Ellenfény Offline - Archívum - 2006 - 2006/7. - Reflektorfényben - A Zsámbéki Színházi Bázis - Változatok A Korszerű Színházra

Változatok a korszerű színházra

A Zsámbéki Színházi Bázis idei előadásai

Különleges helyet foglal el a nyári színházak között a zsámbéki. Míg a társintézmények a szórakoztatásra helyezik a hangsúlyt, addig a Mátyás Irén vezette színházi bázis művészi programot valósít meg. (Ebben talán csak a Gyulai Várszínház a rokona, amely idén másodszor rendezte meg Shakespeare-fesztiválját.) A műfajilag, színházi törekvésekben is sokszínű zsámbéki program mintha lehetséges utakat jelezne, hogy hányféle módon is lehet eljutni a korszerű színházhoz. A Bázis idei évadját Bíró Kristóf elemzi.

Bíró Kristóf


Nemcsak programja, hanem helyszíne miatt is különleges hely illeti meg a (nyári) színházak között a zsámbékit. Az egykori rakétabázison megtartott előadások azokhoz a kortárs törekvésekhez kapcsolódnak, amelynek keretében elhagyott gyárépületeket, kiürített ipari csarnokokat vesz birtokba a művészet. De ezek között is speciális adottságokkal rendelkezik a zsámbéki helyszín, hisz az egykori katonai betonbunkerek háborítatlan természeti környezetbe illeszkednek be, így itt erős kontrasztokat tartalmazó, különös hangulatot sugalló, rendkívül egyedi terek alakíthatók ki a színházi előadásokhoz. Nagyon sok rendező él is ezzel a lehetőséggel, hogy különös színhelyet teremtsen produkciójához – még akkor is, ha a színházi bázison látható előadások egy része nem ide készül, csak adaptálódik a helyszínhez.  
Az utóbbi kategóriába tartoznak az idei programot nyitó Godot-ra várva fesztivál bemutatói is. Az efféle tematikus összeállításoknak már nagy hagyománya van Zsámbékon. Voltak olyan találkozók, amelyen egy-egy darab többféle előadását mutatták be (pl. a Szentivánéji álom, Don Juan), volt olyan fesztivál, amelyen egy téma került a középpontban (például a háború, illetve az Antigoné-mítosz feldolgozásai), máskor egy szerzőre terelődött a figyelem (Csehov), legutóbb viszont egy színházi problémára kérdeztek rá (színházi zene – zenei színház).
A mostani tematikus fesztiválon a Godot-ra várva három variációja szerepelt. Nagy veszteség, hogy idén egyetlen külföldi előadás sem szerepelt a programban (a szebeni Radu Stanca Színház Silviu Purcarete rendezte produkcióját az utolsó hetekben mondták le), holott a más színházi kultúrákat reprezentáló előadások mindig rendkívül inspirálóan hatottak Zsámbékon. Sőt bizonyos szempontból azt is mondhatjuk, hogy az itteni nyári színház egyik fő jellegzetességnek az tekinthető, hogy közvetíteni próbál a különböző nemzetek színházfelfogása és művészi gyakorlata között. Ez a szempont azonban végeredményben mégis megjelent a fesztiválon, mert mindhárom Godot-előadás határon túli produkció volt, és a kisebbségi helyzetben dolgozó társulatok munkájában, önértelmezésében mindmáig fontos az, hogy egyfajta közvetítő szerepet töltenek be a magyar és a többségi nemzet színházkultúrája között.)
A három Godot-előadás nemcsak a téma eltérő megközelítésmódjait, értelmezési lehetőségeit jelezte, hanem a korszerű színházról való gondolkodásnak sajátos variációit is. A bemutatók közül kettő (Tompa Gábor sepsiszentgyörgyi rendezése és Urbán András szabadkai előadása) tisztelettel bánt a szöveggel, azon csak apró, alig észrevehető változtatásokat hajtott végre. Ezzel szemben a harmadik (Vidnyánszky Attila beregszászi rendezése) alapanyagként kezelte az eredeti darabot, nemcsak szerkezetét bontotta fel, arányait módosította, hanem vendégszöveget is iktatott belé. Ezzel eleve megnyitotta egy személyesebb értelmezés lehetőségeit, míg a másik két produkció egy hagyományosabb drámainterpretáció keretei között mozgott.   
Ebből az következik, hogy míg a sepsiszentgyörgyi és a szabadkai előadás – a Beckett-szöveg dramaturgiáját követve – játszmák sorozataként fogja fel a darabot, addig a beregszászi előadásban inkább szólamok jelennek meg, amelyek létállapotokat és kapcsolatokat is közvetítenek, de csak áttételesen idéznek fel reális helyzeteket és viszonyokat. A másik két előadás viszont ebből indul ki, ezek megmutatásából, kibontásából épít fel fokozatosan egy elvontabb értelmezést.
Bár a produkciókban más-más funkcióban jelennek meg színészek – attól függően, hogy a játék mennyire követi a szövegben jelezett szituációkat, illetve mennyire távolodik el tőle – az a törekvés összekapcsolja (és korszerűvé teszi) az előadásokat, hogy nem a hagyományos karakterépítésre, figuraértelmezésekre törekednek, hanem alapvetően a színészi jelenlét erejére építenek. A legerősebb ebből a szempontból a sepsiszentgyörgyi előadás, amelyben a két főszereplő, Pálffy Tibor (Estragon) és Váta Lóránd (Vladimir) egészen kiemelkedő teljesítményt nyújtanak, egészen sajátos keverékét nyújtva a meggyőző erőnek és a mindig mindent lebegően többértelművé tevő finom iróniának. Egészen különleges élmény Péter Hilda nemtelen Luckyja. Hasonlóan erős, bár nem annyira sokértelmű alakítások jelennek meg a beregszászi előadásban is. Különösen Trill Zsolt (Vladimir) és Szűcs Nelli (Estragon) játéka emlékezetes. (Ugyanakkor sajátos feszültséget teremt, hogy az előadás egy 1993-as produkció felújítása, nagyjából követi annak partitúráját, miközben a főszereplők színészete azóta jóval összetettebbé érett, és Vidnyánszky Attila rendezői művészete is bonyolultabb megoldásokat alkalmaz.) A szabadkai előadásból viszont – vélhetően csak a zsámbéki estén – épp a főszereplők játékának koncentráltsága hiányzott.
A kortárs törekvésekhez kapcsolja a három Godot-előadást az is, hogy mindegyikben hangsúlyozott a képzőművészeti elem is. Ez a beregszásziban és a sepsiszentgyörgyiben alapvetően a játéktér egyedi megformálásában jelenik meg. Lena Bogatirjova a középpontban álló fémvázas gömbbel absztrakt teret teremtett a beregszászi előadáshoz, míg a sepsiszentgyörgyi produkció tervezője, Both András metaforikus térbe helyezte az előadást: a fehér, sivatagi tájat otthagyott cipők végtelen sora tette a folytonosan hiábavaló újrakezdés jelképévé. A szabadkai előadásban nemcsak a színpadi tér kialakításában (Úri Attila és Urbán András terve), hanem a játékötletekben is folyton megjelennek képzőművészeti hatások. Vizuálisan ez a produkció volt a legizgalmasabb, sokszor az értelmezés feladatát is átvállalva. (Például a Godot küldötteként érkező Lány pici makettet ad át Vladimirnak és Estragonnak, amely a színpadi térnek (a végtelenből kiemelt útszakasznak) a kicsinyített mása, de ott van benne a két örök várakozónak a babamása is. Lucky bőröndje is kinyílik az utolsó pillanatban, és pici akváriumban kerengő halat pillantunk meg benne.
Más típusú kortárs törekvéseket jelez a Mission impossible című előadás, amely – mint az alcíme is mondja – Shakespeare Hamletjéből készített etűdök sorozatából állt. Itt az eredeti darab valóban csak alapanyagként szolgál, kiragadott jeleneteket látunk belőle, amelyek nem állnak össze egy koherens történetté, viszont felnagyítódnak benne azok a megoldások, amelyek az egyes problémák értelmezését tartalmazzák. Miközben vándorlunk a sajátos, lepusztult térben, a szereplők is váltogatják szerepeiket, hol megsokszorozódnak, hol csak figurát cserélnek, miközben mégis képesek folyamatos színpadi jelenlétet teremteni. Az előadás – ha ugyan előadást láttunk – kulcsa az utolsó jelenet, ahol az egyik szereplő Hamlet színészeket eligazító szavait kölcsönvéve hosszasan beszél a színjáték természetről, a színház lényegéről, amit a többiek engedelmes diákokként hallgatnak, bár látszik, hogy mindenkinek más a véleménye az elhangzottakról. „Menjetek, és készüljetek” – mondja végül a tanárnő, amely egyértelművé teszi, hogy egy színészi stúdium beavatottjaivá váltunk a Mission impossible-t nézve. Mindez azért nem hatott mégsem belügyként, mert úgy tűnt, hogy a színésznövendékek valóban személyes ügyükké tették azokat a kérdéseket, amellyel a darab ürügyén foglalkoztak.
Amíg Máté Gábor mostani diákjaival Schilling Árpád foglalkozott, addig a három éve végzett növendékek az egykori osztályfőnök vezetésével mutattak be egy újabb nyári produkciót (a Migrénes csirke és a Belemenekülők után a harmadikat). Az „Éjféltájban mondta meg, hogy mi baja” egyértelműen kortárs törekvéseket jelez azzal, hogy nincs drámai alapanyaga, maga a társulat írta a produkciót, amelyben különféle típusú etűdök laza szövetét látjuk. Vannak benne mélységes iróniával átszőtt énekes-táncos jelenetek, vannak életképi mozzanatok, látunk médiaparódiákat, és megjelennek önvallomásszerű elemek is. Mindezt összekapcsolja az, hogy valamennyi jelenetben személyes életérzések fogalmazódnak meg. Mindaz, ahogyan a fiatal színészek látják azt a zavaros világot, amelyben élünk, és benne saját, korántsem egyértelmű szavakkal megfogalmazható helyzetüket. Ezért is ennyire sokféle ez a játék. Nemcsak műfaji, stílusbeli kavalkád jellemzi, hanem egyfajta eldöntetlenség is. Ami őszinte vallomásnak tűnik, arról kiderül, hogy szarkasztikus iróniával áthatott játék, ami pedig nekivadult bohóckodásnak tűnik, annak a mélyén a legelemibb emberi szorongás sejlik fel.
A zsámbéki nyár egyéb produkcióival (Vlad Troickij négy rendezésével, illetve a budakeszi Kompánia és a litván Aglija közös bemutatójával) külön cikk foglalkozik az ELLENFÉNY mostani számában. Ezek az előadások is azt erősítik, hogy a kortárs színház legizgalmasabb törekvéseiből láthattunk ízelítőt idén a régi rakétabázison.        



Beckett: Godot-ra várva
Kosztolányi Dezső Színház, Szabadka

Fordította: Kolozsvári Grandpierre Emil
Díszlet: Úri Attila, Urbán András
Jelmez: Pesic Aleksandra – Anjuska
Zene: Mezei Szilárd
Rendező: Urbán András
Szereplők:  Szilágyi Nándor, Kálló Béla, Csernik Árpád, Mess Attila, G. Erdélyi Hermina


Beckett: Godot-ra várva
Tamási Áron Színház, Sepsiszentgyörgy

Fordította: Kolozsvári Grandpierre Emil
Díszlet, jelmez: Both András
Rendező: Tompa Gábor
Szereplők: Pálffy Tibor, Váta Lóránd, Nemes Levente/Tompa Gábor, Péter Hilda, Farakas György Nándor / Dobra Ferenc



Beckett: Godot-ra várva
Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színház, Beregszász

Fordította: Kolozsvári Grandpierre Emil
Díszlet, jelmez: Lena Bogatirjova
Rendező: Vidnyánszky Attila
Szereplők: Szűcs Nelli, Trill Zsolt, Tóth László, Varga József, Rácz József


Mission impossible
Etűdök Shakespeare Hamletje nyomán
Az Actor’s Stúdió és a Zsámbéki Színházi Bázis előadása

Rendező: Schilling Árpád
Szereplők: Cs. Tóth Simon, Horváth Sándor, Kovács Judit Katalin, Lass Bea, O. Szabó Soma, Ötvös András, Pálmai Anna, Polgár Péter, Sruff Milán, Urbankovics Júlia, Zrinyi Gál Vince


„Éjféltájban mondta meg, hogy mi baja”
AlkalMáté Trupp

Díszlet, jelmez: Izsák Lili
Rendező: Máté Gábor
Szereplők: Czukor Balázs, Fenyő Iván, Dömötör András, Járó Zsuzsa, Jordán Adél, Máthé Zsolt, Gál Kristóf, Mészáros Béla, Kovács Patrícia, Mészáros Máté, Péter Kata, Szantner Anna, Vajda Milán

08. 08. 7. | Nyomtatás |