Nő-kép(p)-más

Hód Adrienn: Fészek – OFF Társulat

Színpadon a nőkről beszélni nehéz. (A férfiakról is.) Pontosan azért, mert végtelen téma, mert sztereotípiák-klisék mentén egyensúlyoz, mert egyszerre lehet parttalanul frázisszerű, semmitmondó és döbbenetesen egyszemélyes, intim. A „női-darab” (ahogy a „férfi-darab” is) veszélyes skatulya, hiszen egy már-már kielégíthetetlen elváráshalmazt működtet, másrészt kényszerképzetek és asszociációk tömegét mozgósítja. Mert milyen is a nő/A Nő? (És milyen a férfi/A Férfi?) Színpadi definíció? Kvázi-lehetetlen. Mi marad? A megmutatás, a töredékesség, az egyéni nézőpont, a vallomásosság, a humor, az irónia. Pontosabban: a felvállalt(!) megmutatás, töredékesség, egyéni nézőpont, vallomásosság, humor, irónia.
Juhász Dóra

Furcsamód a „női-darab” érzet épp akkor áll fenn (akkor aktivizálódik és akkor nyomja rá a bélyegét az egész befogadási folyamatra), amikor az előadás nem dönt, nem akar/mer egyértelműen felvállalni egy nézőpontot, hanem túl sokat (túl sok álmot, ötletet, víziót, mozdulatot, képet, érzelmet) próbál egyetlen jelszó alá bezsúfolni: amikor egyszerre akar formabontóan szubjektív lenni és közben mégis általános. Amikor akar. (Mondani valamit a nőről.) Amikor mindenbőlegykicsit-alapon valamiféle nem létező, kanonizált, univerzális minőség felé törekszik, amikor „női” akar lenni, de legalábbis azt gondolja magáról, hogy az, és elnéző önmagával szemben, hiszen „női”, és az ilyen (is lehet. Akár.) Következetlen, mert női. Kusza, mert női. Felszínes, mert női. Elgondolkodtató, mert női. Bonyolult, mert női.
Ez a csapda: az illúzió, hogy bármi lehet hiteles(en női), ha nők csinálják (sőt ha férfiak, akkor is), mert a nő abból a szempontból, abban a pillanatban pontosan olyan (is lehet. Akár.) Miközben a színpadi forma igenis tudatosságot kíván, vagy tudatosan felmutatott öntudatlanságot. Jelenlétet, mondanivalót és koncepciót – különösen egy ilyen végtelenül sokdimenziójú téma esetében.
Az OFF Társulat Fészek című előadásában épp az az érdekes és problematikus, hogy önmaga bújik bele fokozatosan ebbe a negatív értelemben vett „női darab” kategóriába. Nincs ilyen típusú prekoncepcióm a darabbal kapcsolatban, hiszen nem sugallja a cím, sőt a nyitó kép sem. Ülő nőalak, meztelen hát a színpad hátterében. Szép kép. Majd a nő – továbbra is ülő helyzetben – táncolni kezd, mozogni-vonaglani valamilyen népi jellegű, erőteljes ritmusú zenére. Csupa tűz, mozgás, dinamika, miközben mindvégig ül: ettől pedig bizarr, különös lesz a koreográfia, speciális a nézőpont. Ez a nyitó kép, ez a látvány és pár percnyi koreográfia számomra ars poetica, ígéret. Arról, hogy a koreográfus határozott képekben gondolkodik, és kíváncsi a kifordított helyzetekre, a folyamatosan változó nézőpontokra, hogy ez az előadás pontosan ezekkel a roncsolt, újrarajzolt, megbolygatott-megkérdőjelezett klisékkel dolgozik majd. Nem kis csalódás, hogy ez végül mégsem sikerül igazán.
Lírai részek és erősen képszerű víziók váltakozásának ritmusa adja az előadás kezdeti dinamizmusát. Álom-konstrukció? Tulajdonképpen igen, hiszen nincs kidolgozott ív, nincs valódi dramaturgia. A lazán egymás mellé festett víziók performance-szerű, erőteljes színházi képek, amelyek mellett-között csupán jól vagy kevésbé jól megoldott átkötő elemnek, tölteléknek-betétnek hatnak a tánckoreográfiák. (Holott az előadás alapvetően és elsősorban (tánc)mozdulatokban, tánckoreográfiában gondolkodik.) A szerkezetnek nincs valódi tetőpontja, hullám-szerkezetű az előadás több szinte-csúcsponttal, ami vállalható koncepció, ám közben mégsem teremti meg azt a sűrű álom-folyamszerűséget, amely magával tudna sodorni, és ébren tartaná a figyelmemet a darab teljes ideje alatt.
Az előadás látványvilága a hét, elsősorban dekorativitásában érvényesülő női testre épít, amitől egy idő után súlytalanná válnak a képek, felhígulnak a mozdulatok, a figurák/karakterek. Hiányozni kezd az egyéniségekből adódó-sugárzó sűrűség és őszinteség. Erőteljesen érezhető egyfajta divatszínház-szerűség, ahol a szép ruhákon, a finom anyagokon (csipke, selyem, szőrme, kötött-horgolt anyagok kombinációi), az érdekes szabáson (míder-fazon, garbó-, szoknya-, ill. nadrágvariációk), és a tökéletesség illúzióját keltő szép női testeken van a hangsúly (az egyik kezdő csoportkép-asszociáció: egyenként megvilágított, megelevenedő próbababák, mozdulni képes kirakati bábuk). Épp ezért hatnak kifejezetten izgalmasnak a vízió-jelenetek, ahol a képpé sűrített lírai gondolat vagy az erőteljes (olykor erőltetett) humor érvényesül, és felülírja a szép női testek egydimenziójú rétegét. Akadnak az előadásban különleges pillanat-csírák. A disco-gömb fejű lány groteszk alakja: a tánc vajon magamutogatás (csillogni a fényben) vagy önfeledt eufória? Szárítókötél a lányokból: ruhák, teregetés (kötöttség-kötelezettség, kötelék-kötetlenség?). A bizarr, nyelvöltögetős lányegyüttes-paródia. Az önrajzolás-jelenet: önkifejezés vagy ön-megbélyegzés? A test mint jegyzettömb, vászon, tiszta lap? Igazán hatásos képek ezek, amelyek többnyire búgócsigaszerűen önmaguk körül forognak, és nem válnak igazi kérdéssé vagy problémává. Ha álomnak tekintem őket, akkor is hiányzik valamilyen ösztönös reflexió (rémálmok ezek, vagy azért – a maguk tudatalattiból előkúszó, önleleplező módján – élvezhetőek és tanulságosak?). Megoldatlan, nem eléggé kibontott elemek-közhelyek ismétlődnek: menyasszonyi ruha, hisztérikus sikolyok (újra meg újra), vadmacska-nő hasonlat, a csábító, a fúria, a cicamica szerepköreinek különböző variációi.
Helyenként önmagával szemben is pazarló és felelőtlen az előadás. Több szikrázó ötletet pocsékol el úgy, hogy annak csak a felszínét csillantja meg. Olyan eszközöket használ, amelyek elsöprő erővel tud(ná)nak hatni. Ilyen az élő elektromos gitár- és zajkíséret, vagy a színpadi téren kívül és mégis valahogy benne (is) létező jazz-énekesnő „párhuzamos világa”. A tánctér figurái és a két „külső nőalak” dimenziói közötti interakció ugyanis iszonyú izgalmas dolog. Játéklehetőség. Ahogy hihetetlenül erős színpadi gesztus az „alá-szinkronizálás” is, amikor egy külső hang (az énekesnőé) mintegy alámondja a mozdulatokat, sóhajokkal-nyögésekkel, lélegzéssel festi alá a színpadi pillanatot, a táncos gesztusait, mozgását. Hang és mozdulat kettéválása úgy, hogy közben mindkét sík egyszerre (egy térben és időpillanatban) van jelen a játéktérben, valamiféle személyiség-kettétörést, illetve megkettőződést idéz fel. Különösen így, hogy a hanghoz tartozik egy test, amit látunk ugyan, de színpadon kívül, alig mozdulva, leginkább ülve (holott benne van a mozgás-megmozdulás lehetősége); és hogy a mozgó-táncoló testhez is tartozik/tartoznia kell egy hangnak, amit azonban nem hallunk (de szintén ott van a megszólalás tudatosított hiánya). Rendkívül érdekes és izgalmas színpadi helyzet (lehetne).
A hatás szempontjából az egyik legkülönösebb, legérdekesebb jelenség az, hogy milyen befogadói attitűddel, milyen nézőpontból olvassuk az előadást. Valamint e kérdés mögött persze kínosan ott bujkál egy másik is: történetesen az, hogy kinek/kiknek szánták ezt az előadást. Tény, hogy ez nem feltétlenül fontos kérdés egy előadás kapcsán, sőt gyakran kifejezetten érdektelen a befogadó szempontjából. Ebben az esetben azonban ez igencsak problematikus és árulkodóan nagy jelentőséggel bíró probléma. Azon a kényes ponton ugyanis, ahol az előadás átbillen a „női darab” kategória felé, kezd lassan körvonalazódni a kényelmetlen sejtés, hogy talán nem mindegy, hogy férfi szem vagy női szem nézi az előadást. Talán a képek egészen másként működnek a férfi és másként a női befogadó számára. (Talán. Következetesen maradva végig a hipotézis szintjén.) Talán a férfi befogadó gyönyörködik a szép női testekben, talán élvezettel ismeri fel a sztereotípiákat, talán fogékonyabb a humoros pillanatokra. Talán a női befogadó féltékenyen és némi indulattal nézi, hogy az előadásban a nők mondanivaló nélkül csupán szépek, és nem mernek pillanatokra igazán csúnyák lenni, talán felháborodva konstatálja, hogy a sztereotípiákra nincs vagy alig van valamiféle reflexió, hogy a megjelenített képek első pillantásra hatásosak és erősek, második pillantásra azonban már nem mutatnak többet: felszínesnek és üresnek hatnak. Talán a női befogadót kívülállóvá teszi az érzés/sejtés, hogy az előadás inkább a férfi befogadó számára készült. Talán a férfi befogadót ez egyáltalán nem érdekli. Talán mert nem is így van.
A játék a talánnal és a férfi-nő befogadóval csupán arra hivatott, hogy megvilágítsa: ha egy előadás nem ad világos képet arról, hogy milyen (mennyire személyes, intim és közben mégis érett/kiérlelt és átgondolt) viszonyban áll a témával, amiről beszél, akkor a befogadó teljes mértékben egyedül (kívül) marad. Ez hiba. Hiszen a néző így is kialakít egy viszonyt, csakhogy nem az előadással, hanem az előadás által megemlített, de fel nem dolgozott klisékkel. Amelyekre – amennyiben már eluralkodott a „női darab” hangulat – nyilvánvalóan elsősorban nőként vagy férfiként reagál. Elnézőbben vagy valamivel szkeptikusabban. Gondolatban rakosgatva (női vagy férfiú, ám elsősorban befogadói) hiányérzeteit.


Hód Adrienn: Fészek
OFF Társulat

Kosztüm: Németh Anikó – MANIER
Koreográfus: Hód Adrienn
Előadók: Dékány Edit, Garai Júlia, Horváth Andrea, Lex Alexandra, Murányi Zsófia, Vadas Zsófia Tamara, Varga Viktória
08. 08. 7. | Nyomtatás |