Az alternatívok alternatívái?

Kazincbarcika, 2006

Helyét és feladatát keresi a nagy múltú kazincbarcikai fesztivál. Bár hivatalosan a magyarországi amatőr mozgalom csúcstalálkozójaként rendezik meg, mégsem műkedvelő előadások töltik ki a programot. Ebben az évben elsősorban olyan együttesek mutatkoztak be, amelyek már elégtelennek érzik munkájukhoz az amatőr körülményeket, ugyanakkor még nem tudtak biztos helyet találni magunknak a struktúrán kívüli együttesek finanszírozási rendszerében. Az idei fesztivál magyar programjáról Sándor L. István számol be.         


1972 óta rendezik meg a kazincbarcikai színjátszó találkozót. A hatvanas-hetvenes években azoknak a színházi közösségeknek adott fórumot, akik valóban amatőr körülmények között dolgoztak (hisz ellenszolgáltatás nélkül, kedvtelésből játszottak), de előadásaik művészi szemlélete, formavilága óhatatlanul is alternatívákat kínáltak a kőszínházak egysíkú stílusával szemben. Kazincbarcikán az akkor struktúrán kívül dolgozó legfontosabb együttesek majd’ mindegyike megfordult: a Ruszt József vezette Universitas, a Paál István vezette Szegedi Egyetemi Színpad, a Fodor Tamás vezette Orfeo Stúdió, majd az ebből kinőtt Stúdió „K”, a Lengyel Pál vezette Manézs Színpad, az Éless Béla vezette tatabányai Bányász Színpad, a Wiegmann Alfréd vezette Szkéné Színház, a Bagossy László vezette Pécsi Amatőr Színház, a Hegedűs Tibor vezette Utcaszínház, a Levszkovszki Albin vezette sárbogárdi Petőfi Diákszínpad stb.
A nyolcvanas években funkciót váltott az amatőrszínház. Egyrészt fokozatosan eltűntek belőle a korábbi politikai felhangok, másrészt tudatosabbá vált a kőszínházakkal szembeni alternatívák keresése. Ez összekapcsolódott azzal a törekvéssel, hogy a legjobbak kiemelkedjenek az amatőr létből, és egyfajta félprofi státuszt teremtsenek a maguk számára. Ennek az időszaknak legizgalmasabb együttesei szintén bemutatkoztak, többek között a Bucz Hunor vezette Térszínház, a Vincze János vezette Pécsi Nyitott Színpad, a Pinczés István vezette debreceni Színjátszó Stúdió, a Gaál Erzsébet vezette gödöllői Amatőrszínész Stúdió. A 80-as évek második felében egyértelműen a Somogyi István vezette Tanulmány csoport uralta a fesztivált, amely később Arvisura névén folytatta munkáját. A 90-es években még őrizte alternatív jellegét a találkozó. Itt mutatkozott be például Geltz Péter és Zsalakovits Anikó együttese, az Andaxínház, a Várszegi Tibor vezette Pont Színház, egyre jelentősebb díjakat nyert el a Kaposi László vezette Kerekasztal, az Uray Péter által irányított Panboro vagy épp a Csetneki Gábor vezette Szárnyak Színháza.
Jelenleg amatőr találkozóként hirdeti meg az ifj Horváth István Színjátszó Találkozót a Magyar Művelődési Intézet, a Magyar Színjátékos Szövetség, illetve Kazincbarcika városa. Ugyanakkor az Nemzetközi Amatőr Színjátszó Szövetség (AITA/IATA) hivatalos rendezvénye is a fesztivál, ahova rendszeresen érkeznek színvonalas külföldi együttesek. Talán azért sem léptek az egykor alternatívoknak számító amatőrök helyébe a mai műkedvelők, talán ezért is őriz még egyfajta igényességet Kazincbarcika. Talán ezért szerepelnek itt elsősorban olyan produkciók, amelyek bizonyos átmenetet képviselnek a mai amatőr lét és a már intézményesült alternatív színjátszás között. 
A kazincbarcikai mezőnyök egyik legállandóbb résztvevői – már a kezdetek óta – a diákszínjátszók, akik utóbbi évtizedben kiemelkedő színvonalú produkciókkal jelentkeztek. Ez elsősorban annak köszönhető, hogy az elmúlt másfél évtizedben nagyon jól szervezett a mozgalom, remek fesztiválokat tartanak, ahol többnyire a folyamatosan működő műhelyek aratnak sikereket.
Idén is az országos diákszínjátszó fesztivál legjobb előadásait hívta meg Kazincbarcikára Solténszky Tibor, az egyszemélyes válogató. Régóta működik Pápán a Németh Ervin vezette műhely, amely iskolateremtő módon hoz létre gazdag fantáziával stilizált játékos előadásokat. Ugyanakkor az emberi életigazságok bemutatását is fontosnak tartják. E kíméletlenül őszinte diákszínjátszást példázza a pápai Szeleburdiák Színpad legutóbbi bemutatója, amely a kortárs orosz drámaíró, Szigarjev Gyurma című műve alapján készítettek. A merész választás abból a szempontból tökéletes, hogy a darab egy 15 éves moszkvai fiú hányattatásairól, a kegyetlen valóság megtapasztalásáról szól, így Makszim és barátainak világa rendkívül hitelesen jelenik meg Németh Ervin rendezésében. Abból a szempontból azonban vitatható az előadás, hogy a felnőtt szereplőket nem mindig játsszák meggyőzően a kamaszok, különösen azért nem, mert sokan közülük kezdő színjátszók. 
A nyers valóság sajátos, ironikus, távolságtartó ábrázolása jelenik meg egy másik kiemelkedő diákszínjátszó műhely előadásában. Vidovszky György a budapesti Vörösmarty gimnázium diákjaival már számos fesztiváldíjat aratott le. Ezúttal Móricz regénye, az Árvácska alapján készítettek előadást. A regénynek sem a történetét, sem az alakrajzait nem követi a produkció. Nem is helyzeteket, inkább mondatokat ragad ki az alapanyagból, ebből épít fel bizarr játékokkal teli szituációkat. Mindezt ünneplő ruhába öltözött, az előadás indításában állófogadást imitáló kamaszok teszik, akik a maguk konszolidált, urbánus viselkedésével igencsak távol állnak a regény paraszti világától. De az előadást átlengő mélységes iróniából végül mégiscsak a hitelesség születik meg: a fiatalok – miközben folyamatosan azt érzékeltetik, hogy semmi közük egy tanyasi lelenc sorsához – Árvácska hányattatásain keresztül mégis csak a saját sebzettségükről voltak képesek beszélni.
Ugyanígy a sebzettség problémája jelenik meg egy másik vörösmartys előadásban, de a Pap Gábor rendezte Bolygó magyari némileg elvontabban fogalmaz: nemzeti sorskérdéseket feszeget, egymásra rímelteti 1848-at és 1956-ot, de a személyességgel, a közvetlen emberi dimenziókkal (így az előadást játszó diákok érintettségének érzékeltetésével) némileg adós marad a produkció. Ugyanakkor esztétikailag nagyon sokat vállal magára az előadás, amely megzenésített Arany balladákra épül, ebből születik egy folyondárszerű zenemű, amely ritmust, formát ad az előadás egészének. Ez a zenei szervezettség, amely ritka még a hazai színjátszásban, különlegesen egyediévé teszi Pap Gábor zeneszerzői-rendezői teljesítményét. 
A jól szervezett (és jól szervezhető) diákszínjátszó évek után többnyire problémát okoz, hogy az összeszokott csapatok, akik később is színházzal szeretnének foglalkozni, miként maradhatnak együtt. Hol, miből, és legfőképpen kinek játszhatnának? Több, azóta elkallódott együttes is emlékezetes előadásokkal szerepelt korábban Kazincbarcikán. Ilyen volt például néhány éve a Minden jó, ha vége… társulat, amelynek néhány tagját most viszontláthattuk A játszma vége című előadásban. A produkciót jegyző Kilogalo Társulat több együttes (a Minden jó, ha vége… mellett a Logosz Színházi Műhely és a ReActor Színkör) tagjainak szövetségéből született. Erdős Emese Beckett-rendezése egyfajta stilizációs utat jár be: egy kvázi realista játékmódtól, egy lecsupaszítottabb, erősebb jelenlétet teremtő megközelítésmódon át egészen az absztrakt mozgásszínházig jut el – gondolatilag izgalmasan, formailag nem mindig meggyőzően. 
Az idei kazincbarcikai fesztiválon is találkoztunk olyan társulatokkal, amelyek nemrég még diákszínjátszókként dolgoztak. Ilyen volt például a Varju Nándor vezette ReActor Színkör, amely Molnár Ferenc Liliomjából készített előadást. Több érdekes játékötlet mellett némi elnagyoltság és következetlenség is érződik a produkción.
A diákszínjátszás és az alternatív színház közötti átmenetet teremthetné meg (és a természetes szűrő szerepét tölthetné be) az egyetemi színjátszás. A 60-as, 70-es években alapvetően erre a korosztályra épült az amatőr színház, de mára a jelentősége teljesen elveszett. Időnként felbukkannak ugyan izgalmas egyetemi csoportok, újraszerveződni látszódnak a fesztiválok is, de még nem tudott igazán tudott megerősödni, mozgalommá szerveződni ez a terület. Talán azért sem, mert a felsőoktatási intézmények egyetlen vezetője sem érzi fontosnak, hogy támogassa az ilyen jellegű munkát, hogy próbahelyet, esetleg némi támogatást biztosítsanak a csoportok működéséhez.  
Egyetemi csoportként, az ELTE BTK színházi műhelyeként indult a Radikális Szabadidő Színház, akik A szerelem írásjegyei című produkciójukkal vettek részt a fesztiválon. A Formanek Csaba által írott és rendezett darab nyelvileg rendkívül eredeti, bár némileg túlzsúfolt (így kicsit homályos maradt a története), miközben az előadás számos izgalmas vizuális ötletet is meggyőzően alkalmaz.  
Az egyetemi színház sajátos változatát képviseli a Zéró Színházi Műhely, melynek tagjai a kaposvári főiskola színész szakának felvételi vizsgáján találkoztak. A hivatásos színészi lét határán álló tagok produkciója – legalábbis a Kazincbarcikán bemutatott előadásuk, A haldokló Gallus alapján – nem igazán az alternatív színjátszás jellegzetességeit mutatja. Sokkal inkább felismerhető benne a profi színház szemlélete, kifejezésmódja. Müller Ádám rendezése pörgő, pontosan adagolt hatásokkal dolgozó produkció, amelyben a lendületes színészi munka meggyőzően állít elő olyan figurákat, akiknek a dilemmáit nem nagyon érdemes elhinni. Elsősorban azért nem, mert maga a darab is (a kortárs amerikai szerző, Craig Lucas munkája) eleve valami ravasz, kétértelmű hatásosságra épít: miközben a néző úgy érezheti, hogy fontos emberi dilemmákkal találkozik, eközben lényegüket tekintve csak felületes közhelyek záporoznak rá.
Szerepelt a kazincbarcikai fesztiválon három olyan csoport is, amely a legfőbb jellemzőjük alapján az alternatív színházak közé sorolhatók, annak ellenére is, hogy mindmáig a falakon kívül dolgoznak. Elsősorban talán azért, mert vidékiek, így kevés esélyük van arra, hogy Budapesten is rájuk terelődjön a figyelem. Bár a kívülállásuk összekapcsolja őket, mégis mindhárom együttes gyökeresen más utakon jár.
A celldömölki Soltis Lajos Színház (amely a több mint negyedszázada működő Sitkei Színkör jogutódja) még a névadó színész-rendező irányította következetes munkával emelkedett ki az amatőr létből a 90-es évek második felében. Legújabb munkájuk, a „…majd mély csönd leng…” egyértelműen az útkeresés jellemzi. Herczeg Tamás rendezése (mely Weöres Sándor Szkíták című drámajelenetét gondolta tovább) a maga sajátos gesztusrendszerével, stilizált mozgásnyelvével úgy hatott, mint egy meditáció, amellyel nagyon mélyre lehet menni, de nem mindig lehet pontosan érteni, ami az emberrel történik közben. 
A Debrecenben működő KonzervArtaudrium afféle gyűjtőcsapatként működik. Az 1999 óta dolgozó együttes tagjai között vannak egyetemisták, más alternatív műhelyekből, illetve profi színházakból érkezett színjátszók is. Van egy állandó pincéjük, ahol próbálnak, és rendszeresen játszanak. Legújabb előadásuk, a Bessenyei Zoltán rendezte Mi az újság? sajátos játékra épít. Mindig az aznapi újságot veszik alapul, többnyire helyi napilapokat, és az abban található cikkekre készítenek hol játékosabb, hol szarkasztikusabb improvizációkat. A kazincbarcikai tornateremben az volt az érzésem, hogy egy intimebb térben (mondjuk egy 30 fős pincében) erősebben hatna merész produkciójuk.
Az idei fesztivál kétségtelenül legerősebb csapata a budakeszi Kompánia Színházi Társulat volt. Ők a gyermek- és diákszínjátszó mozgalomból emelkedtek ki, és az utóbbi időben kitartó erőfeszítéseket tesznek, hogy izgalmas alternatív csapattá váljanak. Ezt elsősorban a lankadatlan műhelymunkával próbálják meg elérni: minden produkciójuknak több változata van, hisz akár több éven keresztül is folyamatosan dolgoznak rajta – akár változó szereplőkkel és változó címekkel is –, hogy minél autentikusabban tudják a saját előadásukká fogalmazni a feldolgozott alapanyagot.
Kazincbarcikán két előadásuk is látható volt. A szlovák Poton és a lengyel Taki színházzal közösen készítették el a Haladék című előadásukat, amely Ingmar Bergman Fafestményének (a Hetedik pecsét alapjául is szolgáló darabnak) sajátos feldolgozása. Nem történetet akarnak mesélni, inkább egy létállapotot próbálnak megjeleníteni, amelyhez erőteljes segítséget nyújtanak a komplex módon alkalmazott zenei, vizuális és mozgásszínházi elemek.
A fesztivál kétségtelenül legnagyobb sikerét Kárpáti Péter Tótferi című darabjának előadásával aratták. Ezt a kortárs anyagot is némileg szabadon kezelték, megbontották a szerkezetét, a második részében szülésre készülő cigányasszonyok álomlátásait illesztették bele. Ugyanakkor a darab szellemétől nem rugaszkodtak el, csak azt komplexebb módon igyekeztek megjeleníteni, mint ahogy azt a kőszínházi előadások tették. Nemcsak a játékos diákszínházi ötleteknek volt helye a produkcióban, hanem a népzenei, néptáncos ihletettségű megoldásoknak, illetve a klasszikus és mai amerikai kultúrára történő utalásoknak is. A Kompánia végeredményben annak színházi megfelelőit keresi, amely Kárpáti darabját is annyira egyedivé teszi: miképp formálható személyes világértelmezéssé a tradicionális és a posztmodern találkozása.
08. 08. 7. | Nyomtatás |