Mi is az , hogy kortárs?

Lőrinc Katalin, Nánay István, Fuchs Lívia, Rényi András, Halász Tamás,

Mestyán Ádám, Péter Márta, a Laban-díj kurátoráinak gondolatai

A Trafó és a MU Színház a kortárs magyar táncművészet legszínvonalasabb alkotásainak és alkotóinak elismerésére és népszerűsítésére szakmai díjat alapított. A 20. századi európai modern tánc úttörőjéről, Lábán Rudolfról (1879-1958) elnevezett díj odaítélésére az alapítók olyan független esztétákat, kritikusokat és újságírókat kértek fel, akik évek óta rendszeresen elemzik és értelmezik a kortárs táncelőadások jelenségeit. A grémium – Fuchs Lívia, Halász Tamás, Koren Zsolt, Kútszegi Csaba, Lőrinc Katalin, Mestyán Ádám, Nánay István, Péter Márta, Dr. Rényi András, Százados László, Szilágyi Szilvia Sisso – a 2005. év teljes hazai kínálata alapján ez év februárjában hozta meg döntését. Az alapítók pedig – a két befogadó színház – május elején lehetővé tették, hogy a közönség öt egymást követő estén találkozhasson a díjazott előadásokkal. (Az ELLENFÉNYben valamennyi előadásról jelent meg írás.)

A kortárs és benne a kortárs tánc fogalma azonban máig sok bizonytalanságot okoz, ezért a kurátorok még munkájuk elején levelezni kezdtek e témában. Az eredetileg belső használatra készült s a problémafelvetésnek elsősorban lehetséges módozatait jelző vázlatok azonban talán így is hozzásegíthetnek egy majdani egzaktabb meghatározáshoz.  


Ma (holnap)

Kortárs tánc alatt azt a kommunikációt értem, ami a jelenben születik olyan nyelven, melyet „mai” testek fogalmaznak meg, s tárgya a kortárs emberi lét.
(U.i.: holnap már biztos nem így írnám.)
Lőrinc Katalin

Elhatárolódás és átjárhatóság

1. A kortárs tánc szókapcsolatban a kortárs szót nem időbeli szűkítő értelemben fogom fel. Azaz nem azt jelenti, hogy az ezzel jelzett táncprodukció most, a mában születik. Mikor máskor születne? A klasszikus vagy modern balettelőadás, a néptánc-produkció, a revütáncest is ma születik, mégsem jutna eszünkbe róluk a kortárs jelző.
2. A kortársi jelzőt a mai művészetben általában, e konkrét kérdésben meg különösen esztétikai tartalmúnak tekintem. Mindenekelőtt elhatárolódást jelent például az előbb említett s más táncformáktól. Kifejezi, hogy művelői elsősorban a tánc formanyelvének alakítását, megújítását tartják feladatuknak. Ha tágabb összefüggésben szemlélem, s a táncot más művészeti ágak és műfajok tendenciáival vetem össze, azokkal együtt vizsgálom, a szó egyfelől az átjárhatóságot, másfelől a kontextualitást is magába foglalja. A tánc tehát feloldódik más műfajok produktumaiban, illetve magába ötvöz más műfajokra jellemző kifejezési módokat, eszközöket. Nem lehet önmagában értelmezni.
3. A kortársiság a táncban – hogy részben önmagamnak is ellentmondjak – jelenidejű közérzet, problematika különösen érzékeny és mély lenyomatának esélye, hiszen szóban megfogalmazhatatlan, vagy csak félreérthetően megfogalmazható egyéni és társadalmi, lélektani és fiziológiai jelenségekről képes tudósítani.
Nánay István

Hogy mi is az a kortárs tánc?

Ezt éppen úgy nem merném definiálni, mint magát a táncot, de ezt szinte természetesnek fogadom el, mert jól tudom, hogy egyáltalán nem vagyok egyedül, hiszen a szakmailag legjobb lexikonok, enciklopédiák, történeti és elemző művek szerzői sem vetemednek arra, hogy definíció(ka)t adjanak. Friss példáim között említhetném az Ötven kortárs koreográfus című kötetet, amelyben a kiváló Deborah Jowitt – a bevezető írója – is történeti fejtegetéssel kerüli meg a definiálást. Egy másik „kedvenc” könyvem pedig a Mi a tánc? címet viselő szöveggyűjtemény, amelyik „csupán” 560 oldalt szán rá, hogy valahogy legalább körbejárja a kérdést.
Tehát akkor hogyan tovább?
Az egyik – legalább is számomra – fontos kérdés, hogy a kortárs fogalmába beletartozik-e a korszerű fogalma? Vagyis: ami kortárs, az csupán jelen idejű-e, vagy olyan jelen idejű-e, amelybe rögvest egy érték mozzanatot is beleértünk. Mert számomra a mai, az új, a jelenkori mind kortársi ugyan, de egyáltalán nem biztos, hogy korszerű is. Egyébként is, a tánc műalkotás lételeme a jelen(valóság) – a filmre-videóra rögzítettség esete külön kérdés –, így aztán egy romantikus balettet vagy a Wiesenthalok valcerét is csak „kortárs testek” jelenkori interpretációiban (rekonstrukcióiban?) ismerhetem! Mai testek közvetítik számomra a tradicionális „szöveget” (bár arról sem tudunk biztosat, pontosan milyen is az „eredeti”, de szerencsére most nem erről a kérdésről gondolkodunk.)
Ha tehát eltekintünk attól – még ha lehetetlen is – , hogy minden tánc-műalkotás csakis élő, tehát kizárólag jelenkori, kortársi előadásban létezhet (és hogy az előadásnak a változatlan tánc-szöveg mellett az „eredeti” jelmez, díszlet, zene, a kellékek és a világítás is megváltoztathatatlan része), akkor a másik, nem az előadói, hanem az alkotói oldalról talán jobban hozzáférhetünk a kortárs tánc fogalmához. Én mindenesetre innen jobban meg tudom közelíteni azokat az alkotásokat, amelyeket én a kortárs tánchoz tartozónak vélek. Mert azt tapasztalom, hogy az alkotóknak (koreográfusoknak) a tradícióhoz való reflektív, kritikus viszonya az, ami élesen megkülönbözteti a jelen különböző alkotói csoportjait egymástól. A műfajok, a táncnyelvek, a stílus, a dramaturgia önmagában szerintem egyáltalán nem mérvadó, sőt, a tehetség sem.
Ha tehát most már csak néhány gyakran felbukkanó fogalommal próbálom leírni, hogy többnyire mi is jellemzi ezt a reflektív viszonyt – a tradíció kérdését ezúttal tegyük félre –, akkor ilyeneket kell használnom: újító; újra- és átíró; újra- vagy átértelmező; kifordító; szétszedő; megkérdőjelező...
Fuchs Lívia

A „kortárs tánc” –  alkalmazott művészet?

Tisztázzuk a feladatot. Ha a kérdés az, hogy van-e a kifejezésnek – „kortárs tánc” – kategoriális értelme (tehát olyan előadók, koreográfusok, produkciók stb. csoportját jelöli meg, amelyek valamiféle lényegi, döntő tekintetben/minőségben osztoznak egymással és nem, mondjuk, a puszta egyidejűség vagy a generációs összetartozás trivialitása köti őket össze), akkor a feladat csak úgy teljesíthető, ha fel tudunk vázolni egy olyan koherens kategóriarendszert, amelyben szabatosan definiált „lényegi” (történeti, esztétikai, stiláris, intézményi stb.) kritériumok mentén lehet „besorolni” a mai jelenségeket.
Én ma elsősorban a tánctörténeti folytonosság és reflexió megszakadását látom vízválasztónak. A „modern tánc” nagyjai szinte kivétel nélkül az uralkodó klasszikus hagyomány kritikai meghaladásából indultak ki: vagy ösztönös lázadókként, vagy immanens-esztétikai elvekre építve, de forma és stílus (tovább)fejlesztésében  gondolkodtak. A radikálisok újítóknak  tekintették magukat – de aki újít, aki újra kezd, az óhatatlanul is a régit, az adottat tekinti origónak, megőrzi szubsztanciális vonatkozását arra, amit tagad. A hagyománytagadó modernizmus hevessége e hagyomány fontosságáról, súlyáról, kényszerítő erejéről tanúskodik: a „formabontás” azért lehetett tartalmas gesztus és forradalmi tett, mert fenntartja annak a „formának” a lényegiségét, amelyet felbont. Felértékeli és megőrzi azzal, hogy tagadja. Ennyiben minden művészi modernizmusnak lényegi vonása, hogy 1. a formafejlődés belső, szerves logikájára, kontinuitására épít, 2. emiatt szükségképpen történetileg (kvázi a „régi” kérdések „új” megoldásaként érti/határozza meg magát. (Ilyen belső szerves fejlődés vezet pl.  a klasszikus balett formalizált-stilizált lépésrendjétől Isadora Duncan „örökösen váltakozó, vég nélküli és természetes” mozdulatain át Cunningham tételéig, amely szerint „elavult gondolat, hogy a tánchoz különleges mozdulatok kellenek”. Itt a táncnak egy olyan hagyománya jelenti a közös nevezőt, amelyben a tánc jelentéssel telt kommunikatív-kifejező mozdulatok valamilyen rendszereként értelmeződik.)
Annak, ami manapság izgalmas a táncművészetben, egyre kevesebb köze van ehhez a szervességhez. Úgy is fogalmazhatnék: azok a táncprodukciók, amelyek  esztétikai autonómiára, stiláris egyöntetűségre, kompozicionális-formai újszerűségre törekszenek, mára a perifériára szorultak. Szerintem akkor van értelme a „kortárs tánc” mint kategória bevezetésének, ha ezt a furcsa paradigmaváltást – az esztétikai modernizmus végét – tudjuk vele megjelölni.
A „kortárs tánc” oly módon lépi át az eddig szentnek tekintett határokat (a színház, a film, a cirkusz, a sportakrobatika, a performansz, a képzőművészeti installáció stb. felé), hogy ennek a határátlépésnek már nincs gesztusértéke. Csak addig lehet demonstratíve átlépni a határokat, ameddig azok érvényben vannak. Ha ma egy táncos meztelenre vetkőzik a színpadon, az nem elviselhetetlen tabudöntés, amely megbotránkozást szül, mint egykoron, csupán „kifejezőeszköz” – s ugyanígy, ha az előadó közvetlenül a közönséggel kezd kommunikálni, azt nem brechti értelemben vett „elidegenítési effektusnak” tekintjük, ami mint olyan a színház eszközeit s a nézői magatartás rutinjait reflektálja: többnyire nem több, mint a maga helyén konkrétan értelmezendő műfogás. 
A kortárs táncban ily módon  a tánc nem önálló esztétikai terrénumként jelenik meg saját hagyománnyal, konvenciókkal és normákkal (ennélfogva a hozzá tartozó, és azt megerősítő normaszegőkkel is), hanem inkább rendelkezésre álló, magában közömbös instrumentum - valami egészen máshoz. Ennyiben sokkal inkább a „kortárs művészettel” (contemporary art) érzem rokon értelmű, sőt összetartozó kategóriának. Mert ezt sem a formája és stílusa, inkább a tárgya és tematikája definiálja.
A mai (nyugati, globalizálódó) posztmodern kultúrának olyan problémakörei, tematikus csomópontjai, amelyek köré a mai művészeti élet is szerveződik – ilyenek pl. az etnikai, nemzeti, nemi, kulturális, szociális, vallási identitás kérdései, a testpolitika, a mediatizáltság, a gender-problematika, az emlékezetpolitika, a multikulturalitás és a posztkolonializmus, stb. Minthogy a posztmodern életvilág egyre konstruáltabb és közvetettebb, az egyéni kommunikáció mindinkább önmagunk nyilvános – esztétikai mozzanatokkal tömegkulturális mintákkal sűrűn átszőtt – performálásává válik (a testek esztétikai átszabásától az öltözködésen és a retorikán át a mindennapi testbeszédig vagy az ún. „fellépés” fontosságáig, nem beszélve a neten kiépített virtuális identitások cserekereskedelméig), a művészeti produkciók egyre több közös felületet találnak ezzel a mindinkább  esztétizálódó társadalmi életvilággal. A nézők ma egyre kevésbé a tiszta „művészi” élményért, a „szépségért” vagy a „hitelesség” önértékéért járnak (tánc)színházba – sokkal inkább olyan összetett emberi-társadalmi eseményekre vágyunk, amelyben kortárs életvilágunk, húsbavágó társadalmi-emberi valónk stb. aktuális kérdései kerülnek terítékre. A tánc itt inkább „alkalmazott művészet”, amely tetszőlegesen kombinálható más művészetek eljárásaival.
Nem csoda tehát, ha ez a „kortárs tánc” olymódon „tematizálja” e kérdéseket (az én, a Másik, a test, a nemiség, a hatalom, stb. kérdéseit), hogy felmondja az évszázados (európai) tánckultúra, a tánctörténet – beleértve a modernizmus – folytonosságát, az ahhoz való szerves, reflektált kapcsolódást. Ez megváltoztatja a kritikus pozícióját is. Egyre több az olyan kritikus, aki nem évtizedek/évszázadok alatt kialakult, belső kultúrává tett „szakmai” normák alapján, „esztétikailag” ítél – inkább olyan civil nézőként, akit saját bőrén érzi, érti és ismeri a darabban feszegetett emberi/társadalmi kérdéseket illetve hajlandó megnyílni rájuk – és ez a pozíciója határozza meg állásfoglalását. A „kortárs tánc” – a szó legszélesebb értelmében – inkább politikai, mint esztétikai kategória. Ez persze nem jelenti azt, hogy egyes produkciói nem ítélhetők meg esztétikai értékük szerint: csupán annyit jelent, hogy a csoportképzés kritériuma nem művészi kritérium.

Rényi András

Kortársiság

A kortárs tánc, mint a színpadi táncok általában, a mozdulat nyelvén közöl, oszt meg gondolatokat, hordoz jelentést, tartalmakat. Kortársiassága abban rejlik, hogy kíváncsi, nyitott, és kommunikatív: előre néz, miközben ha kell, képes látni a múltat is, s ismeri gyökereit. Elmélyült és független. A kortárs tánc minden körülmények közt bátor és szabad, a formákat – ha szüksége van rájuk – használja, de nem zárkózik beléjük, képes állandó változásra, átalakulásra, fejlődésre. Alkotásai nem csupán gyönyörködtetni próbálnak, látványos, vagy puritán külsőségei mögött valós tartalom lakik, hiszen alkotásainak létrejöttét közlésvágy, a megismerés vagy megismertetés inspirálja. A kortárs tánc vállalja a konfliktusokat, hiszen alkotói járatlan, egyedi, új utakat keresnek. Ilyen értelemben elmúlt korok értékes, jelentős, maradandóvá vált kortárstánc alkotásai a maguk sokféle módján hitelesen tanúskodnak saját jelenidejük atmoszférájáról, kérdéseiről (legyenek azok társadalmiak, a művészetet, vagy a hétköznapi életet érintők). A valódi, értékes kortárs tánc (hasonlóan a többi művészeti ág kortársaihoz) nem ismétel, nem nosztalgiázik, nem fölmelegít, akkor sem, ha hagyományt őriz. Nyitott saját kora haladó tendenciáinak irányába, szívesen bocsátkozik alkotói kalandba más művészeti ágak alkotóival, kifejezési formáival, s ha kell, párbeszédet kezdeményez.

Halász Tamás

Kortárs látás

Rényi András a „kortárs tánc” kategoriális értelmét abban látja, hogy a fogalom alá tartozó alkotások az esztétikai modernizmust elhagyják, s inkább politikai fogalomnak tekinti. Fuchs Lívia számára, úgy tűnik, a tradícióhoz való viszony volna e kategoriális értelem. Halász Tamás „szabadságot és bátorságot” azaz egyfajta nyitottságot lát a fogalomban. Egyikünk a „kortárs” jelzőt esztétikai kategóriaként érti, és így a kontextualitást, a feloldódást, és a „lenyomatot” tartja a fogalom körüljárhatósága kulcsának. (Kíváncsi volnék, hogy mit válaszolnának a táncosok ugyanerre a kérdésre.)

Kérdések
1. Mi történik akkor, ha a „kortárs tánc” fogalmát nem kategoriális fogalomként kezeljük?
2. Valamint: lemondhatunk-e egy ilyen fogalom használatáról, mint Kutszegi Csaba javasolja?

Válasz a 2. kérdésre
Vajon volna-e tizenakárhányunknak alkalma arra, hogy ne használja ezt a szót? Volna hatalma arra, hogy kiűzze a művelt köznyelvből? Nem. Valamit tehát kezdeni kell a fogalommal. Nyilván át kell értékelni: ez az, ami most zajlik.

Válasz az 1. kérdésre
Szerintem az összes eddigi hozzászólásban rejtetten húzódik egy nem-kategoriális fogalomhasználat. A nem-kategoriális olyan fogalom, mely csak kompozícióban vagy struktúrában mondható ki, azaz önmagában nem tehető állítás tárgyává. Szerintem a „kortárs tánc” par excellence effajta ügy.
Úgy vélem, a „kortárs tánc” politikai fogalomként való meghatározása (ha hatalmi struktúrákat értünk alatta) csak abban az esetben fogadható el, ha a legtágabb értelemben vett políteia fogalmát érjük a politikai alatt (azaz egyfajta viszonyt a közösséghez), de ebben az esetben minden művészet és művészeti létező politikai, hiszen minden kulturális tárgy valamely közösségben jöhet csak létre.

További töredékek
Valamint úgy tűnik, hogy a kortárs tánc tipikusan olyan fogalom, amelyben egy történeti meghatározás kerül szembe egy esztétikaival. Azaz nem láthatjuk a kortárs táncot egy történeti folyamat szerves eredményének (vagy igen?), mégis valamilyen mértékig javíthatatlanul modernista marad, azaz nagyon is tudatában van a történeti előzményeknek. Ennek így is kell lennie, hiszen a tánc mindenekelőtt technika.
Számomra a „kortárs tánc” egy bizonyos látást jelent. Nagyon termékenynek érzem tehát azt, amikor Rényi András a contemporary art-ot hozza példaként, vagy amikor más a feloldódásról beszél, vagy azt, amikor Halász Tamás a más művészetekkel való párbeszédét hangsúlyozza. Sőt, egy lépéssel tovább mennék: a kortárs tánc maga ez a párbeszéd. Határozottan azt gondolom, hogy pontosan azért lehetetlen definiálni, mert ez a terület természete. A kortárs tánc a művészetek senkiföldje, fehér folt. Érdekes, hogy nem Gesamtkunstwerk-féle összeség jön létre, hanem inkább egy széttartó alakzat, új minőségek.
Ha valami, akkor ezt a területet a test tartja össze, de az sem teljes egészében. A testen és a testtel alkalmazott technikák, reprezentációk, trükkök, történetek, jelentések. A „kortárs tánc” szókapcsolatban a „tánc” nem mozdulatokat jelent, hanem a test alkalmazhatóságát. Ebben az értelemben a tánc legősibb forrásához, a testnyelvhez tér vissza. Ez a nyelv formálásként, megformálóként és megformáltként is létezik. Azaz számomra azok a darabok is a kortárs tánc fogalma alá esnének, melyek képzőművészeti performance-ok. Van is e kettőben valami közös lebegés: „performance” és „kortárs tánc”. Nem véletlen, hogy performerek és táncosok átjárnak egymáshoz, s kortárs táncot sok képzőművész is készít. Látvány és test, kép és tánc mindinkább közös virtuális terekbe kerül.
Talán történetileg is le lehet írni ezt a folyamatot, melyben a test mint az alkotás anyaga jelenik meg. Van ebben valami nagyon barbár egyébként.

Mestyán Ádám

Kortárs, mégpedig tánc?

Az biztos, hogy egy dolgot nem lehet önmagával meghatározni, vagyis a kortárs tánc mibenlétét nem lehet a kortárs fogalmával lefedni. Ráadásul úgy tűnik, a „kortárs” egy olyan medence, amelybe becsordogál minden, egyfajta gyűjtőfogalom tehát, amely az időben és az idővel együtt változik, ezért minden kornak megvolt a maga kortárs művészete. Szóval ez a kifejezés nem valami egzakt, konkrét alakzatra utal. Elképzelhető, hogy sokak számára elfogadhatatlan a gondolat, de magam – részint épp az előbbiek miatt – arra jutottam, hogy kortárs tánc mint önálló, megbízhatóan felismerhető kategória (ma még?) nem létezik. (Ez tánctechnikai szempontból is önálló kifejtést kívánna, s közben újabb kérdések gyülekeznek. Vajon az évtizedekkel ezelőtt kialakult s még tapintható posztmodern rendszerek, amelyek többnyire maguk is a modernek ellenében, mintegy azoktól elrugaszkodva formálódtak, mennyiben tekinthetőek kortársnak? Ugyanakkor talán ez az utolsó fázis, amelyet még tényleges önállóságában, a tánc művészeteként érzékelni, legalábbis a ma tapasztalható dekonstrukciós folyamatokhoz képest.) Ma úgy tűnik, inkább kortárs művészet létezik, amelyben a tánc vagy inkább általában a mozgás, a testi létezés valamilyen koncepció – és esetleg kompozíció – szerint hangsúlyosabb szerephez jut. A kortárs művészetben, ahogy az ún. kortárs táncban is tapasztalható, gyakran – vagy többnyire – föloldódnak a műfaji határok, sőt a műnemi határok is. Ekkor eljutunk a fogalom olyan változatához, amely önmagát bizonyos fokig parttalan nyitottságban, sokféleképp feltölthető általános tartalmak (változékonyság, új minőségek, tolerancia…) teljesen szabad formákban megjelenített hordozójaként tételezi. Lehetséges. Viszont el kell dönteni, hogy ragaszkodunk-e még a tánc önállóságához, a kortárs tánc esztétikai értelemben (is) vett saját egzisztenciájához. Ha igen, akkor a táncos testhez, e test táncosi létformáihoz is joggal fűződhetnek bizonyos elvárásaink, hiszen ebben az esetben megkülönböztető, azaz specifikus jegyekről is van szó, és ez a test szükségszerűen más lesz, mint a nem táncos test. (Hiszen a tánc olyasmi, ahol az instrumentum egybeesik az instrumentum gazdájával, még inkább és még teljesebben, mint a színésznél, aki esetleg pusztán a hangjával is képes játszani.) Ha azonban nem ragaszkodunk ehhez az önállósághoz, tehát ha az előbbi szempont lényegtelen, akkor dönteni kell arról, hogy a kortárs táncművészet, vagyis a kortárs tánc mint művészet létezik-e! Vagy csak úgy létezik, mint alkalmazott részpraxis, ahogy gyakran tapasztalni. (De akkor miről szól a díj?) És mi általában a tánc? És miben különbözik a tánc meg a táncművészet? És most művészetről beszélünk, vagy általában a táncról, amely innentől bárhol bármi lehet? Mindez kőkemény logikai kérdés is.

Péter Márta

A 2006-ban Lábán Rudolf-díjjal kitüntetett produkciók

Ladányi Andrea: 44 feet
Frenák Pál: Fiúk
Horváth Csaba: Nagyvárosi ikonok
Goda Gábor: Rókatündérek
Kovács Gerzson Péter: Tranzit
Nagy József: Utolsó tájkép
Kun Attila: Visible shape

Az első Lábán Rudolf-díjat az alábbi esztéták, kritikusok és szakújságírók ítélték oda:

Fuchs Lívia, Halász Tamás, Koren Zsolt, Kutszegi Csaba, Lőrinc Katalin, Mestyán Ádám, Nánay István, Péter Márta, Dr. Rényi András, Százados László, Szilágyi Szilvia Sisso
08. 08. 7. | Nyomtatás |