Homokszemduett

Berger Gyula: Bíbor sivatag

„Ha utánozhatlak, megérinthetsz.” – költi a költő, Peer Krisztián. Ez versének első sora Berger Gyula érzelemmentes duója, a Bíbor sivatag apropóján. Az „elegyesek” azt találták ki ötödik táncfesztiváljukra, hogy minden táncbemutatóról szülessék líra, fiatal költők tollából, felkérésre. E kissé belterjesnek tűnő művészetkapcsolás egyik lehetséges veszélye a kényszeredett PR-vers. Volt is belőle jócskán, ott lehetett olvasni a helyszínen, a MU Színházban, kifüggesztve a ruhatári fogasok mellett.
Králl Csaba

Berger új koreográfiája láttán a fenti idézet mégis peerdöntő. És ha ez így túlzás is, azért van benne valami, mert a két táncos darabbéli találkozásaiban, összekapcsolódásaiban, érintéseiben megjelenik egyfajta finom játékosság, amit egy kifejezetten absztrakt táncmű esetén természetesen nem az érzelem fűt, hanem a pontos logika rendez. (Persze Peer Krisztiánnak könnyű telibe találni, már egy ideje ott forgolódik a fiatal koreográfusok körül, neve többször feltűnik a színlapokon, legtöbbször Szabó Réka előadásainak dramaturgjaként.)
Szeretek bogarászni az emlékeimben az előadás utáni napokban. Mi az, ami előtolakszik, mutatja magát, és mi az, ami könyörtelenül törlődik. Érdekes egy játék, ahogy egy klikkre megnyílik a színháznak, „ahol a láthatatlan testet ölt” – írja Peter Brook – egy abszolút szubjektíven és szelektíven lementett változata a memóriából.
Mi maradt Berger Bíbor sivataga után? Rejtelmes dűnék vagy homokszemek? Ez is, az is. Elementáris hatású látványelemek és foszlott táncképek.
A darab egy nő és egy férfi kettőse, anélkül, hogy viszonyukat a nemek közötti különbözőségek igazgatnák. A duó egyik tagja, Ladjánszki Márta nem a gyengéd társ, a „törékeny edény” megtestesítője, de nem is a szexuális vonzalom tárgya vagy beteljesítője. Csak nő, identitás nélkül. Ugyanakkor mégsem véletlen, hogy ezt a szerepet nem egy másik férfi táncolja. A paradoxon nem feloldható, és ez csak erősíti a Bíbor sivatagot jellemző absztrakciót.
Természetesen felmerülhet párhuzam Abe Kóbó A homok asszonya című regényével (az előadók is említést tettek róla az előadás utáni beszélgetésen), de az előző gondolatmenet épp cáfolja, hogy Berger táncműve az irodalmi mű adaptációja lenne. Ott a nő és a férfi egymásra utaltsága és heroikus küzdelme (az elemekkel, a másikkal és saját magával) adja a kissé fantasztikumba hajló történet drámai súlyát. Itt nincsenek szerepek, hiányzik az egymásra utaltság. A nő és a férfi szimplán két ember. Mimikájuk törölve, gesztusuk még lopva se. Bensőségesség? Csak álomban (és pizsamában). A terep nem zárt katlan, amely kitörésre csábít, hanem táncolható, birtokolandó sík tér. Csak viszonyok vannak, közeledések és távolodások, elvont és absztrakt formák. Nem belülről születők, hanem mintegy kívülről szerkesztettek, körző és vonalzó mentén, hideg fejjel és mértani pontossággal.     
Homok viszont van, nem sivatagnyi, ám szüntelenül pereg egy magasból függő, jó kétméteres vékony hengerből a tér hátsó sarkában. Pereg, és kis kupaccá emelkedik a padlón, ha épp nem rontanak bele a táncosok. Az első fénypászma erre a különleges kellékre esik (mondjuk rá: félhomokóra, mert tartalma kihull, vissza azonban nem fordítható), és a táncosok az előadás során még további négy ilyet „hoznak mozgásba”. A férfi (Berger Gyula) a másodikkal hatalmas ceruzaként hullámvonalat rajzol a földre, majd felakasztja az átellenes sarokba. A merev kellék kileng és szertespricceli tartalmát. A nő aláfekszik, szinte sütkérezik a rá eső fényben a homokzuhany alatt.
Az Árvai György tervezte látványelem annak ellenére, hogy szerves tartozéka az előadásnak, és olykor bevonódik a játékba, mindvégig megőrzi absztrakt jellegét. A teret mindenképpen megbontja, viszonyítási pontokat képez, de talán nem is ez a leglényegesebb, hanem az az erőteljes vizuális hatás, amit a darab elejétől kínál, a kétharmadától pedig – mint egy időzített bomba – tovább fokoz. Ekkor egyszerre három henger csapódik le irgalmatlan erővel föntről. Sebes ingaként hosszan hasítják a levegőt, surrannak, röpködnek, szórják a homokot, majd idővel „lenyugszanak” és a többihez hasonlóan kúpokat „építenek”. A két táncos a „homokszórók” körül kering, az általuk jelzett térfolyosókat használja. Kimódolt, gyakran szögletes és sarkos, jelentés nélküli mozgásrendszerük nem transzformálódik új minőséggé. Pedig itt lenne az alkalom, hogy Berger „rátegyen egy lapáttal”. Kibillentse a koreográfiát meglevő formájából és ritmusából, valahogy felturbózza, mert érezni, itt és most váltani kéne, hogy a mozdulat „felvegye a versenyt” a váratlanul lezúduló hengerek okozta sokkal, Árvai György drasztikusan szép megoldásával, aki nemcsak látványtervezőként alkotott nagyot, hanem a koreográfiát kísérő zajzeneszerzőként is.
De Berger kihagyja a ziccert. Úgy folytatja, ahogy elkezdte. Komótosan, pedánsan és stílusosan, mint egy halvérű teoretikus.
Nem mindig volt ő ilyen. Kellemes emléket őrzök például arról a Bergerről, aki feltörekvő ifjúként olyan tiszta, magával ragadó örömtáncot vitt színpadra akkori társulatával, hogy az ember sajnálta, amiért nem lehet közöttük. Ennek idestova két évtizede. Berger azóta megőszült, ám fiatalos maradt. Alakja és koreográfiája egyformán szikár. Lehet, hogy jobban szerettem a régi arcát, de méltányolom ezt is, mert láthatóan magát adja benne. Amilyen most. És aki ezt teszi, helyesebben: aki ezt meg meri tenni a mai sztárcsinálós bulvárizmusban, annak már félig nyert ügye van a hozzáértő közönség előtt.

Bíbor sivatag

Zene és látvány: Árvai György
Kosztüm: Pillangó
Fény: Szirtes Attila
Koreográfus: Berger Gyula
Előadók: Berger Gyula, Ladjánszki Márta

Helyszín: MU Színház
08. 08. 7. | Nyomtatás |