Hamlet-sziporkák

Shakespeare: Hamlet – Rusztaveli Színház, Tbiliszi

A grúz Rusztaveli Színház Hamlet-előadása sziporkázott az ötletektől. A rendező Robert Szturua trükkjei, csavarjai legtöbbször újszerűek, meglepőek, tetszetősek (ritkábban közhelyesek) voltak, ám sehogy sem álltak össze koherens egésszé. Ennek ellenére az előadás érdekes és magával ragadó volt, s nem utolsósorban rajta keresztül a gyulai Shakespeare Fesztiválon a magyar nézők egy számukra szinte ismeretlen színházművészetbe nyerhettek bepillantást.
Nánay Fanni

A tbiliszi Drámai Színház, amely a grúz irodalom egyik klasszikusának, Shota Rusztavelinek a nevét viseli, negyven éve alakult, s húsz éve áll az élén Robert Szturua. Színházával számos országban vendégszerepelt, valamint rendezőként is többször kapott meghívást külföldi társulatokhoz. Szturua Shakespeare és Csehov műveihez fordul leggyakrabban, ám a közelmúlt eseményei sem hagyják hidegen: Lamara című előadása a grúz-csecsen ellentéteket dolgozza fel egy régi kaukázusi legenda történetét és formáját felhasználva. Szturua a Hamletet először a londoni Riverside Studios-ban rendezte meg 1992-ben, majd a moszkvai Szatirikon színházban állította színre 1998-ban, ezt követte a Rusztaveli bemutatója 2001-ben.
Szturua rendezésére talán az ’eklektikus’ jelző illik leginkább. Már maga díszlet és a jelmez is több stílust ötvöz: egyszerre realista és szimbolikus, egyszerre modern és archaikus. A színpad mélyén átlátszó plexilapokból álló „függöny”, amelynek minden elemén Shakespeare híres portréjának egy-egy részlete sejlik fel. A függöny előtt mindvégig egy bábu ül, kezében újságot tart – később ő lesz Fortinbras, ahogy ez már a kezdetek kezdetén gyanítható. A színpadképet különböző létrák látványa uralja: van, amelyik hatalmas kerekeken gurul, egy másik trónt formál. A színpadot színes rongyszőnyegek borítják, leszámítva egy kb. két négyzetméteres területet, amelyet deszkalapok fednek: Hamlet atyjának szelleme – mintegy nem a túlvilágról, hanem egyenesen a sírból szólva fiához – e deszkák alól dugja ki a fejét, ugyanakkor e „gödör” lesz Ophelia sírja is. A jelmezekben szintén megjelenik egy fajta „rongyszerűség”, ami keveredik a szereplők elegáns ruhájával. Az első részben a főszereplők egyre „rongyosabbá” válnak: Hamlet „diák” öltözetére, Gertrud fekete és Ophelia fehér hosszú ruhájára szedett-vedett mellények kerülnek. A második részben (amely Hamlet Angliából való visszatérésével kezdődik) azonban mindenki újra elegáns: Gertrud bundában és kalapban, Hamlet és Horatio makulátlan öltönyben jelenik meg. Az egyetlen szereplő, aki mindvégig olyan, mintha skatulyából húzták volna ki, az Claudius. A mellékszereplők – élen a színészekkel – azonban mindvégig rongyos öltözetben, fejükön kopott kalappal jelennek meg, s ez az általuk alkotott tömeg érzetét erősíti.
Szturua ugyanis előszeretettel játszik a „tömeggel”. A kezdő jelenetben nem csupán két őr és Horatio, hanem egy egész csapat látja Hamlet atyjának szellemét. Félelmükben csoportba verődnek, ahonnan időnként valamelyikük eltávolodik, hogy közelebbről lássa a jelenést, ám gyorsan vissza is tér a biztonságos tömegbe. Ugyanígy válnak ki a többiek közül az egyes mellékszereplők (Laertes, Rosencranz és Guildenstern, színészek, sírásók), majd később visszaolvadnak abba. A szellemet alakító színész később Rosencranzként, Laertes színészkirályként lép elő, Polonius sírásóként tér vissza, két segédje pedig korábban Rosencranzot és Guildensternt alakította.
Az előadást rendkívül erős fizikalitás jellemzi. Egyrészt a „tömeg” egységes, összehangolt mozgására utalnék (ahogy „félnek” a szellemtől, vagy amikor „harci” táncot lejtenek Hamlet és Laertes vívása előtt), másrészt pedig az egyes szereplők is egyénített mozgással rendelkeznek, amely egész karakterük alapját alkotja. Ezen egyénített mozgások minden esetben eltúlzottak: Claudius méltóságteljesen vonul végig a színpadon, Gertrud enerváltan rohangál (hozzá mindvégig affektáltan beszél), Ophelia hol örömében, hol bánatában vágja magát földhöz, Polonius sántít, Rosencranz és Guildenstern fülessapkás, túlmozgásos idióták. Mind Gertrud, mind Claudius esetében hangsúlyos a szexualitás, mindketten „csábítanak” – legkevésbé egymást, sokkal inkább bárkit, aki az útjukba kerül.
Hamlet figurája ellentmond minden szokásos elvárásunknak. Negyvenes, kövérkés, szemüveges figura. Óhatatlanul eszembe jutnak a fesztiválon pár nappal korábban szereplő litván Meno Fortas Hamlet-előadásának rendezője, Eimuntas Nekrošius szavai: „Hamlet még mások életét éli, hiszen nagyon szorosan kötődik szüleihez. Ők jelentik számára a családot. Ha egy negyvenes férfinak még nincs saját élete, helyzete kissé abnormálisnak tűnik. Hamlet tehát fiatal, és életkora a tragédia egyik fő oka.” Szturuánál Hamlet nem csupán idősödő, hanem ugyanakkor erős, akarattal bíró férfi, minden mozdulatából és mondatából árad a cinizmus, őrülete eltúlzott, tudatos, taktikai téboly, amelynek segítségével úton-útfélen megalázza nagybátyját. Erejét jelzi az is, hogy a vívás jelenete utáni blackoutban ő ül az újságot olvasó bábu helyére és tér vissza Fortinbrasként.
Horatio figurája mind korban, mind alkatban hasonlít Hamletéhez, s ruházatuk is szinte egyforma. Nem véletlen, hogy Gertrud (aki fia elküldése után az alkoholhoz menekül, s gyakran meghúzza a flitteres retiküljében rejtegetett laposüveget), hátulról Hamletnek hiszi Horatiót. Amikor Hamlet Angliába indul, barátjának adja madzagon nyakában lógó szemüvegét, amelyet az csak akkor biggyeszt az orrára, amikor Hamlet levelét olvassa.
A főhősről sokat elárul monológjai értelmezése, s ezen belül is az a mód, ahogy a „Lenni vagy nem lenni” és a „Vonulj kolostorba” kockázatos szövegrészeit elmondja. Shakespeare drámájában e két monológban csúcsosodik ki a Hamletben végbemenő lelki folyamat, a habozás és cselekvésképtelenség itt fordul át valamiféle tettvágyba. Ugyanakkor a szövegek ismertségük és dramaturgiai fontosságuk miatt a dráma legrizikósabb pontjainak tekinthetők. Szturua a következőképpen oldja meg e két helyzetet. Hamlet hosszan pózol, mielőtt belekezdene a „Lenni vagy nem lenni” monológjába, majd gyorsan elhadarja az első két sort angolul. A színészkirály, aki végig figyeli Hamlet készülődését, végül „megszánja” és odaadja neki a monológ szövegét. Hamlet azonban lesajnálóan néz a papírlapra, lassan, megfontoltan grúzul is megismétli az első két sort, és meggyújtja a papírlapot. Negyven felé már nagyon jól ismeri, fejből tudja a monológ öngyilkossággal kacérkodó gondolatait, ám már rég túl van ezen a problémán. Amikor pedig Opheliát kolostorba küldi, végig karjában tartja a lányt, akár egy gyereket és gyengéden beszél hozzá – nem a (Gertruddal és az udvarral szembeni) düh, hanem az élettapasztalat mondatja vele kegyetlen mondatait.
Ugyanakkor felmerül a Hamlet és atya szelleme közötti viszony kérdése is. Szturua eleve nem méltóságteljes, hanem szánalmas figurának ábrázolja a szellemet: első megjelenésekor rongyokba burkolózva fekszik a földön (s az őrök nem mint egy jelenéshez, hanem inkább mint egy koldushoz, szent őrülthöz közelednek felé), később pedig a „sír” deszkái alól dugja ki (kissé komikus módon) a fejét. Mozgása koordinálatlan, beszéde erőtlen. Hamlet valójában ugyanolyan cinikusan viszonyul hozzá, mint az udvar tagjaihoz.
Érdekes következményeket vonhatna maga után Szturua azon „fogása” is, hogy a dráma szerint „eltitkolt” információkat nyilvánossá teszi. Ez leginkább a jelenetátkötésekben mutatkozik meg, hiszen az előző jelenet szereplői a következő jelenet elején vagy teljes időtartama alatt színen maradnak, tehát valójában mindenki mindent lát(hat) és hall(hat). Az egérfogó jelenetben pedig egyenesen a „tettesek” játsszák újra a király meggyilkolását, a színészek csupán a háttérben imitálják azok mozdulatait.
Az előadás után bennem maradt hiányérzet fő oka minden valószínűség szerint Hamlet tetteinek, s így az egész történésnek a motiválatlansága volt. A negyvenes főhős mögött már áll annyi élettapasztalat, hogy sem anyja újbóli házassága nem kavarja fel, sem a szellem megjelenésének nem hisz. Ebben az esetben mi indokolja tettét, vagyis hogy színlelt őrületével felforgatja a királyi udvar nyugalmát? Szturua eljátszik Shakespeare művének jól ismert (gyakran már unalomig jól ismert) motívumaival, amelyek így meglepően új fényben tűnnek fel, ám e „trükkök” nyomán nem rajzolódik ki magának a műnek más szempontú értelmezése.
Az előadás azonban minden következetlensége és felszínessége ellenére lebilincselő volt, s ennek oka talán éppen „grúzságában” keresendő. Szturua ugyanis meg van győződve arról, hogy a grúzok (ellentétben más népekkel) mélyen tudatában vannak a halandóság tényének, és úgy élnek, hogy a születés és a halál közötti rövid időt a lehető legjobban kihasználják. Ennek megfelelően a színpadon is úgy játszanak, hogy tudják, csak az előadás időtartama adatott nekik, hogy megmutassák művészetüket. „Természetesen ez nem minden előadásnak tesz jót. A rendezőnek néha ki kell oltania színészeiből a halálfélelmet.” – mondja egy interjúban. Ebből is fakadhat, hogy a grúzok számára „a színház költészet”, s a színpadon nem szeretnek realisztikus, naturalisztikus előadásokat látni. „Ünnepet, rituális színházat várnak” – teszi hozzá Szturua az idézett interjúban. Talán nem véletlen, hogy ez az erővel ötvözött pátosz éppen a halál jeleneteiben ütött át legmegkapóbban az előadáson.
A halál ugyanis nem jelenti a véget Szturua színpadán. Claudius imája alatt Hamlet nem csupán egyszer, hanem többször is közbeszól, hogy „Most megtehetném”, s valóban meg is teszi – válogatott módokon végzi ki Claudiust, aki azonban nem hal meg, hanem folytatja imáját. Polonius, miután Hamlet leszúrta, előrejön a színpad széléig (immár nem bicegve) és mosolyogva meghajol, Ophelia pedig – akinek sírjába nem földet hánynak, hanem a gödröt korábban fedő deszkákat dobálják – kikel a sírból, kiveszi Claudius kezéből az utolsó deszkát, s azt maga dobja saját koporsójára. Végül Hamlet a párbaj után nyugodtan kisétál a színről (sőt még pár tánclépést is lejt), hogy azonnal Fortinbrasként térjen vissza.
08. 08. 7. | Nyomtatás |