Nem messiások, csak mások

Az új cseh dráma

Cseh drámaírói ki kicsoda

A 90-es évek elején új arcok és új nevek tűntek fel a cseh színpadokon. Ezzel egy időben megjelent az új cseh dráma is. A cseh színházi új hullámmal megkezdődött az a folyamat, melynek keretében egy nemzedék – elsősorban fiatal rendezők – ráunva a klasszikus színpadi művekre és az azokat megjelenítő hagyományos színpadi megoldásokra fiatal szerzőket gyűjtöttek maguk köré, s azok új szemléletű darabokat kezdtek el írni számukra. A fiatalok később különböző úton indultak el, mégis összeköti őket egy közös színházi szellemiség, s a mai cseh színház ennek a jegyében fejlődik. Az új cseh dráma irányait Huszár Sylvia foglalja össze.
Huszár Sylvia

A drámaírók élére az öt évvel ezelőtt tragikus körülmények között elhunyt Peter Lébl kívánkozik, aki az amatőr mozgalomból indult, onnan lépett át a hivatásos színház világába, s igen rövid idő alatt új utakat jelölt ki számára. A 90-évek közepén már Prága leghíresebb színházát, a Divadlo Na zábradlí-t igazgatta, majd Csehov trilógiájával (Sirály, Ivanov, Ványa bácsi) új, korszerű művészeti programot hirdetett meg, majd elismerten a kor legjelentősebb és legeredetibb színházcsinálójává vált. Lébl színházi újításainak egyik forrása és ihletője a kortárs cseh drámairodalom. A rendszerváltás után, 1992-ben a Labyrint színházban rendezi meg nemzedéktársa – az akkor alig 20 éves – Egon Tobiáš Vojcev című darabját. A szerző felfedezésével egy nagyon eredeti hangú, sajátos képzeletvilágú drámaírót ajándékozott Lébl a cseh színháznak, aki a hangulatok szerelmeseként alkotott számos izgalmasan poétikus, kísérletező nyelvű színpadi művet. Különc irodalmi ízlését legpregnánsabban a Je Suis (2000) című darabja mutatja, amelyet későbbi alkotótársa, Jan Nebeský rendezett a Zábradlí színházban.
A következő állomás – amely hozzájárult az új cseh drámairodalom felvirágzásához – az ústínadlabemi Činoherní Stúdió. Ez a színház a „cseh évadok” című sorozatának elindításával vállaltan a kortárs cseh darabok népszerűsítését tűzte céljául ki. A kezdeményezést számtalan szakmai díjjal jutalmazták. Mindez elsősorban Jiří Pokornýnak, a színház fiatal művészeti vezetőjének volt köszönhető, aki maga köré gyűjtötte a prágai Színművészeti Akadémia, a DAMU, valamint a brnói Janáček Akadémia, a JAMU végzős növendékeit létrehozva egy fiatal, ambiciózus közösséget, és ezzel megvetette egy markáns drámaíró iskola alapjait. A rendező-igazgató Jiří Pokorný mércét is szabott, mikor saját darabjait vitte színre (A papa gólokat lő – 1997; Nyugodj békében – 1998). Mindkét darab, ahogy a következő, a Pléhdoboz (1999) is, az ún. ’cool’ dráma irányzatba sorolható, mint ahogy a Pokorný köréhez tartozó írók darabjainak legtöbbje is. Az egyik pillanatról a másikra híressé vált vidéki színház több dramaturgját is drámaíróvá avatta: Lenka Havlíková megírta a fiatalok hangulatváltásról szóló Patkányt, Zdeněk Jecelín a mai kor Tristan és Izoldáját, Markéta Bláhová a ’crazy comedy’ képviselőjeként a Csapdát, Lenka Lagronová személyes életélményeiből és tapasztalataiból merítve a misztikus Antilopát és a Terézkét, Tomáš Rychterský a kisemmizett fiatalok reményvesztettségéről Az ártatlan ártatlanok című darabot. Rychterský, aki ezzel a darabjával elnyerte az 1992. év legjobb kortárs darabjáért járó elismerést, azóta egy sort sem írt. Eddig egyetlennek bizonyult darabját 1993-ban a rendszerváltás utáni cseh színház és drámairodalom egyik legmarkánsabb személyisége, Jan Antonín Pitínský. rendezte meg, aki évekig Brnóban dolgozott, majd Petr Lébl halála után a Zábradlí Színház művészeti igazgatója lett.  Pitínský – ahogy Pokorný is – ma már kiforrott drámaíró. A nyolcvanas évek közepén az amatőr mozgalomban kezdett darabokat írni. A 19–20. századi társadalmi drámát parodizáló Anya című darabjában invenciózusan alkalmazza a munka világában használatos szlenget. Következő darabját, a családi élet sablonjait kifigurázó Kisszobát már Petr Lébl rendezte a Zábradlí Színházban. Három másik darabja érdekes színpadi kísérletekre ihlette a nem hétköznapi tehetségű hradeckrálovei rendezőt, Vladimír Moráveket. Pitínský gyakorló rendezőként több irodalmi művet is sajátos stílusban adaptál a cseh színpadra, így pl. Kafkát, vagy Fellini híres filmnovelláját a Nyolc és felet. Személyében a cseh drámairodalom egy művelt, kifinomult nyelvű alkotót nyert, aki a valóságot egyszerre nagyon líraian és ugyanakkor kegyetlen iróniával ábrázolja.
A 90-es évek cseh drámairodalmának egyik legjellegzetesebb színfoltja a hradeckrálovei Klicpera Színházban működő főrendező, Vladimír Morávek munkássága. Morávek nem drámaíró, és színpadi adaptációkat sem készít, de hatalmas érdemeket szerzett a kortárs cseh darabok színpadra segítésében, Lenka Langronová, J. A. Pitínský, Hubert Kejčí, Marek Pivovar és más tehetségek kibontakoztatásában. Marek Pivovar, aki egyelőre színpadi adaptációkkal véteti észre magát, a jövő drámaírója is lehet: Radovan Lipus rendezővel az osztravai színházak legjelentősebb alkotói párosát alkotja. Olomócon Dávid Drábek érdemel emítést, aki a kisebb, kabarészerű műfajokban van igazán otthon. Legsikerültebbnek a Jana a parkból című darabját tartják.
A fent említett írók, rendezők többsége a morvai nagyvárosban, Brnóban kezdte pályafutását (Pitínsky, Morávek, Krejcí…). Brnó tehát az a hely, amit joggal tekinthetünk az új cseh drámairodalom bölcsőjének. Brnó egyben a kísérletező kedvű alkotók meleg fészke is, köszönhetően az itteni színházbarát miliőnek, melyben évekig olyan kultikus személyiségek érezték magukat otthon, mint Ludvik Kundera, Ivo Osolsobe, Bořivoj Srba. Az ő szárnyaik alatt pedig egy egész drámaírói nemzedék nőtt fel. Itt ma a Husa na provázku színház hivatásos színpadán a fiatalok gyakorlati lehetőséget is kapnak a szárnypróbálgatásra. Közéjük tartozik Roman Sikora (Farkasok, Takarodj, Antigoné!, Játék egy kancáért), Marek Horoščák (Trakl, Main Faust, Főtt fejek), Luboš Balák (Muzulmán, Guma gumárum), Pavel Trílek (Útvesztő) és  Iva Volánková (A szentek, Minach trilógia, Szorongás, 3nővér2002.cz) képvisel. Ez a brnói csapat egyelőre keresi az arcát, de személyiségük ereje, kivételes elszántságuk, szókimondásuk megkülönbözteti őket a hagyományos dramaturgia alapján alkotó szerzőktől, s műveik színpadra vitele nem könnyű szakmai kihívást jelent a fiatalabb rendező számára.
Kétségtelen, hogy a fent említett drámaírók mások, mint híres elődjeik, Čapek, Hável, Smoček, Topol. Lehet azonban, hogy ők lesznek azok, akik közül ilyen formátumú szerzők is megszületnek.
08. 08. 7. | Nyomtatás |