Kívülről érkezve

Lukács Lászlóval beszélget Mátyás Edina

1999 óta működik a budakeszi Kompánia együttes. Még gyerekszínjátszó együttesként tűntek fel, majd diákszínjátszókként folytatták. A Táltosjáték című előadásukkal mindkét területen több díját is elnyertek, végül a kazincbarcikai „felnőtt” fesztiválon is fődíjat kaptak érte. De kiemelkedő sikert értek el a Don Perlimpin és A vihar kapuja előadásaikkal. A diákkorból lassan kinőve egyre nehezebb volt együtt tartani a csapatot, többen elhagyták az együttest, más utakra léptek. De a meghatározó maghoz (Mózes Zoltán, Debreczeni Márton, Mayer Zita) újabb tagok érkeztek, részben abból a művészeti iskolából, ahol az ős-kompániások is tanítanak. Legújabb előadásukkal, a Tótferivel fődíjat nyertek Kazincbarcikán. Külföldi társulatokkal közös bemutatóikat az elmúlt két évadban a zsámbéki nyári színházban tartották (Haladék, Rómeó és Júlia). Az együttes vezetőjével, Lukács Lászlóval beszélget Mátyás Edina


– A Kompánia fődíjat nyert idén a kazincbarcikai fesztiválon. Mennyit ér ez a díj? Van ennek valami rangja, súlya, jelentősége?
– Nekünk nagyon fontos ez a fesztivál, hagyományát tekintve is nagy megtiszteltetés részt venni rajta, különösen, hogy harmadszor sikerült a legjobbak közé jutni. Rengeteg külföldi társulattal lehet itt találkozni, akikkel szinte egyfajta hálózatot tudtunk kiépíteni. Ezekre a kapcsolatokra épültek a zsámbéki koprodukciós bemutatóink is: tavaly lengyel és szlovák társulatokkal együtt mutattuk be a Haladékot, idén a litván Aglijával közösen készítettük el a Rómeó és Júlia előadást. Ma Kazincbarcika talán kevesebb, mint régebben. A 70-es, 80-as években meghatározó jelentőségű volt ez a fesztivál, ma már kevesebb figyelem is irányul rá. Olyan az alternativ világ, hogy a kazincbarcikai fődíjból, nehéz anyagi hasznot vagy ismertséget kovácsolni.
– Minek számít Kazincbarcika: alternatív fesztiválnak vagy inkább amatőr találkozónak?
– Az alternatív fesztivál a szegedi. Pár évvel ezelőtt, amikor az alternatív szemle még Pesten volt, bárki játszhatott, aki bejelentkezett, a zsűri is megnézett mindenkit. Szegedre mi csak egyszer jutottunk el, mert itt – úgy látjuk – csak a befutott együttesek szerepelhetnek. Azok, akiket egyébként is ismernek, megnéznek, akiknek különben is jól fut a szekerük. A kazincbarcikai fesztivál angol nevében ugyan szerepel az „amateur” szó, de az idei összképet inkább az határozta meg, hogy nagyon sok fiatal, kezdő együttes szerepelt.
– Azok, akik nem jutottak el Szegedre, azok eljuthattak Kazincbarcikára?
– Így is lehet fogalmazni.
– Miért nehéz Szegedre eljutni?
– Kevés a hely, és ezt is elfoglalják a nagyok. Horváth Csabával vagy a Hólyagcirkusszal nagyon nehéz versenyezni.
– A kazincbarcikai fesztivál jellegét firtató kérdésem arra is vonatkozott, hogy ti minek gondoljátok magatokat: amatőr együttesnek, alternatív társulatnak, iskolai műhelynek?
–Alternatív csapatnak.
– Akkor mit kerestek egy amatőr fesztiválon?
– A kazincbarcikai mezőny összetettebb annál, hogy egyértelműen amatőr fesztiválnak mondjuk. Úgynevezett műkedvelők, falusi színjátszók egyáltalán nem szerepeltek a programban. Rendszeresen megjelennek itt diákszínjátszó együttesek, sőt egyetemi csoportok is. És láthatók olyan új társulatok, amelyek szemléletükben egyértelműen az alternatívokhoz állnak közel.
– Ti mitől vagytok alternatívok?
– Az alternativitás definíciója egyrészt a struktúrán kívüli működésre vonatkozik, másrészt arra az értékteremtő szándékra, amely a színházi műformákkal és műfajokkal való kísérletezéshez vezet el. Az amatőrök nem kísérleteznek, nem próbálnak új utakat keresni, ők a nagyszínházi formákat konvertálják a saját munkájukra. Az igazi kérdés nem az, hogy alternatív színháznak számítunk-e, hanem az, hogy miképp válhatnánk valódi alternatív színházzá. Ma úgy tűnik, hogy ez szinte kizárólag Budapesten lehetséges, a vidékieket inkább amatőr számba veszik.
– Mitől van ez így?                         
– Attól, hogy vidéken nincs meg a közönséggel való találkozásnak az a gyakorisága, ami ismertté tehetne egy társulatot. Ha elég sokat játszhatnánk Budapesten, akkor biztosan változna a stílusunk...
– … hisz csak Budapesten vannak olyan játszóhelyek, ahol alternatív előadásokat lehet bemutatni...
–  …És itt van egy olyan réteg, amely fogékony erre. Egy színház ugyanis igazán a nézőkhöz való viszonyában definiálhatja magát. Az alternatív színház kialakulásához kell az alternatív néző is. Vidéken hamar bezárul a jóindulatú szimpatizánsok köre, amelyet egy-egy társulat maga köré gyűjthet, miközben egyfajta gondolkodásmódra is neveli őket, többek között arra, hogy másfajta színház is létezik, nem csak a kommersz.
– És kitől függ, hogy hol és mennyit játszhattok a budapesti befogadó helyeken?
– Két típusú befogadó hely van. Az egyikben egy erős alternatív társulat működik, amely az idő nagy részét lefoglalja. Szinte profi módon, repertoár rendszerben használják a helyet, tehát oda csak egy-két napra férnek be más együttesek. A másik típusú befogadó színház viszont rengeteg együttest szerepeltet, így itt ezért nem lehet rendszeresen játszani, mert mindenki eleve csak egy-két estét kap. Így nincs igazi lehetőség rá, hogy a feltörekvő együttesek megmérettessék maguk, és a nézőkkel együtt fejlődjenek. Mindenütt várakozólisták vannak. Ráadásul mi kívülről is érkezünk. Hogy egy ilyen társulat megerősödhessen, ahhoz nagyon jónak kell lennie. De ahhoz, hogy jók legyenek, sokat kellene játszaniuk. Ez elég nagy csapda.
– És akkor miben lehet reménykedni?
– A kitartásunkban… Az alternatív támogatási rendszer is nagyon zárt rendszer. Itt sincs igazán mozgás, innen alig kerülnek ki, ide nem nagyon kerülnek be együttesek. A kuratóriumi döntéseket is elsősorban az együttes ismertsége befolyásolja. Mindenütt csak a húzóneveket díjazzák, ebből a szempontból nem nagyon számít Kazincbarcika és az ott elért fődíjak. Úgyhogy mindenféle fortélyhoz kell fordulnunk, hogy legyen miből megélnünk és színházat csinálni. De ez is egy ördögi kör: nyilván annál jobb a színház, minél többet foglalkozunk vele, viszont ahhoz, hogy megéljünk, mással is kell foglalkoznunk. Abban most nem is reménykedhetünk, hogy abból éljünk meg, hogy színházzal foglalkozunk.
– Tehát mégiscsak amatőrök vagytok.
– Ilyen szempontból igen, mert mindenkinek van normális polgári foglalkozása. A legszerencsésebb persze az, ha valaki még egyetemista, mert neki van még elég ideje a színházhoz. Ilyen esetekben a csapatok csupán egy-két évre szerveződnek. Minket erősen megkülönböztet az, hogy rendszeres munkában és hosszú távú programokban gondolkodunk.
– Egyedül vergődtök ebben a csapdában, hogy nem lehet betörni az alternatívok zárt világába?
– Vannak mások is. Mindenki máshol tart ezen az úton. Ilyenek voltak Zuti Krisztiánék, a Minden jó ha… társulat, bár most már nem dolgoznak együtt. Ilyen volt az Ördögi Kör is, amely társulatként ma már szintén nem funkcionál, az egyes tagok TIE-csoportokban dolgoznak, színházi neveléssel foglalkoznak. Kicsit ilyen a Varju Nándor vezette ReActor színkör is. Azaz van egypár csapat, akik diákszínjátszóként rendkívül sikeresek voltak, de aztán nem tudnak hova lépni.
– Ha az alternativitás lényege a keresés, akkor ti mit kerestek?
– Keresünk, ez biztos. Például módszereket keresünk, akár a külföldi csoportokkal való kapcsolatokban is. Egyrészt vannak a nagy öregek munkamódszerei, amelyek hozzáférhetőek, mondjuk Grotowskié, amelyet a szentesi drámatagozat tanárai visznek tovább. Ezeket is szívesen adaptáljuk, tanuljuk meg. Ugyanakkor nyitottak vagyunk minden olyan módszerre, amely ma létezik. Ezekből is szívesen tanulunk. Például a Szkénében most találkoztunk Oleg Zsukovszkijjal, a volt derevossal, akivel novemberben kezdünk közös tréninget. Vagy jártunk Opoléban is, az Egy Vers Színházánál, ahol szintén nagyon fontos tréningen vettünk részt.
– És az előadások készítése közben mit kerestek?
– Elsősorban az autentikus mozgásrendszerek, illetve világfelfogások iránt érdeklődünk, és azt keressük, hogy miképp lehet színházat csinálni valamiféle autentikus helyzetből: mozgásból, táncból, meséből. A magyar néptánc például nem színházi műfaj, ezt valahogy színházzá kell formálni. Ugyanakkor az indiai tánc eredetileg hiába színházi műfaj, a mi kultúránkban nem annak hat. Ebből valamilyen módon szintén színházat kell csinálni.
– Közben az is kérdés, hogy az autentikus mennyire korszerű… 
– Igen, ez kérdés.
– …hogy a tradíciókból hogyan születhet kortárs előadás?
– Ezt kutatjuk. Vannak erre különféle pozitív példák. Balázs Elemér például a gregoriánból csinált kortárs lemezt. Horváth Csaba szintén a néptáncból indult ki, és érvényes mai mozgásnyelvet alakított ki. Mi is ugyanezen az úton járunk, csak máshol tartunk, másfele megyünk, mint ők. Mert a kérdésedre visszatérve, azt mondom, hogy nemcsak lehet, hanem muszáj is ma érvényes színházat csinálni a tradícióból. A ma érvényes művészethez kutakodni kell a hagyományban is.
– Ha nem változnak a körülményeitek, ha nem lesztek ismertebbek, ha nem kaptok több támogatást, akkor meddig maradhat együtt a Kompánia?
– Az a veszélye kétségtelenül fennáll, hogy nem tud kifejlődni az, ami lehetőségként a csoportban, illetve a tagokban is benne van. Minden csoport életében van olyan pillanat, amikor a benne dolgozó személyiségek már megerősödtek, de még nem olyan erősek, hogy szétfeszítsék az anyatársulat kereteit, és a saját útjukra lépjenek. Például az Arvisura jelentőségét az adta, hogy azok, akik aztán különféle alternatív társulatokat alapítottak, néhány évig nagyon jól tudtak együtt dolgozni. A Kompánia lehet, hogy nem jut el ide, hogy együtt tudunk nagyszerű előadásokat létrehozni. Rajtunk nem múlik, mi mindenképpen próbálkozni fogunk vele.
08. 08. 7. | Nyomtatás |