Záróra

Jövő menők (Lukács András: Elégia; Venekei Marianna: Me, myself and I;

Egerházi Attila: Zárt függönyök – Debreceni Balett

A Debreceni Balett 2001-es megalakulása óta igazán nem sok víz folyt le a Dunán, ám a fiatal társulat az utóbbi hónapokban újabb vezetőváltáson esett át; ezúttal az Egerházi Attila nevével fémjelzett korszak végére került pont. A Jövő-menők címre keresztelt koreográfia-csokor a búcsúzás-zárszámadás jegyében állt össze – és ez nem egyszerű műfaj. Már csak azért sem, mert ilyenkor a produkció helyett óhatatlanul az érzelmek kerülnek fókuszba, és ez aránytalanul nagy terhet ró az előadókra. Lehet ezt a feszültséget vibráló életté konvertálni, vitorlába fogni, meglovagolni – de lehet elcsúszni is a lélektani banánhéjon, engedni a záróra-hangulatnak. A nagy jövés-menés közben nem mindig sikerül elkerülni az efféle buktatókat.
Gálla Nóra

Lukács András Elégia című koreográfiája bal kézzel választott felütésnek bizonyult. Az álmodozó hangulatú zsánerképben három talpig fehérbe öltözött női alak meander-táncát követhetjük, mely – a romantikus balettszerző, Léo Delibes zenéjéhez hasonlóan – hangulat-pillanatfelvétel; nem vezet sehonnan sehová. A jelmez és a gondolatiság végletes egyszerűségét kőkemény profizmussal kellett volna megfejelni, de a feladatot egyik táncosnőnek sem sikerült abszolválnia. A legato, lassan hömpölygő mozgásfolyam nagyfokú fegyelmezettséget és halálbiztos tudást követel az előadóktól, ám a mitológiai ihletésű nimfa-trió mégsem kovácsolódik harmonikus egységgé; ha meg is csillan egy-egy pillanatra a szépség halvány visszfénye, azután mindig történik valami, ami visszazökkenti a nézőt a kisszerű (második vonalbeli, értsd közép-európai) valóságba. Egy-egy bizonytalan vagy kevéssé átélt póz gyakorlatilag nullára redukálja a produkció művészi értékét, rövid és feledhető közjátékká degradálva a koreográfiát.
Venekei Marianna egészen más irányból közelíti meg a klasszikus (zenei és formanyelvi) alapanyagot. Me, myself and I, szól a cím. Hogy az elsőre elrugaszkodottnak tűnő Karinthy-féle Én és énke asszociáció mennyire ül, az már az első percekben kiderül; az egymás mellett felsorakozott halásznadrágos-színes felsős táncosok a kezükből formálnak paravánt, mely mögül kikukkantanak ránk – vagy tükörbe néznek, ahogy tetszik. Aztán a szabályos vonal-térforma, a fények irányítottsága feloldódik, egymásba kapcsolódó szólók következnek, melyeket a kontakt elemek és a zenéből táplálkozó dinamizmus fűz lánccá, hogy aztán ez a rendszer is felbomoljon, és szabadabb, az egyéniség megmutatására alkalmasabb élet- és mozgástérré alakuljon.
Egymást követik a magányos, befelé forduló pillanatok, „monológok” és kapcsolódási pontok, lírai és abszurd kettősök-hármasok, ahol a hatás-ellenhatás törvénye, az emberi testek és kapcsolatok (meta)fizikája érvényesül. Igazán kár, hogy az eredeti koncepcióval ellentétben ezúttal nem öt férfitáncos vitte végig a folyamatot; Venekei Marianna a Csajkovszij-vonósszerenád balerinák számára megálmodott ötösét eredetileg férfi táncosokra szabta át, izgalmas második jelentésréteget csempészett a klasszikus alap mögé. A női kakukktojás, Linda Schneiderova végig magabiztos, férfias lendülettel dolgozott, ám a „poén” így nem sült el. A mondanivaló nem jött át, a görbe tükör nem volt eléggé görbe. Ráadásul a lendületes, ugrásokkal sűrűn szabdalt mozdulatanyag néha alaposan legyalogolta a táncosokat (akinek a vállát a záróra-hangulat amúgy is szemmel látható koloncként húzta). Ugyanakkor akadtak remek pillanatok is, különösen, amikor találkozott az alkotói szándék és az előadói egyéniség.
A darab végén a táncosok újra beállnak a sorba, megismétlik az indító paravános mozdulatokat, majd a sor felbomlik, mintha minden kezdődne elölről. Aztán mégsem – de nem is fejeződik be; csak félbemarad, elhal anélkül, hogy lecsengene, némi hiányérzetet hagyva a nézőben.
Egerházi Attila koreográfiája, a Zárt függönyök – címével ellentétben – függönyök helyett bő, koromfekete szoknyákkal operál. Igazán nem lehet mondani, hogy a koreográfus bármiféle értelemben beskatulyázta volna a szóban forgó ruhadarabot; táncpartnertől takaróig, a magamutogatás eszközétől a zárt belső világot, szakrális egyszerűséget tükröző öltözékig mindenféle szerepben láthatjuk a földig érő, nagyon is egyszerű, ám gyönyörű esésű jelmezt – főleg persze a férfiakon. A Stockhausen–Porpora–Bach zenei összeállítás hézagossága ellenére a négy férfi-négy nő-négy szoknya játék már az első percekben sajátos atmoszférát teremt. Férfivilág ez;  meditatív, magát nagyon is komolyan vevő – ezért néha lassú folyású vagy egyenesen állóvízszerű –, ám fajsúlyos közeg, ahol a nők komplementer-szerepet játszanak, és valóban játszanak: leveszik a szoknyát férfi partnerükről, betakarják őket, vagy épp triót táncolnak a derekuk elé illesztett ruhadarabbal. A klasszikus elemekből felépített mozgásvilág és az egyszerű jelmez ihlette helyzetek találkozásából létrejövő alkotás mögött azonban egyfajta statikusság rejlik; nem tudok szabadulni az érzéstől, hogy nagyságrendekkel izgalmasabb alkotás születhetett volna, ha a koreográfia nem a status quót elfogadó, hanem a határokat bátrabban feszegető alapelemekből építkezett volna.
A szimbolikus események legnagyobb problémája, hogy nem szabad önmagukban nézni őket; a Jövő-menők sem táncelőadás volt, sokkal inkább nyilvános búcsúztató és leltár. Talán a cím is ezért sikerült ilyen vérszegényre; mintha a társulat még mindig nem döntötte volna el, hogy jönnek-e, vagy inkább mennek. Persze akárki veszi is a kalapját, az átalakulás vért, verítéket és könnyeket ígérő vajúdásában nem könnyű minőséget produkálni; minden bizonnyal ennek tudható be az igencsak halovány előadói teljesítmény. Az előadás végeztével megszólaló ütemes taps sem a koreográfiáknak vagy az előadóknak szólt, hanem inkább a táncosai közé lépő Egerházi Attilának, virtuális útravalóként és jókívánságként.
Ami pedig az elbocsátó szép üzenetként választott – így szintén jelkép értékű – koreográfia-csokrot illeti, a főbb csomópontok az egyensúlykeresés, az elrugaszkodás és visszatalálás tematikája körül rajzolódnak ki, műveikben ezt a problémakört kerülgetik az alkotók. Az a baj, hogy még mindig nem elég nagy az amplitúdó, nincsenek meg azok a szélsőértékek, ahonnan vissza lehetne fordulni, a kontrasztok, melyekhez viszonyítani lehetne. Szerencsére minden befejezésben ott rejlik az újrakezdés lehetősége. Csak élni kell vele.

Jövő-menők
Debreceni Balett

Előadók: Bogdan Petronella, Czár Gergely, Kéri Nagy Béla, Agurtzane Perez, Linda Schneiderova, Svidró Viktor, Tóth Andrea, Zaka Tamás, Gabriela Zarubova

Elégia

Zene: L. Delibes
Koreográfus: Lukács András

Me, myself and I

Zene: P. I. Csajkovszkij
Zenei munkatársak: Lázár György, Schnitzler László
Jelmez, fény, koreográfus: Venekei Marianna

Zárt függönyök

Zene: Stockhausen, N. Porpora, J. S. Bach
Fény: Kovács Gerzson Péter
Jelmez, koreográfus: Egerházi Attila

Helyszín: Nemzeti Táncszínház
08. 08. 7. | Nyomtatás |