Az örökifjú kortárs változatai

Szemelvények a kortárs fogalmáról

Az alábbi szövegrészletek még a modern és főként a posztmodern problémakörét, szellemi irányait, alkotói kérdéseit tükrözik, ám bizonyos gondolatok mintha csak ma, az íratlan közmegállapodás szerint kortársként jelölt művek világában is érvényesek lennének. Lehet, hogy a kortársi fogalma tulajdonképpen az idővel együtt változó, permanensen átalakulásban lévő, s ezért mindig aktuális jegyeket mutató jelölés lehet? Akkor viszont az aktuálisról éppen csak annyit mond el, hogy aktuális, vagyis hogy éppen jelen idejű, de semmi többet, semmi megbízhatót. Vagyis mindig konkrét tartalommal kell kitölteni, konkrét jegyekkel kell életet lehelni belé.

„A színház a szövegre támaszkodik. Újdonság, hogy a koreográfusok mostanában színházat csinálnak. Na de ezt a fejlődést előkészítették ám olyan emberek, mint Graham a táncban vagy Grotowski a színházban. Régebben volt egy pontos határ a beszélő színház és az olyan klasszikus balettek között, mint A hattyúk tava. És a kettő között ott volt a commedia del’arte, a vásári csepűrágók, a cirkusz, a pantomim. És ez a köztes terület érdekelte a Grotowski-fajta embereket meg a többieket.” (Maguy Marin)

„Reinhild Hoffmann táncszínházának képei és jelenetsorai a társadalmi szerepkiosztást, a korlátozás mechanizmusait és a konvenciókba való beilleszkedést mutatják be. A test – tartásokkal és viselkedésekkel – a vágyak megnyirbálásáról, a kívülről jövő támadásokról mesél, de a kitörési álmokról és a határok elleni lázadásról is. Láthatóvá válnak az összefüggések, a mindennapok cselekvési rituálévá válnak.” (Hedvig Müller)

„A korai posztmodern koreográfusok számára a tánc meghatározása együtt járt az idő, a tér és a test feltérképezésével, de meg is haladta azt, mivel együtt szemlélte a különböző művészeti ágakat, és a tánc természetéről is új tételeket állított fel. A játékot, a sportot, a versenyeket, az egyszerű sétát és futást, a zenélés és az ismertterjesztő előadás közben használt gesztusokat, sőt még a filmszerű mozgást és a beszéd szellemi aktusát is táncként jelenítették meg.” (Sally Banes)

„Az igazán jó koreográfiákban az embereknek meg kell hallaniuk a zenét a mozdulatokban. És az igazán jó koreográfia egyedül a táncból él. Majdnem mindenki lehurrogja a darabot, ha nem tud felfedezni benne valami érzelmet vagy érzést. Szerintem az embereknek meg kéne tanulniuk, hogy akkor is megnézzék az ilyesmiket, ha nem tetszenek nekik” (Susanne Linke)

„Azt hiszem, már túlságosan régen harcolunk a modern tánc technikájával és elméletével. Ennek az lett az eredménye, hogy nagyon sok technikai illusztráció készült el. Ezért aztán ma megpróbáljuk újra fölfedezni az ihlet forrását, valamit, amire szükségünk van a táncban, de aminek kifejezésére még nem létezik szó. Talán dramaturgiának nevezhetnénk, vagy a zenével kifejezett költői nyelvnek. Ettől kap a munkánk nagyon fontos dimenziót. Ez már nemcsak technikák részleteinek halmaza, hanem ez már egyfajta mű – mindazokkal a törekvésekkel, amit a mű megkövetel magának. És azt hiszem, ez igazolja és magyarázza, hogy miért nem akarunk egyszerűen csak sztorikat elmondani, és miért ábrázoljuk inkább a létezés egyfajta módját.” (Jean-Claude Gallotta)

„A modern dance-ban egyetlen nagy filozófia volt, de azt mindenki másképp közelítette meg.” (Alwin Nikolais)

„Egyes koreográfusok más művészeti ágakat tanulmányoztak, a filmek és a tömegkultúra különböző médiáinak képeit és az emberi tűrőképesség határait. Néhányan hitvallásként fogadták el egyik társuk, Yvonne Rainer nyilatkozatát: >Nemet mondok a látványra, a virtuozitásra…, nemet az előadó, illetve a néző bevonására…, nemet a mozgásra és a mozgatásra.<” (Joseph H. Mazo) 

„Minden, amit egy emberi lény csinál, kifejező… Fejet vakarni, aludni, körmöt reszelni, én mindezt beletettem a balettjeimbe. Nincs semmiféle határ – egyedül a képzelet. Elavult gondolat, hogy a tánchoz különleges mozdulatok kellenek.” (Merce Cunningham)

„Fogtam egy sor mozdulatot, és különféle sorrend szerint raktam össze ezeket. Egy szép kerek nulla jött ki belőlük. Az elemek sorrendjének megváltoztatása láthatóan semmiféle különbséget nem hozott létre. Ekkor derült ki, hogy a mozdulat milyensége a fontos. (Paul Taylor)

„Trisha Brown legutolsó korszakában készült műveit a tánc és a vizuális művészetek iránti kettős elkötelezettsége jellemzi, ez az elkötelezettség most az előadás aktusában nyilvánul meg. Nézői valószínűleg még nem érték őt utol, de most már láthatóan felkészülten fogadják különleges látomásait. Karrierjének mély- és csúcspontjai Brown számára másodlagos szempontot jelentenek, számára a stúdióbeli munka mindennél fontosabb. Mint a legtöbb művész, ő is legszívesebben a jelennel foglalkozik.” (Camille Hardy) 

„Szerintem egy művészet csak akkor változik meg, ha valami rendkívüli történik a közönséggel, ha például megijed valamitől vagy ilyesmi. Amitől én megváltoztam, az nem rajtam múlott, nem én alkottam. A tánc megváltozását sem én okoztam. Hanem az, hogy fölrobbant az atombomba.” (Alwin Nikolais)

„Senki sem jött rá, hogy a táncban megvan egy élet-lehetőség. Ezért állítom én, hogy egyáltalán nem a modern tánc hozta meg a forradalmat. A forradalom mindig is benne volt a táncban, és ezért nincs törés a mai tánc és a korábban létezett tánc között.” (Jean-Claude Gallotta)

„Egy művész nem csinálhatja ugyanazt, amit az előtte járó művészek csináltak.” (Paul Taylor)

„Bár a >posztmodern< kifejezést először a koreográfusok használták, mára a kritikusok kedvelt szava lett, melyet a legtöbb koreográfus túlságosan leszűkített értelműnek avagy pontatlannak talál. Manapság sok tánckritikus olyannyira szabadon használja a kifejezést, hogy az szinte bármire vonatkozhat, következésképp semmit sem jelent.” (Sally Banes)

„Szerintem nagyon fontos, hogy a fiatalok abból merítik az energiájukat és az inspirációjukat, hogy kijelentik: >Nem, én másképp látom a dolgokat.< De az is igaz, hogy nem olyan nagy baj, ha a művész lop egy kicsit az előtte járó művészektől. Feltéve, hogy a megfelelő dolgokat lopja el, és a megfelelő módon használja fel ezeket.” (Paul Taylor)

„Én mindig kísérletezni akartam. Azt hiszem, ha valaki egyáltalán csinál valamit, mindig kísérletezik. Csak éppen meg kell találni a megfelelő formába öntést, ami néha nem sikerül nekem. Ezért kételkedem a táncszínházban. Én megpróbáltam egyszerűen a tánccal elmondani a magamét. Szerintem ugyanis ez a lényeg. De a kritikák olyan ostobák. Ha merészelek egy olyan lépést tenni, ami a táncoláshoz hasonlít, máris rám ütik a bélyeget, hogy divatjamúlt vagyok. Persze ez az én véleményem.”  (Susanne Linke)

„Pár éve annak, hogy Pina Bausch és Wuppertali Táncszínháza mint Nyugat-Németország elsőszámú kulturális exportcikke vált híressé. A folyamat úgy ment végbe, hogy közben a modern tánc számos elismert szakértője fejezte ki kétségeit ezzel a teljesen új színpadi formával szemben, amely valahol a táncelőadások és a drámai színház produkciói között kíván elhelyezkedni. A szakmabeliek és a nagyközönség érdeklődése azonban 1977 óta, azóta, hogy Bausch műveit egyszerűen „daraboknak” nevezi, még fokozottabban megnőtt. Ettől az időponttól ezek a művek nem kötődnek egységes zenei kompozícióhoz, és az előadás során alkalmazott eszközök aligha mondhatók teljesen táncjellegűeknek, olyannyira, hogy a kritikusok hozzászoktak, hogy e művek esetében mozgásszínházról beszéljenek.” (Helmut Scheier)

„Amióta csak elkezdtem, mindig is azt próbáltam az emberek hétköznapi gesztusairól (ezekről az ostoba, szinte öntudatlan gesztusokról, mint ahogy az ember cukrot vesz, megköti a cipőfűzőjét, előveszi a metrójegyét9, szóval az utca emberének gesztusnyelvéről próbáltam megmutatni, hogy milyen elképesztő. És ebben az értelemben akarok én a színházhoz kapcsolódni. Itt van még a film is, amelyben nemcsak a színház van benne, hanem a kép is. A film számomra a másik nagy ihletforrás. Gyakran bele is törik a fogam: néha olyan közelképet látok, mintha kamera mögött állnék. Nagyon gyakran innen, a kamera szemszögéből dolgozom.” (Maguy Marin)

Ha az ember mozdulatokkal dolgozik, akkor már az elején szembe kell néznie azzal a ténnyel, hogy igen erőteljesen kell absztrahálni. Ha szöveggel dolgozunk, akkor kényszerítve vagyunk arra, hogy kifejezzük a dolgokat és nevet adjunk nekik. Mióta elvégeztem tanulmányaimat a Mudrában, kifejlődött egy nyelv. Az ember megtanul bizonyos számú dolgot kifejezni mozgással, állhatatosan dolgozik egy bizonyos szókincs finomításán, amely produkcióról produkcióra szisztematikusan növekszik, s melynek az ember megismeri határait. De a kiindulási pont eddig mindig ugyanaz volt, méghozzá a mozgás. Ezzel ellentétben a szövegnek és a képeknek más törvényei vannak. Erejük és szépségük igen különböző, még ha arra is szolgálnak, hogy ugyanazokat az érzéseket fejezzék ki. (Anna Teresa de Keersmaeker)

Források:
A modern amerikai tánc története. Planétás, 1995
Fejezetek a modern tánc történetéből. Magyar Művelődési Intézet, 1995
Az amerikai posztmodern tánc. Planétás, 2000
08. 08. 7. | Nyomtatás |