Nem vagyunk messiások

Beszélgetés a cseh drámairodalomról

A Svět a Divadlo cseh színházi folyóirat 2000 őszén a kortárs cseh drámairodalom legnevesebb képviselőivel készített interjút.  A mai cseh dráma helyzetéről Markéta Bláhová, Zdeněk Jecelín, Jiří Pokorný és Roman Sikora drámaírók beszélgetnek a folyóirat munkatársaival.

Jakub Škorpil: Kortárs drámaíróként jegyzik Önöket. Mit jelent ma drámát írni?
Jiří Pokorný: A hajtóerő, illetve a motívum lényegében mindenkinél ugyanaz, de ha például a 20. századi képzőművészet vagy színház történetére gondolunk, azonnal láthatóvá válnak a hatalmas különbségek. Egyrészt létezik egy belső kényszer: valamihez hozzá akarunk szólni. Másfelől ott tátong egy üres tér, amely arra vár, hogy valamivel kitöltsék. Amíg a képzőművészet folyamatosan terjeszkedik, a színház mintha visszahúzódna, magába zárkózna. Nem fogadja be az utóbbi években zajló változásokat. A drámaírás korunkban a színházról való állandó gondolkodás eredménye kellene, hogy legyen. A cseh színpad azonban nem halad, nem lélegzik együtt a korral, ezért a modern dráma az egyetlen eszköz, amely korszerű rendezési felfogásra vagy például a színészi stílus gazdagítására ösztönöz, hiszen a stílus többé-kevésbé egyforma, már-már látatlanban előre megjósolható minden cseh színházban. Egy előadásnak modernnek kell lennie ahhoz, hogy hatásos legyen. Természetesen ma már nem okoz gondot „elferdíteni“ bármelyik klasszikust.
Zdeněk Jecelín: Darabot írni számomra annyit jelent, mint elmesélni egy történetet. Nem több, de nem is kevesebb annál. Mindig az az érzésem, hogy körülöttem röpködnek az ihletek, a történetek, és ezekből egynéhányat – hogy mit, az már valamilyen megmagyarázhatatlan belső folyamattól függ – érdemes papírra vetni. Ezért írok, és eközben valószínűleg az egyetlen dolog, amire ügyelek, hogy a történet mások számára is érthető legyen. Nem gondolok közben semmiféle örökérvényű igazságra, hanem csakis a történet hőseinek életszerűségére és teljességére ügyelek.
Markéta Bláhová: Én magam is dramaturg vagyok, ahogy Zdeněk Jecelín is az. Gyakran fordul elő, hogy reményt vesztve lapozgatom a Színházi Intézet katalógusát, olyan szöveget keresve, amely magasba repítene engem is és a rendezőt is, azt a szöveget, amely illeszkedik az évad műsortervébe, amely megfelel a társulat elvárásainak, és megszólítja a nézőket is. Csakhogy azokban a „rekeszekben“ nem mindig találok ilyen szöveget. S ekkor törvényszerűen felvillan az ember agyában, hogy miért nem írja meg ő maga azt, amit keres. Ez a legpraktikusabb. De természetesen nem teljes körű önállósulásról beszélek, elvégre mégsem írhatok meg mindent magam.
Jiří Pokorný: Darabot írni nem önálló irodalmi tevékenység, az egy gyakorlati színházi művelet. A színháznak mindent be kell fogadnia, ami körülöttünk zajlik. Nem gondolom, hogy ezt ontologikus szempontok szerint kellene megoldanunk, csupán arról van szó, ha az ember megnéz egy tíz éves darabot, óhatatlanul észreveszi, hogy már egészen más szókészletet használ, más ritmusban mozog. Fölösleges egy előadás felépítéséhez régészeti munkálatokat elvégezni, ezzel csak megy az idő, ráadásul nem is eredményez pontos képet – inkább a hazugsághoz közelít. Természetesen léteznek óriások, akik egyetemlegesen használhatók; azonban mégsem megyek el nyolcadszor is a színházba a Szentivánéji álomra csak azért, hogy megtudjam, mi lesz a vége.
Markéta Bláhová: Én meg valószínűleg elmegyek…
Karel Král: Sikora úr, aki mint író van jelen körünkben, valószínűleg máshogy látja ezeket a dolgokat, mint a régi színházi motoros kollégák?
Roman Sikora: Én többé-kevésbé a gyakorlatlan önkéntesek köréhez tartozom. Számomra az írás a párbeszéd, a kommunikáció egyik lehetséges formája, de ugyanakkor provokáció és konfrontáció is. Először is szembesülnöm kell a valósággal, az engem körülvevő világgal, ahol felfedezhetem a jelzések, a történések rendjét. Aztán az így felfedett dolgokat megosztom egy feltételezett közönséggel, olvasóval. És mindezt a megértés, a kapcsolat utáni vágy jegyében, és nem utolsó sorban az általam megtapasztalt valóság megváltoztatása érdekében is. Esetleg megmozgatásáért. Meg egyébként is azért írok, mert ezzel fityiszt is mutatok nekik.
Mindenki: Kiknek?
Roman Sikora: A cseh színháznak, a cseh nézőknek, a cseh színházi kritikusoknak. 
Jakub Škorpil: Vannak, akik csak saját társulatuk számára írnak, azonban gondolom önök szerint is a cseh színház egészének, minden társulatnak szüksége van az új, bizonyos irányzatot képviselő darabokra?
Jiří Pokorný: Nem arról van szó, hogy a színházaknak valamilyen irányba kellene mozogniuk. A színház egy bonyolult szervezet, amelyben fontos szerepe van a dramaturgnak. Ő a színház legszorgalmasabb és leghasznosabb embere. Kérdés, hogy ebben a magába forduló, xenofón országban, amilyen Csehország, van-e értelme annak, hogy dramaturgok futkossanak az utcákon megfelelő darabokat keresve, vagy a drámaírótól várjuk-e el, hogy azonosuljon valamelyik színház víziójával. Ezért tartom nagyon fontosnak az Alfréd Radok Alapítvány pályázatát, amely ösztönzi az efféle aktivitást. Ugyanakkor olyan időket élünk, amikor nem mellőzhetjük a drámaíró és a színház együttélését. Ebből a szimbiózisból következik, hogy a kezdeményező vagy a dramaturg, vagy a drámaíró. Az ilyen együttműködésnek azután semmi köze ahhoz a dogmához vagy kiáltványhoz, mely szerint a színház vagy hullaszagú, vagy új darabokhoz kell nyúlnia és megpróbálni általuk új formákhoz eljutni, különben marad az egyhelyben toporgás. 
Roman Sikora: Azt gondolom, hogy a cseh színház problémája nem elsősorban a dramaturgiában rejlik. A dramaturgia valóban válságban van, ahogyan a színházról való gondolkodás is. Szerintem a dramaturg legyen olyan filozófus, aki a színházat eszmeiségében formálja, akit világszemlélete vezet a darabok válogatásában…
Markéta Bláhová: Ez nem csupán a dramaturg dolga, hiszen nem erőszakolhatja meg a rendezőt.
Roman Sikora: Én mégis azt mondom, hogy ez megállapodás kérdése. Nálunk egy furcsa rendezői anarchia uralkodik. Ha egyes évadok össze-vissza, semmitmondó címhalmazokból állnak, vagy lehetetlen köztük összefüggést találni – a rendező úgy gondolta, hogy a színpadon mindent megengedhet magának. A dramaturgokat nálunk a háttérbe szorítják – még az is lehet, hogy ez e felelősség nélküliség nekik meg is felel – s ebben a háttérben kisiparosként működnek. Ők azok, aki rohangálnak fel-alá a könyvtárakban, begyűjtik a címeket és átadják a rendezőknek. Milyen kritériumok szerint válogathatnak? Vagy az éppen nem foglalkoztatott színésznők számát nézik, vagy egyszerűen a „nézők” tetszésindexére figyelnek, hogy meglegyen a nagy „boom“, hogy megteljen a nézőtér, vagy egyéb sületlenségek szerint működnek. Így munkájuk lényege vész el, nevezetesen az, hogy a személyiségük legyen a garancia a repertoár koherenciájára, a műsorterv a világról s a színházról való szuverén gondolkodást tükrözzön. A cseh színház azonban pontosan leképezi a társadalom gondolkodásmódját, beleértve a politikát is. Egyszerűen eszmények nélküli.
Jiří Pokorný: Meggyőződésem, hogy a dramaturgoknak kell, hogy víziójuk legyen, a rendezőnek meg ideje kell legyen arra, hogy az apró lépéseket megtegye. Kettőjük kapcsolatában a legfontosabb a bizalom, de a dramaturgnak vízióval kell rendelkeznie, mivel ő az, aki előre képes látni a dolgokat.
Zdeněk Jecelín: Dramaturgként konkrét rendezők számára választom ki a darabokat, az adott társulatokra és nézőikre szabva. Ilyenkor arra gondolok, milyen történetek, témák ihletnék meg és szólítanák meg őket. Keresem a történeteket különböző történelmi korszakokban és az egyes műfajokban. Nem arra gondolok, hogy érdemes lenne-e Erzsébet-kori darabokat előadni vagy Ibsent, esetleg Csehovot. Meggyőződésem, hogy bárhol keresek, találok is valamit. Hülyeségnek tartom azt a feltételezést, hogy az adott témát bizonyos drámaíróknál, bizonyos korban nem fogom megtalálni.
Jiří Pokorný: A dramaturgiában, mint folyamatban, darabokkal ismerkedünk meg, és azokat be kell tudni helyeznünk minden esetleges konnotációba. Ez a fázis minden bizonnyal időigényes.  Nem arról van szó, hogy az ilyen helyzeteket a jövőben el szeretném kerülni, de mégis azt gondolom, nem kell ezt túlságosan komolyan venni. Nem vagyunk messiások, a színdarabírás is csak egy munka. Talán egy pár év múlva a cseh drámaírók is úgy írnak majd, mint Widmers vagy Sarah Kane. Bemegyünk a színházba, és azonnal alkalmazkodunk a darab tektonikájához, formájához, tartalmához…, és a színészek is hozzák az újszerű, érdekes és varázslatos játékukat, amitől a nézők teljesen elszállnak. Talán akkor tudunk majd válaszolni arra a kérdésre: mit tekintünk új cseh drámának?
Jan Kerbr: Most gondolkodjunk el azon, mit jelent számunkra az európai szellemi klíma kontextusa, az a légkör, amelyben önök is alkotnak. Éreznek-e valami rokonságot az ún. angol új hullámmal, esetleg a mai német vagy osztrák drámairodalommal? Van-e kedvenc írójuk ebből a körből, úgy érzik-e hogy egy kicsit egy hajóban eveznek? Vagy esetleg mindez hidegen hagyja önöket? 
Markéta Bláhová: Valószínűleg létezik valamiféle kötődés, de ebben a pillanatban azt sem tudom megítélni, hogy minket itt mi köt össze, nemhogy van-e rokonság köztünk és a külföldi kortárs darabok között.
Roman Sikora: Szerintem ami közös bennünk, az az, hogy mindannyian szeretnénk valahogy túlkiabálni azt a mediatizált világot, amiben lassan elveszünk, majd leküzdve ezt az akadályt közölni akarunk valamit a nézőkkel, hogy valamilyen módon eljussunk valahová. Le akarjuk dönteni azokat a falakat, amelyek körülvesznek, miközben meredten bámulunk magunk elé a panelkockákban, ahol hallgatva az utca zaját egyre némábbak és zárkózottabbak leszünk. Szeretnénk valami olyan sokkolót közölni a világgal, hogy az végigrepüljön a médiával átitatott betontengeren. Valami olyan fontosat akarunk a szövegbe rejteni, ami már-már extrém hatást vált ki.
Markéta Bláhová: Ezt az „rejtőzködést“ nagyon díjazom, habár arra gondolok, hogy mi képtelenek vagyunk túlharsogni a médiát.
Jiří Pokorný: Én a külföldi darabokban épp a határozottságot és az egyenes beszédet szeretem, a témák tabumentesítését. Még ha sokszor érzem is a mögöttük megbúvó szándékot, mindig ott van az a világos meggyőződés, hogy valamin át kell hatolniuk. Ezek a darabok szükségszerűen jönnek létre. Ezt csodálom bennük, a szenvedélyt. A továbbépítkezést, a kiállást. Mark Ravenhill például megírta, hogy olyan szöveget ad át, amellyel a rendező és a színészek képzeletét célozza meg, és azt reméli, hogy azt csinálnak majd vele, amit akarnak. Az egyik legnépszerűbb horvát drámaíró, Miro Gavran is azt állítja, ha kész van a darabbal, leadja, és már nem törődik annak csonkításával. Veled Zdeňek, szintén senki nem beszéli meg, nem így van?
Zdeněk Jecelín: Azt hiszem, természetes, hogy egy darab csak alapanyaga az előadásnak. Az ember boldog lehet, hogy felkeltette valamelyik rendező érdeklődését. Természetes, hogy nem zárkózom el az együttműködéstől. Ha esetleg valaki valami okból kifolyólag valamit meg akar velem beszélni, akkor majd kapcsolatba lép velem. Ha pedig nem, akkor egye fene. Miért kellene az írónak őrködni minden mondata fölött, és sopánkodni: én ezt kérem máshogyan gondoltam!?
Karel Král: Szerintem, ha abból indulunk ki, hogy miért nem írunk Csehországban komédiát, akkor nem találom fontosnak a műfajt, inkább a világkép érdekel. Tehát azt a kérdezném, hogyan képesek a mai darabok „megfelelni a kornak“, illetve: milyen is az a „kor”, amelyben létre jönnek? A kérdést máshogy is fel lehet tenni. Ha megengedik a kérdésekre – mint az új darabok szorgalmas olvasója – rögtön válaszolnék. Milyenek általában véve a cseh darabok? Legnagyobb gyakorisággal a már említett groteszk, illetve a tragikus vagy balladisztikus történetek karikatúrái bukkannak fel. Miről is írnak leggyakrabban a cseh drámaírók? Az egyedüllétről, a látszólagos idillről, leginkább a családi kapcsolatokról, amelyek nagyon is kegyetlenek, néha még perverzek is, kész horror. Talán ezekből a válaszokból – még ha tudatában vagyok is az általánosításnak – kirajzolódik egy kor képe, amelyik csak látszólag nyugodt, valamint egy társadalomé, amelyik csak kifelé mutat rendezett képet, látszólag tűnik úgy, hogy milyen szabályos a kis atomizált családi világegyetem. Természetesen akadnak írók, akik máshogy írnak. Ilyen kivétel például Roman Sikora. Valószínű azért, mert ő nem családi drámákat ír, hanem inkább társadalmi darabokat. De ide sorolnám Jiří Pokorny Nyugodj békében című darabját is, amelyik tovább viszi a családi szálakat, és így bestiálisan – elnézést, nem vagyok állatellenes – izgalmas groteszket alkot.  
Roman Sikora: A családi vagy inkább az intim drámai bonyodalmakból a mai cseh drámairodalomban kezd már elegem lenni. Szerintem ez óhatatlanul banalitásba torkollik. Az olyan örökösen visszatérő problémák, mint a magány, a kapcsolatok széthullása, a szexualitás problémái… Néhány rendező hasonlóan gondolkodik, s azt mondja, hogy ez a fajta színház az örök értékekről és emberi kapcsolatokról szól… Mintha színházat másról nem is lehetne csinálni. Ha a zsiráfok kapcsolatát játszanák el, akkor az már cirkusz lenne, nincs igazam? Hiszen az intim témák a dráma természetes részét alkotják, és mivel a valóság rétegeződik, a daraboknak is ezt kellene tennie. Mindig jelen vannak azok a külső hatások, amelyek kisebb vagy nagyobb mértékben a világ „belsejébe“ hatolnak be. Minden drámai műnek tartalmaznia kell azokat az alapdolgokat, amivel nap mint nap találkozunk, szembesülünk. Azután létezik egy sor egyéb kontextus, ami ezen dolgok fölött áll. És ez az, amit én a cseh színházakban hiányolok.
Karel Král: Sikora úr, az Ön darabjai még egy tekintetben kivételt képeznek: ezek politikai darabok. Pontosabban politizáló moralitások. Bár a Mozdulatlanság nem nyert az Alfréd Radok pályázaton – szemben a Takarodj, Antigonéval –, de hatalmas vitát váltott ki. Engem személy szerint kissé fel is bosszantott. Mert a darab alapvetően fekális motívumokat tartalmaz, amit már alcíme is jelez: „a perspektívák fekális panoptikuma, tele legyekkel“. Én azt a magatartást, amelyet a darab képvisel „fekális fasizmusnak“ neveztem el. Ezt a kifejezést nem használtam még nyilvánosan, mégis eljött az idő a kifejtésére. Személy szerint azt gondolom, a moralisták igencsak ki vannak téve annak a veszélynek, hogy függővé válnak az általuk feltárt amoralitástól, azoktól az erkölcstelenségektől, amelyeket korrigálni akarnak. Ez a hivatás betegsége. A Mozdulatlanság című darabjának olvasása közben úgy éreztem, hogy azokat a motívumokat, amelyekkel esztétizálni akarta a mocskot, nagyon ízlésesen használja, sőt a szenny szaga Önnél még illatozik is. És miért fasizmus? Mert az erkölcstelen már maga is megjelent a megtisztító, a higiénikus ideológiájában, tehát abban, amit erkölcsként jelenített meg. Közben bevallhatom, a kifejezés kissé túlzó. Tulajdonképpen valami olyat követtem el, amit önnél kifogásolok: ugyanis a „fekális fasizmus” kettős fogalma szép színesen fest. Hozzá tenném viszont, hogy a politikai darab műfaját nem tartom borzalmasnak.
Roman Sikora: Nem pontosan értem, miért gondolja, hogy én moralista vagyok, vagy azt, hogy velem együtt a fiatal drámaírók is moralista darabokat írnak. Ez most úgy fest, hogy Ön valamit előre definiál, aztán megpróbálja a megállapítást alkalmazni. Hogyan lehet moralista az, aki stilizálja a borzalmak bűvöletét? Ez nem ilyen egyértelmű. Lehet egyáltalán a művészetet bűvölet nélkül csinálni? Szerintem éppen Ön a moralista, mivel azokkal a motívumokkal példálózik, amelyeket én csak kísérő, kiegészítő motívumokként használok. Természetesen ez a darab mocskos és szennyes világunkat ábrázolja: Természetesen, bizonyos szemszögből nézve fasiszta darab, de ha valaki ilyen darabot ír, megvan rá az oka. Egyrészt az okot magában találja meg, másrészt az őt körülvevő világban, ami persze ugyanazt jelenti. Én ezt a darabot az abszolút kilátástalanságról írtam. Az elavult, mozdulatlan kilátástalanságról, amelynek nincs pozitív kicsengése. Pardon. Mégis van benne egy pozitív pillanat. A gyerek születése. Az elvárások szerint viszont éppen ez pusztítja el a világot. Tehát ugyancsak semmi. De szerencsére ez a gyerek a végén meghal, így ismét élvezhetjük az ocsmányan „dagadt” világot. Talán nem hajlunk egy kicsit mindannyian az utóbbi időben a „fasizmus“ gondolkodásmódja felé? Ott vannak a „plakátozók”, az „extremisták“, a „huligánok“, „a globalizáció ellenzői“, az „anarchisták“, a „rendre buzdítók”, a nemzeti érdekekre való felhívások, minden olyan beskatulyázás, amely a problémát minden áron valahová elhelyezi, hogy ne kelljen vele többé foglalkozni. Ha meg mégis, akkor elég egy rendőr gumibotjával odasuhintani, hogy ne sokat mozgolódjanak. Miért ne lehetne akkor feldühíteni valamivel a prágai színházi kritikusokat, akik azt hiszik, hogy mindenhez jobban értenek? Miért nem lehet a Mozdulatlanság cselekményének tragikumáról beszélni? Miért beszél a moralitásról, ha én már másodszor próbálok meg tragédiát írni, és azt is hiába, de mégis egyre nagyobb sikerrel? Ön teoretikus, én viszont író vagyok. Maradjunk inkább annál a skatulyánál, amelyre a moralitás cédula kerül. Tulajdonképpen ez engem nem is zavar.
Karel Král: Miért kellene zavarnia? Hisz épp most vallotta be, hogy moralista. Ha éppen az egyre „dagadóbb nyugalom” kilátástalanságát akarta ezzel bemutatni, akkor – feltételezem – nem azért tette, mert kedveli ezt az állapotot. Már csupán az a szándék, amivel fel akarja dühíteni a prágai kritikust, elvileg moralizáló, nemde? Ha az volt a benyomása rólam, hogy kioktatom, és hogy „mindenhez jobban értek“, akkor elnézést, de olvasni másképp, mint saját szememmel, sajnos én sem tudok. Az amoralitás – hogy is mondjam –, nem csípi a szemem,  az ellen, ami Önt bosszantja, nincs különösebb ellenvetésem, még ha más műfajok közelebb is állnak hozzám… Abban viszont igaza van, hogy az amoralitás nyomait egyre gyakrabban vélem felfedezni az új cseh darabokban. Ugyanakkor úgy tűnik, hogy a szerzőket ezek az amorálisan kegyetlen játékok, amelyekre utalnak, még vonzzák is. Szerintem ez is csak egy kapocs, amely a cseh új hullám darabjait leggyakrabban összeköti a „coolness” feliratú skatulyával. 
Jiří Pokorný: Elgondolkodtam ezen a kioktatáson, a moralitáson, de mire megyünk vele? Az embernek ki kell tudnia mondani a véleményét bármilyen problémáról is van szó, hogy ne kelljen folyton relativizálnia. Nekem örömet okoz, ha el tudok valamin igazodni. A színháznak senkit sem kell megnevelnie, de ha már egyszer ott van az elbűvölés lehetősége, akkor el is várok valami reakciót, szükségem van a visszhangra. Ha valamit hozzá teszek a darabhoz, akkor el is várom, hogy következménye legyen, meg is mozgasson valakit. Ha egyszer konfliktus, akkor az legyen minél élesebb, mert annál dinamikusabb a darab kifutása. Vilhem Flusser kísérletet tett a valóság ábrázolására. Egy csapat felül a vonatra, előveszik a fényképezőgépet, becsukják a szemüket, azután rendszeres vagy rendszertelen intervallumokban kattintgatják a gépet. Amikor hazaérnek, előhivatják a filmet, és szemügyre veszik a szétmosódott borzalmat. Ezekből próbálják összerakni az utat, amelyet megtettek. 
Karel Král: Az így összerakott kép saját valóságukat tükrözi. Nem az utat rögzíti, hanem a róla szóló, elmosódott képet. A végén a japán turistáknak lesz igazuk, akik a szemük helyén is fényképezőgépet viselnek.

Fordította: Huszár Sylvia
08. 08. 7. | Nyomtatás |