Fedőneve: „lidérc

Bata Rita: Lidérc

Oh, ha szemmel ölni lehetne!  De meg van kötve a kezem. Pedig milyen szívesen lóvá tenném ezt a minden hájjal megkent gazembert, aki a minap is kígyót-békát kiabált rám, amiért…  
„Kellemes”, lidércnyomásos éjszakák… hova lettetek? „Egészséges” századunk, levetkezve babonát, néphitet, folklórt, mára szinte már csak a stresszben, no meg az altatószerben hisz. Ki ér itt rá arra, hogy fekete tyúk első tojását a hóna alá dugva keltegesse, és így jusson minden óhaját leső, gazdagság-szerző lidérc-szolgához – s mellesleg titkos éjszakai szeretőhöz?! Hahhhahhhha… gyerekmese! – kiáltjuk –, akárcsak az egész díszes rokonság, a természetfeletti csoda-család: ördögök, boszorkányok, vámpírok, tündérek, manók, koboldok! Tetszhalott lényeink mégis ott bujkálnak szavainkban… száműzhetetlenül.
Szoboszlai Annamária

Hétköznapi, kedélyes életképpel indul az előadás: jól megtermett férfi fülhallgatóval a fején, takarító-szerelésben egykedvűen mossa a táncteret. Majd megáll egy pillanatra, előszedi zsebéből a walkmant, valamit babrál rajta, s számunkra is hallhatóvá válik a fülébe lüktető bosa nova élettel teli zenéje. Akár egy horrorfilm kezdő képeként is megtenné a jelenet, amit a derűre ború elv alapján bizonyosan egy sötét, falra kivetülő árny követne, á la Nosferatu…
A filmes dramaturgia, lám, működik. A háttérben várakozó három alak közül az egyik előre fut, s hogy halálra ijessze, ráordít a takarítóra. Ő azonban láthatóan még csak meglepődik…(feltételezem, a postás a téli gázszámlával nagyobb hatásfokot érne el) Sőt! A rémalak második próbálkozására – apró geg, illetve folytatva a filmes párhuzamot: horror-paródia – hasonlóképpen válaszol, igazolva a tézist, hogy „kiálts az ördögre…” – s minden csele, praktikája csődöt mond, hatástalan lesz terajtad, aki nevén nevezted.
Mit jelent számunkra a lidérc? – teszi fel a kérdést Bata Rita, s néhány lehetséges megoldást is felkínál a színlapon: a magyar folklórban gazdag hagyománnyal bíró alak hol a már említett csirke, hol apró emberke vagy „földi ördög”, aki a gazdáját rendkívüli tettekre sarkalja, hol elveszejtő (olykor vérszívó, máskor a mellre ülve megfullasztó) szerető. Ha vesszük a fáradságot, s folytatunk némi etimológiai kutatást is az ügyben, kiderül, hogy a lidérc szoros kapcsolatban áll a boszorkánnyal, a csuvas eredetű ’busturgan’ ugyanis lidércnyomást, házi manót, koboldot jelent, amely álom idején megnyomkodja az embereket. (Az alapszó ’bas-’ – azaz ’nyom’ – ’baszik’ alakban a magyarba is átkerült.) A darab felépítéséből, szerkezetéből úgy tűnik, a koreográfus-rendező, hogy felkutassa a választ arra, mi a lidérc, a Néprajzi Lexikon szócikkében szereplő alakváltozatok közt találomra szemezgetett.
Három meztelen felsőtestű, sötétre satírozott szemű lidércalakja egyenként kezd táncba. A furcsa, élőben kevert elektronikus „zene” hangjai nem állnak össze dallammá, harmóniává, esetlegesen koppannak-bukdácsolnak egymás után idegenszerű, kísérteties atmoszférát teremtve, s egyben jellemezve is a táncosok által megjelenített „lidérc-karaktereket”. Az egyes szólók alatt változik a hangszín, a ritmus, a harmadiknál a zeneszerszám is: a lidérces-ördögös téma kapcsán kihagyhatatlan hegedű kerül elő, felidézve egy bizonyos vonóba bújt ördögöt. – Kerekes András zenei anyaga annyira szokatlan, erős, hogy félő, a végén fölébe kerekedik a koreográfiának.
A szólókat követő trióban a három táncos, M. Kecskés András, Festus Ihaza és Feicht Zoltán – folytatva a szócikk-olvasást – egyetlen illékony, alakját folyton változató lényt formáz, a másodpercnyivel elcsúsztatott, de általában egyforma mozdulatsoraikkal varázsolva elő a lidércet. Ez az előadás legkiérleltebb, legfajsúlyosabb része. Téma és ábrázolási forma szerencsésen egymásra talál ebben a részben, s felbukkanni látszik egy – a folklór mélyére mutató – gondolat is az emberi szem számára láthatatlan világ működési elveiről. - Külön ki kell emelnem M. Kecskés Andrást, aki nem egyszerűen táncosként van jelen a darabban. A tökéletesre csiszolt, zenére rímelő, darabolt, pózban kitartott mozdulatokból valóban felépít egy nem emberi tulajdonságokkal bíró lényt, már-már – megkockáztatom a szót – transzcendentális síkra billentve az előadást, ám az alkotó mintha visszarettenne ettől a felelősségtől. Visszatér a rémisztgető mesehős lidérc kevesebb rizikót hordozó felfogásához, s minket, nézőket is „megijesztenek” – akárcsak a takarítót. Hiába csempésződik hát be a zenei anyagba egy magyar népdal részlete, érdekes kontrasztot teremtve a különös számítógéphangokkal, s egyben lehetőséget teremtve a téma többrétű kibontására.
Bata Rita élettelen bábarccal, pózból pózba állva lép a színre, körülbelül az előadás félidejében. Mozgásából ítélve ő az „úr”, a „lidércfőnök”, a hermafrodita ördög, s mint ilyen, semmi köze a magyar folklórhoz. (Általában elmondható, hogy a magyar ördög hétköznapibb, reálisabb nyugati rokonánál, a Sátánnál, s „népszerűségére” vall a mesékben felbukkanó számos becenév, mint: Gyuri, Jakab, János, Mátyás… Akad ugyan egy-két Lucifer, Plútó és Belzebub, mégis, a darabban érződik némi fogalmi zavar.) A színlapon a tarot XV. lapja látható, a hím-nő ördög az emberpárral, s ez a kép visszaköszön az előadás folyamán. Ám felmerül a kérdés, miként kerül össze néphagyományunk lidérce a hermetikus talajon gyökerező tarot-val…?
A darab ennek ellenére még kiharcolhatná jogait a szubjektív újraértelmezés címén, de ehhez nem elég erős, nem rendelkezik elég belső, gondolati tartalommal, a látottakat támogató-magyarázó, utolsó percekben elhangzó narráció a saját ördögről pedig felesleges, nem illeszkedik az egészbe. – A három férfitáncosnak biztosan van ördöge. A túlságosan hosszúra nyúló, terjengős műben helyet kap számos bravúros mozgáselem, például Festus Ihazáé, mikor hátáról elrugaszkodva emelkedik el a talajtól, s M. Kecskés András szuggesztív jelenléte nem engedi lankadni a néző figyelmét.
A kísérletező kedvű koreográfus, Bata Rita nagyot merített hálójával, de az arányokat ezúttal nem sikerült egészen eltalálnia. A táncszínházi ízű, leíró, epikus előadást előlegező takarítós jelenet humoros, de funkciótlan, akárcsak a már említett narráció, illetve a záró, rituális körtánc.
A szépen kidolgozott részletek is lassan beleolvadnak egy masszába, ami csak hömpölyög, hömpölyög előre feltartóztathatatlanul.



Bata Rita: Lidérc

Díszlet, jelmez: Bata Rita
Látvány: Szabó Péter
Kép: Révész Cornelius, Szabó Péter
Zene: Kerek István, Xrc
Koreográfus, rendező: Bata Rita
Előadók: M. Kecskés András, Festus Ihaza, Feicht Zoltán, Bata Rita

Helyszín: Nemzeti Táncszínház
08. 08. 7. | Nyomtatás |