Boda János: Szárnyak

Szigligeti Színház, Szolnok

Az előadás első képében fekete ruhás alakok bolyonganak a sötét térben. A bizonytalan mozdulatok lassan tánclépésekké rendeződnek, az elindulás, a megtorpanás, a helykeresés gesztusaivá. Mintha modern városlakók örök, hontalan vonulását látnánk, akiket űz a belső nyugtalanság, de nem hív a megnyugtató távol. Az etűd ellenpontjaként a következő jelenetben egy fehér ruhás alak jelenik meg, aki egy magasból lógó kötélen leng a fehér felhőket festő háttérvetítés előtt. Áradó mozdulatai a szárnyalás képzetét keltik.

Az első két jelenet kontrasztja lényegében az egész előadást jellemzi. A Szárnyak különféle etűdök laza szövetéből áll. Köztük kapcsolatot a közös tematika teremt. Mindegyik a földhöz kötöttség és a repülésvágy kontrasztjára épül. Ez jelenik meg a fekete ruhás férfiak táncában is, akik csak a sisakjukra erősített lámpákkal hasítanak ki fényt a sötétségből. De később a fejük fölött fehér ruhás lányok jelenek meg. Lehet, hogy égi lények, talán angyalok, akik – mint valamiféle mennyei függőhídon – átkelnének a kötelekből font hálón. De folyton egyensúlyukat vesztik, lábuk rendre a lyukakba téved, majd testük is a földre ereszkedik. Az alsó és a felső világ érintkezése a találkozásuk képtelenségét sejteti.
Egy következő etűdben egy fehér ruhás alak jelenik meg.. Kézmozdulatai, ujjai játéka madarakat idéz fel. Majd karmozdulatai, nekilendülő, áradó tánca a szárnyalás képzetét kelti. De később néhány sötét ruhás alak a falnak feszíti. Széttárt karja, ruhájának meghosszabbított ujjai, melyek fogva tartják őt, a krisztusi szenvedéstörténetet idézik fel. Testére rákopírozódik Leonardo da Vinci emblematikus, körformát kitöltő emberi alakja, melyen a megsokszorozott karok – a mozgás különböző fázisait egyazon rajzon rögzítve – a szárnyalás képzetét keltik. A fehér ruhás alak, két oldalra rögzített ruhaujjaival, szabadulni szeretne a korlátozó helyzetből. Így egyre nagyobb lesz a kontraszt a rajz és a fehér ruhás alak között. Míg kezdetben rajz és az élő figura teljesen egybe olvadt, most a táncos egyre energikusabb mozdulatokkal hajlik el ettől a mintától, és így egyre groteszkebb, egyre szánalmasabb pózokba téved.
A groteszk külön színként is jelen van az előadásban. Egy vissza-visszatérő etűdben három vadul vigyorgó öltönyös alak jelenik meg, akik – mintha szobrok lennének – egy pici posztamenshez vannak rögzítve. Miközben magabiztos vigyoruk azt mondja, hogy az élet urai ők, valójában a legteljesebb korlátozottságban léteznek. Ebből a kontrasztból csak izgága, nevetséges, rángatózó mozdulatsorok következhetnek.
Egy másik etűdben fekete kendővel bekötözött szemű táncosok jelennek meg, akik előbb bizonytalan, tétova kézmozdulatokkal keresik a lehetőségeiket, majd egyre bátrabban, egyre energikusabban veszik birtokba a teret. Egy másik képben lecsupaszított abroncsszoknyákban jelennek meg a szereplők. A kupolaszerűen a testre boruló rácsok kalitka képzetét keltik.
Egy későbbi etűdben az eget kémlelik a szereplők. A vágy a felemelkedésre azonban megvalósíthatatlannak tűnik. De az egymásra találásban megszülető összmunka végül eredményhez vezet: hosszú bambuszrudakat hordanak, adnak egymásnak, hogy végül lépcsőt építhessenek az ég felé belőlük. A befejező jelenetben visszatérnek a kezdő kép városi bolyongói. De most már fehér ruhákban látjuk őket. Előttük egy vörös ruhás nő vonul el, kezében egy üres kalitka, amelynek ajtaját lassan felnyitja. A láthatatlan madár a háttérre vetített galambok repülésében válik láthatóvá. Ezt az áradó könnyűséget hasztalan próbálják utánozni a lent maradók. 
Az előadás – mint ahogy talán a felidézett jelenetekből is kiderül – sokféle szcenikai ötlettel él. Ezeket többnyire a közös allegorikus tartalom köti össze. Boda János koreográfiája – bár ez már a második önálló munkája – afféle tipikus első darabank tűnik. Látszik, hogy az alkotót feszíti a közlésvágy, épp ezért mindent eszközt felhasznál, amely a rendelkezésére áll. Ettől viszont menthetetlenül eklektikussá válik a produkció. Ez nemcsak a Szárnyak játékötleteire, vizuális nyelvére érvényes, hanem mozgásanyagára is. A balett és a modern technikák inspirációja éppúgy felfedezhető benne, mint a néptáncé, de sokszor csupán a gesztusokból épülnek fel sajátos mozgássorok. Ezt a sokféle – és némileg eltérő módon birtokolt – mozgásanyagot azonban odaadóan, belső meggyőződéssel táncolják el az előadók. És ez sok mindent hitelesít az előadásban. Produkciójukból arra emlékezünk, hogy szárnyalni vágytak, s nem arra, hogy a föld visszahúzta őket.
Mátyás Edina

Szárnyak
Szigligeti Színház, Szolnok 

Díszlet, jelmez: Kovács Yvette Alida
Rendező- koreográfus: Boda János
Előadók: Boda János, Csontos Marika, Eller Gusztáv, Kása Kelemen, Kárpát Attila, Nagy Emese, Nagy Lívia, Palcsó Nóra, Siklós Edina, Széchenyi Krisztián
08. 08. 7. | Nyomtatás |