Súlytalan szép

Az őrült király; Alvó Buddha – Vortice.Dance Company

A portugál Vortice Dance Company május végén vendégszerepelt Budapesten. A Cláudia Martins és Rafael Carriço alapította, vezette együttes két darabját mutatta be a Nemzeti Táncszínházban.
Az est kezdetén a generál sötétben hirtelen felvillanó fejgép fénye egy barokkos ruhába öltözött alakot világít meg. Ott van velünk a nézőtéren, int nekünk, hogy „fáradjuk” beljebb. A színpadra lépve megsimítja a függönyt, mögötte van az ő világa. Megerősítve előbbi gesztusát ismét invitál. Miután rózsaszirmok hullnak a fejére, tapsol, és kezdetét veszi a játék. A feltárult térben egy ormótlan trón áll. A mellette eltörpülő szereplő látványa egyértelművé teszi az alaphelyzetet.
Lénárt Gábor

A koreográfiát Corneliu Baba munkái ihlették: egy őrült király története jelenik meg a szemünk előtt. Habár ruhája alapján én egy inasnak néztem, de a trón mindenképp a királyi pozíciót jeleníti meg.
Rafael Carriço színpadi jelenléte egyszerű alapokra épül. A tudat elvesztése pulzáló kitörésekként jelennek meg, melyek időről-időre hatalmukba kerítik a testet. A klasszikusan ünnepélyes mozdulatokból szakadnak ki az ideges rángások, ötvözve ezzel a hagyományos balett és a modern tánc stílusát. A szereplő játszi könnyedséggel terem a trón tetején majd szinte állati módon falja fel az odakészített ételt. Ezután ismét felülkerekedik a tudatos én, és – igaz a saját sáljával – a király illedelmesen megtörli a száját. A Dr. Jekyll és Mr. Hyde-féle átalakulások ismét rohamok formájában jelentkeznek. A koreográfia egyébként folyamatosan ismétli önmagát, így nem érezhető az a fokozódó elkeseredettség, amellyel a szereplő az őrület ellen küzd. A színpadi jelenlét dinamikáját inkább a zene teszi erőteljesebbé. Ravel Boleroja kérlelhetetlenül halad előre, egyre harsányabban vetíti előre a tragikus véget. A szereplő letépi magáról a ruhát, majd szégyenlősen ismét mellkasát takarja vele. Később magunkra maradunk, a szereplő elhagyja a színt. Az egyébként sem túl látványos játéktér most üresen kong, csak Ravel tartja bennünk a lelket.
Carriço ismét feltűnik egy dobbal, mely a lábához van erősítetve egy hosszú madzaggal. Valószínűleg a gyermeki, vad kergetőzés a játékszerrel a tudat teljes elborulására utal. A téboly a regresszió útjára tereli az ént. A teljes kivetkőzés pillanatában azonban egy pillanatra visszatér az értelem, és a szereplő szégyenlősen tekint magára, hogy mit művelt. A katartikus zenei végben kifeszül a test, és feladva az értelem utolsó szikráját borul az imént széttépett ingre.
Az est második koreográfiáját, Sziddhartha Guatama, a történelmi Buddha tanításai ihlették. Kezdetben csak néhány követője volt az indiai hercegnek. A színen csak egy kis Buddha lámpa fénye pislákol. Ennek világánál fogalmazódik meg egy duett. Majd új szereplő lép be, és felemeli Guatama fényét, kiterjeszti, hogy mások is köré gyűlhessenek. Az egész tér fénybe borul, a tanításokat mind többen fogadják el. Az újszerű kontakt elemek jól érzékeltetik a vágyott, „felébredt” állapot felé vezető utat. Súlytalan játék veszi kezdetét, a levegőbe emelt testek mintha az érintéssel fogadnák be a tanokat. A kezdetben csak bámészkodó szereplők a mindennapi életből egy másik dimenzióba kerülnek, feladva addigi életvitelüket. Egy nő egy leengedett reluxa takarása mögött szabadul meg addigi öltözékétől.
Eközben egy hatalmas alvó Buddha fújódik fel a szín hátterében. Folyamatos derűje, felfelé kunkorodó mosolya a darab igazi főszereplője. A Vezető tárgyi valósága sajnos időnként többet ér, mint a színpadi játék, mely újra és újra az ismétlés unalmába fúl. Hiába a tökéletesen kivitelezett koreográfia, ha mindig ugyanazt az érzést fogalmazza meg. Buddha ezzel szemben felülkerekedik mind fizikailag, mind „jelenlétben”. Már-már azt hisszük, hogy Guatama tényleg alszik, hiszen kézfeje kezdi a színpadot érinteni, hasa is igencsak apadni kezd, mintha már a levegőt is lassabban „venné”, úgy tűnik, kezdeti szendergése mély álomba hajlik. De Buddha, a felemelkedett, új erőre kap a pár köbméter befúvott levegőtől, fejét ismét hetykén felveti, jelezve ezzel: „Ne aggódjatok, itt vagyok! Őrizlek benneteket!”
Valószínű, hogy az alkotók – Cláudia Martins és Rafael Carriço – a koreográfiával akartak nagyobb hatást elérni, de a megelevenedő Buddhát nem tudták felülmúlni. Zárásként kimonószerű öltözetben jelenik meg egy játszó laptopot tartva maga előtt. Az egyre sötétedő térben láthatóvá válik a képernyő, melyen a számítógéppel koreografált végtelen áramlik felénk. Ez adja a darab számomra zavaros befejezését. Mi köze Buddhának a laptophoz mint tárgyhoz? Az a sorsunk, hogy életünk egy mesterséges mátrixba vesszen? A többiek eközben szép lassan eltűnnek Buddha testében. Tehát ők a valódi tanításokat választják. Ha a befejezésben csak a végtelen vizuális megjelenítése a fontos, akkor miért került be a laptop szinte kultikus tárgyként? Talán ezekkel a kérdésekkel is foglalkozni kellett volna az alkotóknak, és akkor nemcsak egy súlytalanságában szép, hanem egy gondolattelibb produkciót láthattunk volna.
08. 08. 7. | Nyomtatás |