Szemfényvesztők

Plan B – Compagnie111

A Metzger–Zimmermann–de Perrot trió után újabb társulat bizonyította a Trafó színpadán, hogy a térrel és a gravitációval folytatott kísérletezés, az ötletesség és játékosság, ugyanakkor a profizmus és pontosság lebilincselő, egyszerre nevettető és megindító előadást szülhet. A francia új cirkusz áramlatába tartozó, s azon belül saját útját kereső Compagnie 111 Plan B című produkciójával vendégszerepelt Budapesten.
A címbeli „plan” egyszerre jelent síkot és tervet. Az előadás négy szereplője, akik mindvégig öltönyben, nyakkendőben hajtják végre akrobatikus mozgássoraikat, óhatatlanul menedzserekre emlékeztetnek. Ám olyanokra, akik ha csak egy órára is, kilépnek mindennapi mókuskerekükből, hogy végrehajtsanak egy abszurd B tervet, ami maga az előadás. Ugyanakkor a Plan B a síknak is szokatlan értelmezését nyújtja, e mértani absztrakció – amelyet a színpadon az egyetlen díszletelem, egy hatalmas fényes fémfelület jelöl – újabb dimenziókat kap (még akkor is, ha ez első hallásra képzavarnak tűnik). E felület hol 45 fokos szöget zár be a színpaddal, hol függőlegesen áll, hol pedig vízszintesen fekszik, ám a szereplők újra és újra relativizálják a sík e látszólag egyértelmű percepcióit, s egy második síkképzetet mutatnak nekünk. Az előadás ugyanakkor e felületet nem csupán önmagában láttatja, hanem a rideg sík és az élő emberi test kontrasztjával, kapcsolatával, valamint e kapcsolaton belül a gravitáció szerepével, illetve annak „kijátszásával” is foglalkozik. A társulatalapító Aurélien Bory a következőképpen fogalmazza meg az előadás két alapkérdését felvető gondolatot: „A sík egy leendő konstrukció ígérete. (...) Az engem tartó sík elmozdulása pedig módosítja viszonyulásomat a gravitációhoz.”
Nánay Fanni

A Plan B valójában egy trilógia részét alkotja, amelynek három epizódja a tér három dimenziójában rejlő lehetőségeket kutatja, azok határait feszegeti. A háromdimenziós tér (kiterjedés), a kétdimenziós tér (sík) és az egydimenziós tér (egyenes) adja a trilógia részeinek – IJK, Plan B, Plus ou moins l'infini (Többé-kevésbé végtelen) – alaptémáját. A koncepció és az előadásokon végzett munka kiindulópontja, ugyanakkor az epizódok központi eleme és főszereplője minden esetben a díszlet, amely mindig mozgásban van, manipulálható és alakítható.
A Compagnie 111 művészei az egyszerű történetfoszlány elmeséléséhez, valamint a síkkal és gravitációval folytatott játékhoz a cirkuszi akrobatika és zsonglőrködés eszközeit használják – s nem utolsósorban egy sajátos humort és abszurd látásmódot. A Plan B-t valójában össze nem függő jelenetek, fragmentumok alkotják, s így a produkció valóban közelebb áll egy rendhagyó cirkuszi, mint egy színházi előadás formájához.
A társulat megalakulásától kezdve tudatosan helyezkedik különböző művészeti ágak peremére, metszéspontjára, credójuk szerint: „egy olyan területen szeretnénk működni, ami nem zsonglőrködés vagy akrobatika, nem színház vagy tánc, hanem egy esemény, egy akció kísérel meg lenni”. Ugyanakkor az új cirkusz hagyományát követve és azt továbbgondolva, a zsonglőrködés, az akrobatika és a zene segítségével egy költői nyelv megalkotására törekednek. E keresés során óhatatlanul felvetődött a tér kérdése, hiszen „a zsonglőrködés és az akrobatika erősen kötődik a térhez, és tökéletesen engedelmeskedik a teret uraló szabályoknak”.
Az előadás kezdő jelenetében a sík 45 fokos szögben emelkedik a színpad mélye felé, a tetején, bal oldalt öltönyös férfi áll, kezében aktatáska. Mellette felbukkan egy másik, hasonlóan öltözött ember, majd a hátára fekszik, és lassan lecsúszik a fémfelületen. Újabb és újabb alakok jelenek meg a lejtő tetején, s a lehető legkülönbözőbb módon csúsznak le azon: lassabban vagy gyorsabban, mereven a hátukon fekve vagy teljes fordulatot téve, szinkronban vagy egymáshoz képest fáziskéséssel. A bal oldalt álló férfi egy idő után ledobja táskáját a lejtő mögé, és csatlakozik a csúszkálókhoz – ám egy idő után megint elfoglalja eredeti helyét, s „visszarepül” kezébe a táska. A szereplők egymástól többé-kevésbé független mozgása egy adott pillanatban összekapcsolódik – ugyanakkor megváltozik a néző síkérzékelése is: míg az első jelenetben a 45 fokban lejtő felületet valóban annak látjuk, addig a következő részben az már függőleges síknak tűnik. A mindvégig a síkhoz tapadó szereplők lecsúszás közben egymás vállára, hátára, térdére érkeznek, sőt a partnerek vissza is „dobják” a lefelé csúszót a sík felső pereme felé. A sima felületből kapaszkodók, lábtámaszok „nőnek ki”, ezeken meg lehet egy pillanatra pihenni, el lehet róluk rugaszkodni, ugyanakkor e kinövések a megváltozott mozgás akadályaivá is válhatnak, amelyeket lélegzetelállító ügyességgel ki lehet kerülni. E „szemfényvesztés” után, vagyis miután a néző perceken keresztül szinte elhitte, hogy a lejtős felület valójában függőleges, a sík tényleg derékszögű fallá változik, amelyről kiderül, hogy mégsem olyan könnyen meghódítható. Míg az előző jelenetekben úgy tűnik, mintha a gravitáció legyőzhető lenne, addig itt bebizonyosodik, hogy nem az. A szereplők – abrobatikus tudásuk és mozgásbeli virtuozitásuk ellenére – nem tudják meghódítani a sima falat, csupán egymás hátára állva vagy tapadókorongos fogódzkodókat használva sikerül felmászniuk annak tetejére. Ám amikor már fent vannak, tanácstalanul néznek egymásra, hogy mit is keresnek ott. A síkkal való manipuláció, szemfényvesztés azonban még mindig nem ér véget, a fal hirtelen lezuhan (légörvényt kavarva a nézőtéren), s a szereplők immár – egy kamera segítségével – a vízszintes felületről hitetik el, hogy az függőleges. Az ötlet rendkívül egyszerű, a megvalósítás pontossága viszont finom humorral átszőtt igen hatásos látványt eredményez: a földön, illetve alacsony guruló deszkákon fekvő testek mozgását felülről veszi egy kamera, s a képet a hátsó falra vetíti. Így ismét sikerül a gravitáció legyőzésének illúzióját kelteni: az egymással verekedésbe keveredő szereplők egy-egy imitált rúgástól vagy ütéstől magasan a levegőbe repülnek – amennyiben a guruló deszka segíti a mozgásukat. Viszont ha a földön fekszenek, egy másfajta gravitáció illúzióját látjuk: mintha a szereplők egy fal mellett oldalaznának, amely legyőzhetetlen tömegvonzást gyakorolna a testükre.
A mozgatható fémes, rideg felület mellett az előadás egyetlen kellékét (a kezdőjelenet bőr aktatáskáját nem számítva) kis fehér zsonglőrlabdák jelentik – a velük folytatott játékok szintén a hétköznapi logika és a gravitáció szabályait látszanak érvényteleníteni. A lejtős felület bizonyos pontjain elmozdul egy-egy elem, és az így keletkezett lyukakon labdák pattannak ki. A lyukak mellett ülő szereplők elkapják és visszadobják azokat, ám a labdák hol egy másik lyukon keresztül bukkannak fel ismét, hol hosszan halljuk pattogásukat a lejtős fal alatt, hogy aztán ismét nagy lendülettel repüljenek ki a lyukon. A szereplők gyakran nem is a levegőben, hanem a sík mentén, a síkon gurítva zsonglőrködnek a labdákkal, így a háromdimenziós mozgás a ferde vagy függőleges felületen kétdimenzióssá válik. Az utolsó jelenetben szintén kihasználják a labdákban rejlő játékosságot: a földön fekvő, s felülről kamerával vett alakok megpróbálnak kitérni a túlméretezett pisztolygolyónak tűnő labdák elől, amelyek azonban a súrlódás miatt természetes módon lelassulnak és megállnak, ám a kivetített felvételen úgy tűnik, mintha egyszer csak felfüggesztődnének a levegőben.
A szereplők a nagy fémfelülettel és a labdákkal folytatott szemfényvesztés során egy percig sem titkolják a trükköt, sőt mindvégig egyszerre látjuk a valóságot és az illúziót. Az illúzió szereplőjének komolysága és az illúziókeltés komolytalansága között feszülő ellentéten alapul e jelenetek humora, ugyanakkor az illúziót megteremtő művész tudása, pontossága, profizmusa tiszteletet és csodálatot ébreszt. Végül az előadás záróképében az egyik szereplő valóban bebizonyítja tudását: 5-6 labdával zsonglőrködni kezd, s mialatt lassan elsötétül, majd újra kivilágosodik a szín, mindvégig halljuk a tenyerébe puffanó labdák hangját, s tudjuk, hogy a vaksötétben ugyanolyan magabiztosan bánt azokkal, mint a világos színpadon. Ez az előadás egyetlen momentuma, amikor semmiféle szemfényvesztés nem történik.
08. 08. 7. | Nyomtatás |