A mese menedéke

Kodály Zoltán: Háry János – Katona József Színház, Kecskemét

Nemcsak a drámai, hanem a zenés színház esetében is élesen elválhat egymástól a színre vitt alapanyag és színpadra állításának értéke. Gyakran előfordul, hogy az irodalmi, illetve a zenei kánon kikezdhetetlen darabjaiból nem születnek értékes színházi előadások. Sőt vannak olyan művek, amelyek – miközben magabiztosan őrzik helyüket a kánonban – nem igazán inspirálnak izgalmas előadások létrehozására. Mint ahogy egyetlen olyan Bánk bán-bemutatóról sem tudok, amely színházként keltett volna figyelmet, a Háry János esetében sem találom nyomát olyan színreviteleknek, amelyek színházi minőségük okán is fontosakká váltak volna, nemcsak amiatt, hogy zenetörténeti értéket vittek színre.
Juronics Tamás kecskeméti előadása ebben jelent újdonságot: alapvetően színházi szemmel közelít a darabhoz, a korszerű, mai színház kibontásának lehetőségeit keresi a nyolcvan éves dalműben. Ehhez azonban nélkülözhetetlenek a hangsúlyváltások. Miközben a darab zenei szövete egyáltalán nem sérül az előadásban, sőt a szövegkönyve is alig módosul, a történet mégis teljesen új közegbe kerül át, így jelentése is lényegesen módosul.
Bíró Kristóf

A kecskeméti előadás „előjátéka” nem a nagyabonyi kocsmában játszódik, hanem egy börtönben, ahová megkínozva, véresen hozzák vissza a darabontok az öreg Háryt (Sirkó László). Körülötte szürke lódenkabátokba ölözött férfiak és nők. Nekik, a rabtársainak kezd el meséli Háry, és nem egy falusi életkép figuráinak. A történetnek azonnal megelevenedik a két főszereplője: a magasból lassan ereszkedik alá az öreghez fiatalkori (vagy képzeletbeli) alteregója (Szegedi Csaba) vörös huszárruhában, díszes csákóval, karddal, illetve annak kedvese, Örzse (Tóth Judit), aki piros pártát és szoknyát, rózsás fehér kötényt és zöld pruszlikot visel. Az előadás fehér-szürke jelmezei (és fekete-fehér díszletelemei) által teremetett színtelen világban egyedül ők tobzódnak a színekben, megjelenésük harsánysága azonnal valamiféle szürreális figurákká értelmezi át őket. Ugyanakkor nyilvánvaló az irónia is, a magyar férfi és a magyar lány emblematikus-banális ruhát viselik végig.
A jelmezek (tervező: Földi Andrea) markáns vizuális jelzései azonnal egyértelművé teszik, hogy Kodály dalművének története két határozottan elkülönülő szinten zajlik Juronics színpadán. Egyrészt a mese szintjén, amely hangsúlyozottan az illúziók világát képviseli, másrészt a mesemondás szintjén, amelyet keretjátékból teljes világgá épít az előadás. A rendező nem esetleges falusi életképet kerekít az álmokat, vágyakat, reményeket megjelenítő narráció köré, azaz a mesemondás helyzetének nem a valóságosságát, hanem a szimbolikus tartalmát hangsúlyozza. A mese így menedékké válik a valósággal szemben, amely a megalázottság, a kiszolgáltatottság, kilátástalanság jegyeit viseli magán. 
Ennek a kettőségnek a jelenlétét egyértelművé teszi a díszlet is (Székely László munkája). A kecskeméti előadás színpada kétszintes: a sötét földdel felszórt alsó szint nemcsak a börtönt jeleníti meg, hanem itt játszódnak a Háry által felidézett kalandok közül azok, amelyek társadalmilag az „alsó világszinten” zajlanak: például a galíciai határon történtek, benne Mária Lujza (Bucsi Annamária) kimenekítése a kényes helyzetből, vagy a majlandi csatatér eseményei, köztük Napóleon (Kiss Jenő) elfogása, illetve a bocsánatkérő petíció legépeltetése vele.
A színpad felső szintjét viszont fehér falak határolják. Részben a börtönőrök világa ez: innen ellenőrzik a foglyokat, itt történnek a kínzások. Ugyanakkor ezen a felső szinten zajlanak Háry meséjének azon részletei is, amelyek a hatalom színtereire utalnak. Például a bécsi Burgban játszódó jelenetek, többek között Mária Lujza és a Császárné (Misura Zsuzsa) beszélgetése Háryról, illetve Örzse féltékenykedése a császárlányra. De részben ez a helyszíne Ebelasztin báró (Pál Attila) ármánykodásának is, amelynek szintén a féltékenykedés a fő motívuma. (Az „uralkodó osztály” tagjai egytől egyig fehérbe vannak öltözve, amely csak azáltal kerül éles kontrasztba az „alsó rétegek” világos szürke ruhájával, hogy az ő öltözékük, elsősorban az alsó szintre szórt földdel való találkozások révén fokozatosan bepiszkolódik, besározódik.)     
A két szintet mozgatható deszkatáblák kötik össze, amelyek hol lejtővé alakulnak (itt húzzák végig kínoztatásai közepette Háryt, ezt ostromolják a fellázadt börtönlakók), hol résnyire szétnyílik (például így jelenik meg a felső szint alatti apró sávban a férfikórus tagjainak feje), hol meg ajtók és ablakok tárulnak rajta (mintha egy kiismerhetetlen labirintus titkos nyílásai lennének), így teremtve meg Háry kalandjainak különféle színtereit.
Már az absztrakt tér és a szimbolikus tartalmakat (is) sejtető jelmezek is egyfajta kortalanságot sugallnak. A rendezőnek eszébe sem jut a kalandok történelmi utalása alapján datálni az eseményeket. A mesét látja bennük, amely afféle lelki vigaszként működve a társadalmi-történelmi viszonyok és az egyéni sors igazságtalanságait korrigálja erőt adva a túléléshez. Nemcsak a mesének, hanem a mesemondásnak is a kortalanságát hangsúlyozzák a játékötletek. Azokat az általános emberi vonatkozásokat, amelyek a történelmi időkben, a közelmúltban vagy épp a jelenben hasonló feltételeket teremtenek: a hierarchikus viszonyok és a személyes értékek distanciáját, a szuverén cselekvést korlátozó életfeltételek kontrasztját a lét tágasságának elementáris igényével.  
A keretjáték kortalanná tett helyzetéből önálló szálat bont ki a kecskeméti előadás, amely Háry mesemondása, illetve felidézett kalandjai mellé egy harmadik szintet teremt. Juronics ugyanis a zenekari részeket nem intermezzókként fogta fel, hanem megpróbálta azokat az előadás szerves részévé tenni azáltal, hogy koreográfiát komponált rájuk. Így a zenekari részek mint afféle fejezetek következnek egymás után, amelyek Háry kalandjai közé illeszkedve az börtönlakók önálló történetét mesélik el a tánc nyelvén. Az egyes koreográfiai fejezetek, a szenvedés, a megaláztatottság, az öntudatra ébredés, a forradalmi lázadás, a szabadságért folytatott küzdelem, majd a bukás, a vereségbe hullás különféle stációit mutatják meg. A színlap a börtönlakókat (a Szegedi Kortárs Balett tagjai) „Szegény, derék magyar nép”-ként aposztrofálja, így a táncos „fejezetek” szintén szimbolikus tartalmakat nyernek. De ezek nem allegorikus tartalmak, hisz a „táncjáték” azt emeli ki, ami 1848-ban, 1956-ban vagy épp 1989-ben közös volt: a szabadság elemi vágyát.
Szerencsére a koreográfia – némileg a szimbólumokra koncentráló rendezői koncepciót is korrigálva – alapvetően az érzékiségre épít: megtörő, szaggatott, majd nekilóduló, áradni kezdő, feltartóztathatatlan folyammá erősödő mozdulatokkal, mozgássorokkal érzékelteti a belső történeteket. Bár az előadásban megjelenő táncnyelv ismerős Juronics korábbi koreográfiáiból, az mégis új jelentést nyer azáltal, hogy egy összetettebb színházi jelrendszer részévé válik.
A kecskeméti Háry figyelemre méltó kísérlet egy összművészeti produkció megteremtésére, amelyben egyenrangú partnerként vesznek részt a színészek (Sirkó László figyelemre méltó alakítása mellett Vitéz László és Kiss Jenő játéka emelhető ki), az énekesek (akik – főleg Misura Zsuzsa, Bucsi Annamária – színészként is jeleskednek), a kecskeméti szimfonikusokból alakult zenekar (amely megbízható teljesítményt nyújtott), illetve a Szegedről ékezett kiváló táncosok.


Kodály Zoltán: Háry János
Katona József Színház, Kecskemét

Paulini Béla és Harsányi Zsolt szövegével
Díszlet: Székely László
Jelmez: Földi Andrea
Fény: Farkas József, Stadler Ferenc
Vezényel: Selmeczi György, Gerhát László
Dramaturg: Almási-Tóth András
Rendező, koreográfus: Juronics Tamás
Szereplők: Sirkó László, Szegedi Csaba, Szolnoki Apollónia/Tóth Judit, Fekete Tibor, Misura Zsuzsa, Kiss Jenő, Bucsi Annamária/Csereklyei Andrea, Vitéz László, Pál Attila, Széplaky Géza, Kertész Richárd, Barta Dóra,  Markovics Ágnes, Palman Kitti, Hajdú Mária, Fehér Laura, Szarvas Krisztina, Kalmár Attila, Tarnavölgyi Zoltán, Fekete Zoltán, Finta Gábor, Haller János
Közreműködik a Kecskeméti Szimfonikus Zenekar, a Kecskeméti Fesztivál Kórus (karigazgató: Kiss Katalin) és a Kodály Iskola növendékei
08. 08. 7. | Nyomtatás |