Győri é(r)des

A megváltó utolsó hét szava a kereszten; Misztikus víziók – Győri Balett

Kockázatok és mellékhatások nélkül nem lehet színházba járni, ezt kezdem tudomásul venni. Csak az orvosom és gyógyszerészem nem készített fel rá, hogyan kezeljem magam, amikor nagyon szenvedek. Tűrök, összeszorított foggal, most éppen a Győri Balett új bemutatói miatt – és értetlenkedem. Miért van az, hogy mi csak nemzetközileg sehol nem jegyzett, abszolút középszerű alkotókba tudunk beleakadni, mint kutya a bogáncsba? Susan Oswell koreográfiáját Győrben mutatták be a Szlovák Nemzeti Balettel tartott közös esten, Raphael Bianco egyfelvonásosát pedig a Tavaszi Fesztiválon párban Kun Attila új táncművével.
Králl Csaba

Hajasbaba a kereszten

A szenvedés megjelenése-megjelenítése még értelmet is nyerhetne, mert Susan Oswell angol táncos-színész-koreográfus-zeneszerző(!) A megváltó utolsó hét szava a kereszten címmel készített koreográfiája, amit a Győri Balett a tavaly októberi ingolstadti premier után tavasszal idehaza is bemutatott, alkalmat adna rá – ám a Haydntől kölcsönzött cím megtévesztő. Ennek a szimfonikus költeménynek tételei adják ugyan a koreográfia zenei gerincét (megtűzdelve Oswell moderneskedő zenei blokkjaival), a darab mégsem a szenvedéstörténetről (Krisztus kereszthaláláról), hanem Oswell saját, belső, esetlegesen megrajzolt világfájdalmáról szól, és mindarról, amit e megváltatlannak tetsző, bűnben és mocsokban tapicskoló korról gondol. Az pedig, láthatóan és érezhetően, nem sok. Nem tudom, tapasztalatlansága okán-e, vagy mert felületesen dolgozik és értelmez, és megelégszik a felszín karcolgatásával, de a látható, a  szegényes formavilág még így is többet ad, mint az érezhető, a formát előhívó alkotói motívum.
És hogy mi köze Haydnnak mindehhez? Ugyancsak nem sok. Bár születhetne költészet abból, ahogy a zene (Haydn borongós tónusú, mégis jellegzetesen emelkedett hangzásanyaga) célirányosan felfelé, a látvány pedig lefelé, a föld sötét gyomrába húz, mégsem történik meg, és ezért elsősorban a rendezői-koreográfusi elképzelés a felelős.
Elképzelést írtam, de valójában annak hiányát illene. Oswell koreográfiájában ugyanis nincs rendszerező gondolat. Nem tudni, mi a szándéka a különböző jelenetek egymás mellé sorolásával, honnan hová kíván elérkezni, egyáltalán el kíván-e érkezni valahová, vagy csak úgy vakon tapogat a semmibe.
Azzal az általánossággal, hogy ez a mai világ egy nagy fertő, ki is merül Oswell mondanivalója. Ennélfogva a jelenetek külön-külön is üresek, közhelyesek, olykor modorosak és fájdalmasan amatőrök. Az pedig, amit tánc címén felkínál, olyan mint egy „gazdaságos termék”, olcsó és átlagos.
Nem szisszenek fel, amikor a rózsaszín kislányruhát viselő Ócsag Anna a nyitó képben bizonytalan női kezekkel kis fakeresztre szögezi fel a hajasbabáját. A drámainak szánt indításban nincs szemernyi keserv vagy fájdalom, csak indokolatlanság. Nem rezzenek össze, mert igazi feszültségtől mentes, amikor ugyanő hátán a kereszttel egy arisztokratikus külsejű hármas (Bombicz Barbara, Müller Ervin és Szigeti Gábor) kimért táncába óvatoskodik, de azok minduntalan ellökik maguktól.
Nem érzem tragédiának azt sem, amikor a hosszú fekete bőrkabátos Demcsák Ottó egyenként lepuffantja az ócska katonás mozdulatokkal menetelő „tömeget”. Nem érezhetem annak, mert komolytalanul művi az egész. Miért puffant, aki talán csak a fekete öltözete miatt hihető gonosznak, és miért áldozat az, aki szimplán összeesik? Nem ráz meg az sem, amikor Demcsák – immáron új, de ismét „fekete” szerepben – egyenként tanácsolja át a túlvilágra a korábbi ál-áldozatokat: az első vastag kötelet kifeszítve csúszik-nyújtózik keresztül a színpadon, a többiek ebbe kapaszkodva követik.
Az idő múlásával a darab egyre átláthatatlanabb és emészthetetlenebb mozgásszövevénnyé válik. Oswell kénye-kedvére használja a legkülönfélébb színházi eszközöket, hozzáteszem, öncélúan és hatástalanul. Munkája állatorvosi lóként szolgálhat kezdő és haladó alkotóknak, hogyan nem szabad – példának okáért – mélyfilozófiának beállított, de valójában gyatra és összefüggéstelen szöveget mondatni két forgás és lábemelés között. Hogyan nem szabad énekeltetni egy táncost (Demcsák), hogyha annak hangja a legkisebb defekt. Hogyan nem szabad ülve, mozdulatlanságra kárhoztatni valakit (Szigeti) egy teljes zenei tétel időtartamára, ha hiányzik a szuggesztív erő, és amúgy is céltalan ötlet. Hogyan nem szabad vetkőzéssel – még ha csak részlegessel is – bereteszelni az előadást (Ócsag), csupán azért, mert az most olyan trendi.
Oswell totális színházat akart. Totálisan rosszat csinált.
Az egyetlen mentsége Kiss Jánosnak, a Győri Balett szimpatikus igazgatójának, hogy nem ő kereste meg Susan Oswellt a közös munka reményében, hanem fordítva: Oswell akart tavaly ősszel Ingolstadtban a Győri Balett alapító tagjaival Haydn zenéjére bemutatót tartani. Ha pedig már így alakult, vélhette Kiss, akkor ne vesszen kárba az a rengeteg munka, irány a győri színpad. Logikus döntés. Egy óvatos megjegyzés azért elkél: Susan Oswell koreográfiáját nem lenne szabad repertoáron tartani. Ne tévesszen meg senkit a győri közönség tombolása, a vastaps, az ováció. Az nem a darabnak, hanem a táncosoknak szólt. És ők, Bombicz Barbara, Ócsag Anna, Demcsák Ottó és Szigeti Gábor, tényleg megérdemelnének egy új és illendő jutalomjátékot!

Tele vízió

A maradék kedvemet is lenullázzák azzal, ha egy modern balettnek a Misztikus víziók címet adják. Nem elég, hogy víziók? Ez a kifejezés nem kellően misztikus? Amúgy megkockáztatom, jelzős szerkezet nélkül is csak az aposztrofálja így a művét, aki maga sem sejti, hogy hova fog vele kilyukadni. Ilyen címet csak jobb híján ad az ember, vagy még akkor sem. Mintha a piktor azt biggyesztené a képe alá: kompozíció.
Raphael Bianco – ha akarom, ha nem – a fenti, Misztikus víziók címet adta a Győri Balett számára készített új koreográfiájának.
A képzőművészeti párhuzam azért is kézenfekvő, mert Bianco táncművét állítólag Bianco festményei inspirálták. Nem elírás: Raphaelét, a koreográfusét Marióé, aki festő és talán nemcsak névrokon. A két Bianco mindenestre, úgy tűnik, egymás művészetéből merít ihletet.
A színpad hátsó falára vetített Mario Bianco festmények – a többféle filmes anyagból összetákolt videómontázs részeként – a táncot hivatottak illusztrálni. Vagy – mint az ábra mutatja – épp ellenkezőleg: leradírozni. Az óriási kivetítőn pergő színes kavalkád esetenként ugyanis ezt teszi a táncosok igyekezetével. A primitív fénytechnika is vétkes ebben, kiemelés helyett beleszürkíti a táncalakzatokat az amúgy is fekete térbe.
Ha már mindenáron ragaszkodunk a Misztikus víziók elnevezéshez, akkor az leginkább Tullio Rolandi filmes munkájára illik. Hol felhők száguldanak az égen, mint egy Bódy Gábor-filmben, hol színes szirupszerűség olvad egymásba, akár egy kanalas orvosság reklámban, hol kráteres bolygók zuhannak tucatjával a végtelenbe, mint egy hatvanas évekbeli orosz sci-fiben – olyan amatőr váltásokkal, hogy az már szinte fáj.
Tálcán kínált pótszer a videótechnika alkalmazása sok kialakulatlan, botcsinálta koreográfusnak. Ezzel helyettesítik a kreatív gondolkodást, a sokszor verejtékes szakmai munkát, a pontos szcenikai kidolgozást, és néha még magát a táncot is. Megelégszenek azzal, ha a képkockák ritmusra villognak. Alig akad, aki hozzáértőn és a maga helyén kezelné ezt a jócskán felkapott vizuális elemet.
Raphael Biancónak sem sikerül. Talán túl sokat időztem ennél a kérdésnél, de nála a videózás úgyszólván mánia. Már a négy évvel ezelőtti Tavaszi Fesztiválon bemutatott Carmen-variációja (A propos de Carmen) is inkább erre, mint a táncból kibontható drámai helyzetre támaszkodott. (A szakma ekkor figyelt fel – negatív előjellel – a koreográfusra. Egyöntetűen Bianco feldolgozása volt a Carmen-fesztivál mélypontja. Ilyen előzmények után invitálták Győrbe a torinói székhelyű Egribiancodanza társigazgatóját és vezető koreográfusát.)
Raphael Biancónak itt annyival volt nehezebb (könnyebb?) dolga, mint korábban, hogy adaptálás helyett vizionálnia kellett. Mit kellett – akart. Álmokról, testekről, halálról, univerzumról – ahogy a színlapon sejteni engedte. Egyfelvonásosában mégsem bukkanunk a tételek egyértelmű nyomára, miként magára a látomások tánccá formálására sem. Elvont, de száraz koreográfiát látunk, ahol a zene (Rachmanyinovtól Steve Reichig terjed) és videó, azaz a hang és kép változása jelzi egyedüli biztonsággal: máshol járunk, mint azt megelőzően. Hogy pontosan hol, többnyire a koreográfus titka marad. Ahogy a valós érzelmekre, gesztusokra, kapcsolatokra való törekvés is. Ezért aztán se több, se kevesebb nem született a Győri Balett tolmácsolásában, mint egy olyan moderneskedő balett, amivel már húsz évvel ezelőtt is tele volt a padlás.
A táncosok megdolgoznak a szerény sikerért, de a gyors feledés süllyesztőjéből ők sem tudják kiragadni az előadást. Unalmas szerkezet, triviális mozdulatok. Egyedül a szólista, Sóthy Virág táncában cikázik figyelem és feszültség. Őrá érdemes emlékezni. Egy lekerekített mozdulat nála nagyon kerek, a szögletes szinte szúr, mint egy kihegyezett ceruza. Alakítása feszes és intelligens, élmény nézni, ahogy a mozdulatokat szinte belülről bontja ki, és ezzel már-már a régi nagyokat, Ladányit, Bombiczot, Királyt idézi.

A megváltó utolsó hét szava a kereszten
Győri Balett

Zene: J. Haydn, Susan Oswell
Koreográfus: Susan Oswell
Előadók: Bombicz Barbara, Ócsag Anna, Demcsák Ottó, Müller Ervin, Szigeti Gábor

Misztikus víziók
Győri Balett

Zene: S. Rachmaninov, Ch. Ives, S. Reich
Jelmez: Raphael Bianco
Fény: Raphael Bianco, Hécz Péter
Koreográfus: Raphael Bianco
Előadók: Sóthy Virág, Hardi Beatrix, Varga Ágnes, Kara Zsuzsanna, Szalai Judit, Horváth Krisztián, Lukács Levente, Pátkai Balázs, Velekei László
08. 08. 7. | Nyomtatás |