Korunk hőse

Message – Finita la Commedia

Az idei Thealter–SZASZSZ fesztiválon bebizonyosodott, korunk hőse a clown. Mintha a Beckett-centenáriumra lettek volna különös tekintettel a válogatók: a Vol Plane francia duója a burleszkfilmek világát vegyítette kafkai látomásokkal; Oleg Zsukovszkij és Perovics Zoltán Danyiil Harmsz Project-je mikrocselekvések és egy világ körüli nagyszabású utazás költői cirkusza; a Hólyagcirkusz Társulat Don Cristóbal pályázata – részint ugyancsak Harmsz ihletésére – dadaista varieté-műsor, fapofák és érzéki jelenlétek groteszk egyensúlya.
Mindannyiukra érvényes, hogy bohócfiguráik körülményesen, aggodalmas precizitással veszik birtokba (játékba) élettereiket. A clown – mint a gyermek – számára minden tér abszurd: szabályait képtelen betartani, hiszen éppen ismerkedik vele, és határait eközben elvéti. A clown játéka a szigorú környezettel másfelől a dolgok funkciótól való megfosztása, a célszerűség, a „felnőtt” világ kigúnyolása, ellenkezés a szorongató komolysággal.
Formanek Csaba

Sajátos clown jelenik meg Fehér Ferenc szólójában is (koreográfus-rendező: O. Caruso). A játéktér a vásári mutatványosok világát idézően talált, lefoglalt helyszín, nem is színház, inkább fórum, gyülekezőhely. Szegeden a Zsinagóga udvarára tervezték az előadást, a közelgő vihar miatt azonban mégis az épületben tartották. Amikor a közönség megérkezik, az előadó már készül a produkcióra, lazít, koncentrál, kipróbál egy-egy mozdulatot. A tér másik felében videó-installációt láthatunk. Az internetes és videójátékos motívumok bizonyára a virtuális-információs világ(vég) atmoszféráját hivatottak megteremteni, azonban végső soron inkább a helyszín fórumjellegét, illetve az előadó tökéletesen megmunkált mozgásnyelvét gyengítik, a villódzó képek elvonják a figyelmet a valódi ritmusról és atmoszféráról. Talán a szakmai visszajelzéseknek is szerepe lehetett abban, hogy két héttel később a Millenáris Parkban a videó eltűnt az előadásból, s valóban, a képlet – az „üzenet” – letisztul, amikor az egyébként az előadó által komponált zene – illetve a csönd – és a mozgás viszonyára szorítkozik a játék. Szerencsésebb volt a színházi tér is a Millenárison: míg Szegeden egy nagyjából 2X2 méteres emelvényen zajlott az akció, és a félkörben leültetett nézőkhöz nem mindenhová jutott el kellően, amott a szabadtéri színpad teljes nagyságában az előadó rendelkezésére állt, valamint a nézőtér is koncentráltan, szemből láthatta az eseményeket.
Ami persze nem egy konkrét történet kifejtése, inkább a testnyelvi impulzusok adagolására és megszüntetésére épülő laboratóriumi kísérletezés. A figura olykor marionettre, olykor egy videójáték virtuális hősére vagy éppen egy önmagát (ki)fejlesztő humanoid robotra emlékeztet; a tökéletes fegyelemmel és formai bravúrral végigvitt mozgássor a szigorú mechanika – Fehér Ferenc elképesztő energiával és koncentrációval képes külön-külön életre kelteni a testrészeit – és a spontán emberi játék párbeszéde. Mégsem a túltechnicizált, üres és butító monitorvilág kritikáját-végítéletét célozza meg a produkció, bár a motívumok ironikus alkalmazása kínálhat hasonló olvasatot is. Sokkal érdekesebb azonban maga a clown, aki miközben saját testével hozza létre e mechanikus (szigorú, strukturált, „felnőtt”) világot, a cselekvések túlburjánzó rendjében mintegy reflexszerűen újra és újra önmagára döbben. A folyton fegyelmező, komoly fehér bohóc és az ösztönös túlkapásaival minden határt megsértő gyermeteg clown itt egy testben járja perlekedő, de szétválaszthatatlan táncát. Egyszerre követel magának teremtő figyelmet, és szedi ráncba az önműködés túláradásait. Ez a pulzáló energia hol absztrakt formákat talál, hol pedig köznapi cselekvések pantomimszerű modelljeit hozza létre. Olykor a levegős, lírai lassúságra is képes.
A tánc és a pantomim kettőssége csak látszólagos: az impulzusok mentén felhasadó testemlékezet és teremtő aktus rítusjátékát látjuk, egy önmagát definiálni ítéltetett test roppant küzdelmét a létért. A ritmikus túlhajszolásban – ami a lázadás érzetét is kelti a szemlélőben – figurák és helyzetek teremtődnek és halnak el, egyszerre szinte befogadhatatlan mennyiségben és iramban. Újra és újra a felismerhetőség, azonosíthatóság határvidékeire kerülünk, olykor át is esünk a túloldalra, mégis mindig követhető a figura asszociációk mentén utazó érzelmi állapota. A gyors tempó a nézőt is megszédíti, egy idő után elhagyjuk az értelmezési kényszert, s a produkció közvetlen befogadására bízzuk magunkat. Ha engedjük, hogy a robogó változékonyság magával ragadjon, világokból világokba hagyjuk sodorni magunkat, az utazás követhető lesz és a maga szabályai szerint még logikus is. Mert előbb-utóbb világossá válik, hogy ez a clown az életéért táncol: a zenei ritmusok révén tánccá formálódó impulzusok tartják életben hősünket. A konfliktus akkor teljesedik ki, amikor a létrejövő formák, a mozgási energiára települő pantomim az élet kioltását kezdi játszani. A clown sírgödröt ás, háborúban találja magát, különféle fegyverekkel küzd az életéért, mások élete ellen. A teremtő aktusok által létrehozott élet saját eredetét tagadja tehát; ami játéknak indult, hirtelen komolyra fordul. A kétféle bohóc indulatai elszabadulnak: egyre gyorsabb és őrültebb a tempó. A gyermek gyilkost játszik, a felnőtt valóban gyilkol: egyre türelmetlenebbül és indulatosabban tünteti el a testi fantázia lényeit és helyzeteit. S annál követelőzőbb a másik. Mindennek csúcspontján az előadó lekapja fejéről vászonsipkáját, a földhöz vágja, és ezzel a lendülettel be is fejezi a produkciót. Ebben az utolsó indulatban a két személyiség azonossá válik, és rögtön meg is semmisül.
Az előadás címéül választott „üzenet” elkészült, a végső gesztus a postázás, de a borítékban az utazásra csábított és végül cserbenhagyott néző lapul. Az üresen hagyott tér látványa találkozik a bennünk maradt lendülettel. Szinte a testünkbe költözött az előadás, melyet innentől a saját mozdulatainkkal folytatunk. A clown játékával minket figurázott ki, az emberi létezés abszurditását, a teremtés és a pusztítás közös gyökerét mutatva fel.
Fehér Ferenc teljesítményét hosszan lehetne méltatni, most két szempontot emelnék ki. Egyrészt, hogy táncos-mozgásművészi képességei mellett kiváló a karakterépítésben is. Sok táncossal ellentétben az arc is részt vesz a játékban. Éppoly jól bánik az absztrakt formákkal, mint a figuratív és olykor narratív elemekkel. A másik ehhez kapcsolódik: a színházi tér és – most már idézőjel nélkül - üzenet iránti mélységes szakmai alázata csak még inkább kiélezi bombasztikus színpadi energiáit. Erre jó példa volt a Millenáris Parkban tartott előadás: a nézőtér legelején gyerekek szaladgáltak és beszélgettek. Egy átlagos színház vagy előadó összeomlana, nem bírná ellensúlyozni a gyerekek energiáját. Fehér Ferencnek ez is sikerül.
A Message fejlődőben lévő, s úgy tűnik egyre letisztultabb formájában mindinkább az előadóra és a mindig sajátosan adott színházi térre (fórumra) koncentráló előadás. Ritka, a mutatványosok korát idéző levegős, szabad és kalandos vállalás.
08. 08. 7. | Nyomtatás |