja a legjobbnak ítélt műveket. A kezdő drámaírókat több drámaíróműhely is segíti: a legfontosabbak a Teatr Rozmaitości égisze alatt működő Studium Dramatopisarskie (Drámaírói Stúdium), valamint a Teatr Narodowy mellett 2003 októbere óta Tadeusz Słobodzianek vezetésével dolgozó Laboratorium Dramatu (Drámalaboratórium). Bár a lengyel színházi diskurzusban folyamatos vita zajlik arról, hogy az elmúlt években felbukkant drámaírók egységes korosztálynak tekinthetők és tekintendők-e vagy sem, nyolc fiatal drámaíró mindenképpen összetartozását hangsúlyozta, amikor létrehozta a G8 elnevezésű csoportot, s megnyitotta saját színházát Varsóban Wytwórnia (Műhely) néven.  
Az új drámaíró-generáció felbukkanásának hirtelensége, a megjelenő kötetek és bemutatott darabok bősége, a jelenség boom-szerűsége azonban azt vonja maga után, hogy jelenleg (főleg, hogy a hullám ma is tart) szinte lehetetlen e szerzőket és műveiket osztályozni, besorolni, közöttük irányzatokat felfedezni – ellentétben a kilencvenes évek drámairodalmával, amikor elég határozottan körvonalazódott egy pszichologizáló és egy brutalista irányzat. Pawłowski a következőt írja az általa kiválasztott drámákról a Pornó-nemzedék előszavában: „Az új fin de siècle legfőbb nyugtalanságait tükrözik. Az élet minden szféráját és az összes társadalmi csoportot megtámadó nihilizmus inváziója; a tömegképzeletet uraló erőszak; az érzelmi kapcsolatok krízise és a család krízise; a kapitalizmusból és a szabad piacból való kiábrándultság; a fogyasztás mint fő életmodell diadala; az autoritások, köztük az egyház bukása – íme e drámák tartalma. Színházi formájuk magán hordozza azon valóság jegyeit, amelyet megpróbálnak leírni: szaggatott, lázas, gyakran összefüggéstelen és logikátlan. Összefonódik a groteszk a tragédiával, a komikus hangvétel a bűn rémisztő képeivel, a líra a brutális nyelvvel. Nem a fabula a legfontosabb, a szerzők mindenekelőtt a modern civilizáció nyomása alatt élő emberről próbálnak szólni.” A Visszhangok, replikák, fantazmagóriák szerkesztői szerint viszont e válogatás hatására az új lengyel drámát elkezdték azonosítani a publicisztikai megközelítéssel, a rafinált formával és kísérletező írástechnikával, ezért ők olyan darabok bemutatását tűzték ki célul, amelyeket „a régi szövegek visszhangjai, az égető problémákra adott replikák, a szociológiai felfogástól távol álló fantazmagóriák” határoznak meg. Így az e kötetben szereplő drámák a konkrét (általában szociológiai szempontból nem közömbös) helyszínek helyett intim helyeken vagy egyenesen a képzelet terepén játszódnak, bennük a hétköznapi nyelvezet és a nyers hangnem helyett a stilisztikai virtuozitás és sokféleség uralkodik, a hősöket pedig szociológiai meghatározottságuk helyett érzelmi meghatározottságuk jellemzi, így a társadalmi diagnózisok nem közvetlenül jelennek meg a művekben, hanem azok az emberek közötti játszmákban, helyzetekben tükröződnek.
A szerzők és drámák közötti irányzatok meghatározásához hasonlóan igen nehéz lenne megítélni e művek hatásának tartósságát. Az egyik vezető lengyel színházkritikus, Dariusz Kosiński egy cikkében párhuzamot von a drámairodalom mai helyzete és a 19. század végi állapot között. A 2000 után megjelent fiatal szerzők közül páran kiemelkedő tehetségnek bizonyultak, ám a színvonalas és ígéretes drámák között nem bukkant fel olyan, amelyet kétségtelenül a Műnek lehetne tekinteni, s ezt Kosiński hasonlónak látja ahhoz, hogy a 19. század végén egymás után bukkantak fel a tehetséges szerzők (Gabriela Zapolska, Lucjan Rydel), ám 1901-ig kellett várni arra, hogy Stanisław Wyspiański jelentkezzen a Menyegzővel. A mai lengyel drámairodalom egyelőre még vár a Műre.
A fiatal szerzők sokasága közül mégis van pár olyan név, akiket – félig-meddig szubjektív megítélés alapján – kiemelnék.
Korosztályában Michał Walczak tekinthető a – Lengyelországban és külföldön egyaránt – leginkább elismert szerzőnek. Drámáinak – Homokozó, Utazás a szoba mélyére, Folyó, Bánya, Éjszakai busz – mindnek sajátos, eltérő világa és nyelvezete van, műfajilag és stilisztikailag rendkívül sokfélék, ugyanakkor a technika és a témaválasztás tekintetében valamiféle egységesség figyelhető meg bennük. Közös vonásuk, hogy a cselekmény itt és most játszódik, ám az idő, a hely vagy a szereplők furcsa változtatáson mennek keresztül. Egy lengyel kritikus úgy fogalmazott, hogy hősei erősen a mai világban gyökereznek, de eljön egy pillanat, amikor kicsúszik a lábuk alól a talaj. Walczak drámái ettől a pillanattól kezdődnek.
Az eredetileg építész Krzysztof Bizio drámáiban rendkívül egyszerű drámai formákban igyekszik megragadni a mai valóságot. „A drámában a forma varázstalanítása érdekel, és nem a hagyományos fabula. Mindig új konstrukciót keresek, amelybe automatikusan íródik bele a tartalom.” Darabjainak nyelvezete a mai köznyelv, ritmusuk feszített, nemcsak a pattogós párbeszédekben, hanem a hosszú monológokban is. Fontosabb drámáiban – Beszélgessünk életről és halálról, Mérgek, Lamentációk – a család szétesésével, patológiájával foglalkozik, ám mindhárom mű végén benne rejlik egy minimális (bár az iróniától sem mentes) remény, hogy létezhet még a család intézménye. Műveinek másik közös jellemzője a szereplők kommunikációképtelensége: a párbeszédek valójában egymás mellett való elbeszélések, amelyekben hiába csengenek vissza az őszintének tűnő monológok vallomásainak foszlányai, ha a másik azokat nem hallja meg.
Marek Modzelewski – Bizióhoz hasonlóan – nem „színházi ember”, hanem orvosként dolgozik, s a kórházi, orvosi tematika majd' mindegyik drámájában felbukkan. Műveinek felépítése, nyelvezete pontos, érett. Szívesen kapcsolódik Różewiczhez, Gombrowiczhoz, az általuk felvetett szituációkat helyezi át mai környezetbe, tölti meg azokat mai problematikával. Koronázás című drámájának hőse ugyanúgy saját ágyának és apja hatalmának fogja, mint Różewicz nem egy hőse, az Ölj meg! (amellett, hogy az eutanázia kényes kérdését feszegeti) a szavak és képzetek viszonylagosságával foglalkozik, akárcsak Gombrowicz írásai. Érintés című drámájának (amely két meleg férfi vallomását és arra kapott reakciókat írja le) hatalmas jelentősége, hogy – Lengyelországban – először mer objektíven beszélni a homoszexualitásról.
Paweł Sala eredetileg dokumentumfilm-rendező, s emellett rádiójátékokat is ír. Elkészítette saját játékfilmjének forgatókönyvét, amely iránt azonban egy filmstúdió sem mutatott túlzott érdeklődést, s e kudarc, valamint pár meghatározó színházi élmény hatására fordult a drámaírás felé. Darabjait is meghatározza a dokumentumfilmes múlt, azoknak kiindulópontja mindig valós, publicisztikai esemény, ám Sala gyakran kapcsolódik klasszikus művek struktúrájához: a Gang Bang egyszerű történetét (egy lányról, aki a minél több férfival való közösülés szexuális rekordjával akar hírnevet szerezni) az antik tragédiák formájában írta meg, ahol a fátum a média által diktált képnek való megfelelés; a Harmadik átjáró című, hajléktalanokról és az emberkísérletek során történő visszaélésekről szóló drámájában egyrészt József és Mária biblia története, másrészt Faust megkísértése köszön vissza. A hősök egyszerű nyelvezetét időnként váratlanul költői párbeszédek, monológok szövik át.
Folytatni lehetne a sort Przemysław Wojcieszekkel, aki Öld meg mindet, Made in Poland és Bármi történik, szeretlek című műveiben felvázolt társadalmi drámáknak egy-egy romantikus mese szerkezetét kölcsönzi, gonosz és jó szereplőkkel, happy end-del, vagy Paweł Jurekkel, aki eredetileg különböző lengyel szappanoperák dialógusírójaként dolgozott, s ez lehet az egyik oka annak, hogy drámáiban – Pornó-nemzedék, Veszettség – hangsúlyozottan felhasználja a tömegkultúra, a média, a reklám formáit, de nála a lengyel „yuppy” európai megfelelőjének karikatúrája, befejezetlen értelmiségi, aki igyekszik utánozni a nyugati stílust.
Külön kategóriát alkotnak a mai kortárs lengyel drámák között a (gdański Teatr Wybrzeżéből induló) dokumentumdrámák, amelyek szerzői az alkotás során a valódi interjúkra támaszkodó Verbatim technikát használják (a drámák szereplői és eseményei nem kitaláltak, nyelve pedig ennek megfelelően az élő köznyelv). Ezen irányzat legfontosabb képviselője Paweł Demirski, aki a gdański színháznak írt, az Irakba vezényelt katonák feleségeivel folytatott interjúk alapján készült Ess el! című műve mellett az ellentmondásos munkásvezér alakjáról írt Wałesa és a botrányokat kavaró From Poland with love című műveivel vált ismertté.
Végül megemlíteném, hogy az elmúlt években nem egy, már országos elismertséget kivívott prózaíró is drámaírásra adta a fejét: Andrzej Stasiuk (Éjszaka), Marek Kochan (Holyfood, Argo) vagy Dorota Masłowska (Két lengyelül beszélő szegény román).
08. 08. 7. | Nyomtatás |