Kik ma az alternatívok

Beszélgetés Hudi Lászlóval

Ebben az évben Hudi László, a Mozgó Ház, később a H.U.D.I. társulat vezetője, az Alternatív Színházak Szövetségének elnöke válogatta a Szegedi Alternatív Színházi Szemlét. Az alternatívás fogalmáról és az alternatív színházak helyzetéről beszélgettünk vele.
Kondorosi Zoltán

– Válogatás közben milyen benyomásaid támadtak: milyen most az alternatív színjátszás?
– Iszonyatosan heterogén. Az az érzésem, minden össze van keverve mindennel. A ténylegesen az amatőrtől a profiig terjed ez a kör. Vannak olyanok, akik attól alternatívok, hogy elmúltak 18 évesek, befejezték a drámatagozatos gimnáziumokat, amely csapattá kovácsolta őket, és a színház ürügyén együtt szeretnének maradni. Mások akkor lesznek alternatívok, amikor kiesnek a kőszínházakból, de a struktúrán kívül is kőszínházi módszerekkel dolgoznak tovább.
– Ha tiszta lenne a helyzet, te mire használnád az alternatív kifejezést?
– Nagyon konkrét jelentése van a szónak: az alter-natív azt jelenti, más születésű. Azaz arra a processzusra utal, ahogyan létrejön az olyan előadás, amely a színházilag elfogadott trendekhez képest más utakat keres. Ha az irodalom kiszolgálásról van szó, a darabok színpadra tételéről (mise en scene, ahogy a francia mondja), akkor szó sincs alternativitásról. Ahogy a filmművészetben is elfogadottak a szerzői filmek, az alternatív színházban is saját darabját csinálja meg az alkotó. Tehát a máshogy zajló kreációnak akkor van értelme, ha ez a lehető legszemélyesebb.
– Úgy veszem ki a szavaidból, hogy főleg esztétikai kategóriaként használod az alternatív szót.
– Nem, alkotói magatartásformára utalok vele. Persze aki az előadásokat látja, annak mindez esztétikában csapódik le. De sokkal többet jelent annak, aki csinálja: például a                                                 színészvezetésre, térkezelésre, de a tanításra is utal. Nagyon sok aspektusa van.
– A magyar színházi szakmában többnyire független vagy struktúrán kívüli együtteseket jelölnek az alternatív kifejezéssel.
– Halmazokról van szó, egy nagyobbról meg egy kisebbről. Nem mindenki alternatív, aki független. A problémát az okozza, hogy minden mindennel összekeveredik, mert nincs elég információnk arról, hogy mi micsoda. Ezért csak elmosott képünk van erről a területről, nagyjából gondoljuk át a rendszert, nagyjából finanszírozzuk. Sok kis pénz megy sokfele, éljen mindenki úgy, ahogy tud.
– Akár a struktúrán belül is lehet valaki alternatív?
– Természetesen. Pina Bausch a lehető legalternatívabb volt abban az időszakban, amikor megkapott egy balettet Wupperthalban, és egy átlagos klasszikus együttesből csinált egy világhírű kortárs tánctársulatot. 
– És Magyarországon létezik alternativitás a struktúrán belül?
– Nyilván vannak rá törekvések. Azok, akik valamifajta személyes koncepció alapján készítik az előadásaikat, azok nyilván az alternativitáshoz tartoznak. Ilyen alkotók a kőszínházakban is működnek, bár nem szeretnék neveket mondani. De az tény, hogy a repertoárrendszerben, ahol az évadban öt-hat darabot is műsorra tűz egy társulat, nincs lehetőség az alternativitásra. Nem lehet ilyen dömpingben dolgozni, kettőnél több bemutató esetében lehetetlen az elmélyülésre. Akkor elsősorban a rutin kezd el működni, abban nem érvényesülhet semmiféle útkeresés. Tehát kétséges, hogy a hivatásos struktúrában ki tudnak-e fejlődni, kellő mélységet bírnak-e elérni, meg tudnak-e maradni azok, akik a személyes elkötelezettségek alapján akarnak színházat csinálni. Márpedig ha művészetről beszélünk, ez hihetetlenül fontos. Akkor szerintem az alternativitás kötelező. Senkinek nem jut eszébe például azt mondani egy festményre, hogy alternatív...
– Arra azt mondják, hogy modern vagy kortárs. 
– Zenére is ezt mondják. Az alternativitáshoz feltétlenül hozzátartozik a progresszió is. De mi az, hogy progresszió? Ezek olyan szavak, amelyeket nem mindig használunk pontosan. Például mi az, hogy a kortárs? Sokan azt mondják, még a szakmából is, hogy kortárs az, ami a jelenben születik. Ez riasztóan nagy butaság. Nem ez a kortárs. A kortárs az, ami mai kérdésekre próbál meg korszerű módon válaszokat adni, és ehhez a ma érvényes formákat használ fel. De hogy mik ezek, azt nehéz pontosan meghatározni. Ugyanakkor az az érzésem, hogy a színháznézők nagy része sem azt figyeli, hogy mi történik a színházban, csak azt, hogy mit lát a színpadon.
– Ezt hogy érted?
– Amikor kritikát írtok, akkor arról írtok, hogy mit láttatok az előadáson. Pedig a színház döntő részben nem a színpadon történik meg, hanem a próbateremben. Ha ott jól mennek a dolgok, akkor jól fognak menni a színpadon is. Az minden produkcióban pontosan tükröződik, hogy milyen viszonyban voltak vele azok, akik csinálták.
– Föltűnő, hogy a SzsASzSz programjának 50-60%-át kortárs táncelőadások töltötték ki. Mit keresnek a táncosok az alternatívok között?
– Nem látom értelmét megkülönböztetni a táncot meg a színházat, hisz egy tőről fakadnak, ugyanazokat a problémákat feszegetik. Bár más mechanizmusokkal, eltérő specialitásokkal dolgoznak, mégis hatnak egymásra: a tánc megélénkíti a színházat, a színház a táncot.
– Mennyire tekinthető reprezentatívnak a válogatásod?
– Egy válogatónak az a feladata, hogy áttekintse az adott területet, és vegye észre, hogy milyen tendenciák uralkodnak. De az az ő személyes döntése, hogy a többféle tendencia közül mit emel ki, mit mutat fel. Ebből a szempontból reprezentatív a válogatás, mert azt tükrözi, amit a világról, és a színházról gondolok. Ahogy már utaltam rá, a szuverén, autonóm alkotói magatartást állítottam a középpontba. Minden beválogatott előadásban meghatározó valamilyen módon a személyesség.
– Az elején arról beszéltél, hogy az alternatív színházak között minden mindennel keveredik. Ez így izgalmas sokféleség, vagy rendet kéne vágni ezen a területen?
– Rendet kéne tenni.
– Kinek? A hivatalnokoknak, nektek?
– Most a regisztrációs rendszeren dolgozunk, ennek segítségével igyekszünk valamiféle rendet kialakítani. A finanszírozási problémák ugyanis már olyan mértéket öltenek, hogy nem lehet változatlanul hagyni. A regisztrációs rendszer első lépéseként azt kérjük a terület szereplőitől, hogy mindenki mondja meg, hogy ő maga micsoda: befogadó színház, produkciós műhely, menedzser iroda, állandó játszóhellyel rendelkező társulat, hely nélküli társulat, időszakos összeállás, egyéni alkotó? Az így kialakított kategóriákhoz aztán kritériumokat kell kapcsolni, amelyek alapján objektív módon eldönthető, hogy az adott hely vagy társulat valóban az-e, aminek mondja magát. Erre a horizontális rendszerre épül rá vertikálisan a működési támogatásokról döntő kuratórium, amely azt az elsődleges szempontot veszi figyelembe, hogy a pályázónak milyen művészi, szakmai, közönségforgalmi hatása van. Fontos, hogy az egyes kategóriákhoz minimum összegeket kell hozzárendelni. Tehát ha egy pályázó megfelel az adott kategória kritériumainak, akkor az ahhoz tartozó minimum összeget meg is kell kapnia.  Ne az legyen, hogy a szerencsétlen kuratórium azzal foglalkozik, hogy 25 fillér ide, 25 fillér oda. Márpedig ha minimumok vannak, és meg van határozva, hogy mennyi pénz fordítható az egész területre, akkor azonnal kiderül, hogy kategóriákként hány színház, együttes fér bele a rendszerbe. Akkor lehet látni, hogy mondjuk maximálisan tíz együttest, formációt tud, szeretne, képes az állam fenntartani a független szférában...
– És a többiek?
– …és akkor a kuratóriumnak arról kell döntenie, hogy szakmailag ki az a tíz együttes, akiket költségvetési forrásokból finanszíroznak. A többieket a magyar állam nem tudja, nem akarja eltartani. Két eset van: vagy botrány van, és a magyar államnak végre nyilatkoznia kell, hogy szeretné-e vagy nem szeretné ezt a területet támogatni, és tisztességes pénzeket ráfordítani, felnőttként kezelni. Vagy marad minden a régiben. Most halottam, hogy van olyan ember, aki az egész évadjára kapott kétszsázezer forintot. Szerinted milyen évadot lehet ennyi pénzből csinálni? Félamatőrökként vagyunk kezelve. Ezért gond, hogy minden mindennel össze van keverve.  Mert tényleg vannak itt amatőr, műkedvelő csoportok is, akik hihetetlenül gyengítik azok pozícióit is, akik vérprofik.
– Ugye nem gondold komolyan, hogy az elkövetkező években a pénzügyi lehetőségek bővülnek, tehát több pénz fordítható erre a területre? Azaz a regisztrációs rendszerből inkább az következnek, hogy az alternatív színházzal foglalkozó köre szűkül.
– Nézd, a regisztráció először is alapvetően arra jó, hogy kimutatja, hogy reálisan mi a helyzet ezen a területen. Másrészt arra ösztönzi az embereket, hogy végre valamilyen kommunikációt indítsanak be egymás között. Hogy a különböző kategóriák létrejönnek, ahhoz az egy területen tevékenykedőknek bizonyos dolgokról meg kell állapodniuk. Például arról, hogy az újonnan jövőket miképp engedjék be maguk közé, aminek szintén ki kell találni a processzusát. Harmadrészt mindez programot is ad. Nyilván nem fog pénz hullani az égből, de jelen pillanatban a színházi területen senki nem tud értelmes, átlátható elgondolást adni arról, hogy miképp rendezhető a terület problémái. De ha csinálunk egy konszenzusos rendszert, emellé egy programot is le kell tennünk, ami arról szól, hogy mindezzel hova akarunk eljutni. Ezért viszont már lehet harcolni. De most nem tudok kellő erővel képviselni semmit, mert egy katyvasz van a hátam mögött. Ha már csak annyit elérünk, hogy a befogadó színházak kikerülnek a társulatok működési támogatásból, akkor már nagyot léptünk előre.
– Tehát látsz reményt arra, a Befogadó Színházak Társulata által kért 356 millió forintot új keretként megkapja a terület?
– Ezen is dolgozunk.
08. 08. 7. | Nyomtatás |