Anyám borogass!

Szabó Réka: Priznic

A Priznic két retardált ápoltja, a colos (Gőz István) és a köpcös (Kövesdi László) nem fekszenek, hanem lógnak egy stilizált kórházi duplaágyon. Ahhoz, hogy mi nézők jól belássunk (még ha képletesen is) agy-, szerv- és anyagcsere folyamataikba, Szirtes Attila ágydíszletét függőlegesen a színtér hátsó falához állították. Ezen függ rózsaszín paplanjaikba bugyolálva a két csíkos pizsamás, fejükön és karjukon kívül csak meztelen lábfejük kandikál ki a takaró alól. Ettől a (f)elhelyezéstől persze úgy érzékeljük, mintha felülről tekintenénk le kíntellektuális vergődésükre, orvosként hajolnánk kiszolgáltatott betegünk fölé.
Králl Csaba

Nem kis fizikai megterhelés másfél órán keresztül fellógatva lenni és játszani. Ráadásul jól játszani. Erősen mozgáskorlátozott szituáció, ezért kissé vicces is, hogy az 5. L1 Táncfesztivál egyik bemutatóját látjuk.
Szabó még sohasem bízott ennyire a szójátékon-szókifordításon alapuló színházcsinálás sikerében, és még sohasem száműzte ennyire a táncot. Nem mondom, hogy a mozgást, hiszen a színészek minden szabad testrésze időnként ritmusra jár, különféle ütemvariációkat tapsolnak figyelemelterelő hadműveletként és a maguk szórakoztatására, hárfáznak az ágyrácsokon, vagy mint a gumiarcú Gőz röhejes grimaszokat vág egy alulról világító elemlámpa fényénél, akár a lüke öregek a Muppet-showban.
Annak az útnak, amit Szabó az utóbbi években a táncszínpadi produkcióktól az egészen kuriózumnak számító, összművészeti igényű, verbálisan is erőteljes színházi produkciókig (Karc, Buddha szomorú) bejárt, a kétszereplős Priznic valószínűleg egy mellékösvénye. Mert ezen tovább feltehetően nem vezet út. Valószínűleg csak visszafelé, az utolsó elágazásig.
Szabó a Prizniccel valójában nem újított, csak önálló, egész estés műsorszámmá emelte Gőz és Kövesdi kacagtató szójátszmáit, amit foltokban már előszeretettel és kétségkívül hatásosan alkalmazott számos korábbi darabjában, és amik ott szervesen beágyazódtak a táncos-mozgásos-mimes játék találékony rendszerébe.
Valahol persze tálcán kínálta magát egy Gőz–Kövesdi clown-páros játékára épülő önálló komédia. Ha tetszik, dumaszínház. Gyalog galoppon túl, „lárpúrláron” innen. Egyfajta jutalomjáték (jobb korán, mint soha?), ahol ők ketten, a két bohóc egyvégtében elbeszélhetnek egymás mellett.
Két alacsony IQ-jú, szerethetően bárgyú ágyhoz kötött, fél lábbal már a temetőben, a másik féllel saját földi létezésük szomorú mennyországában. Megvannak, valahogy. A köpcös (Kövesdi) mentálisan frissebb, ám mindene fáj, és ettől furamód boldog; a colos (Gőz) szellemileg kicsit alultáplált, már nem fáj semmije, a köpcös szerint persze azért, mert belül már rég kipakolták. A szereposztás alapján a köpcös az, aki a pedált nyomja, míg a colos rendületlenül kontrázik – ha tud, ha hagyják, ha felfogja, ha nem szunyókál el.
Az ágy és a kiszolgáltatottság összeköti őket. Ám sorsuk addigi alakulása szerint mindketten másban reménykednek. Mikor mehetek haza? – kérdezi a köpcös. Meddig maradhatok még? – érdeklődik a colos. Megnyugtató válasz nem születik, mint ahogy kerek lezárása sem a történeteknek, a végén mindketten latin kórisméket darálva időtlenülnek bele egy lidérces álmokkal teli betegszerepbe.
Kövesdi élvezetesen hozza a tágra nyílt szemű okoskodót, a kész dumagépet, aki ha kell, mindent százszor elmagyaráz, bebizonyít, megtanít a másiknak, és csak kilencvenkilencszer kap miatta dührohamot. Gőz flegma és unott, kissé degenerált figurát alakít, akinek szinte megalszik a tej a szájában, mosolya viszont naivan kicsattanó, mint egy jól lakott óvodásé.
Kihallható, hogy a színészek mikor mondanak szigorúan kötött szöveget (például a visszatérő vizitjelenetben: ágyukban felülve – a valóságban a falról derékszögben előre dőlve – monologizálnak egymás mellett), és mikor improvizálnak a vélhetően megírt párbeszédre. Ez utóbbiban Kövesdi az erősebb, beszéde csak ritkán törik meg, van stílusa, sodrása, Gőz riposztozó mondatai viszont gyakran befejezetlenül maradnak, elnyelve, sután, de ez lehet koncepció is.
A színészek az előadás kétharmadára némileg elfáradnak. Gőz halkabb és hézagosabb lesz, Kövesdi többet erőlködik és szétizzad. De nemcsak ők, maga a darab is lefárad. A legnagyobb jóindulattal sincs most ebben másfél órányi tartalmas színanyag. Legfeljebb egy, jól meghúzva. Annak ellenére, hogy – Szabóval talán másodjára dolgozó – Peer Krisztián költő keze azért rendesen benne lehet a dologban. Másrészről pedig: maradjunk annyiban, hogy Gőz és Kövesdi jó színészek, nagyon jók, de még nem annyira, hogy elcipeljék hátukon (főleg improvizálva) az egész előadást.
Amúgy meg erről a kettősről több bőrt lenyúzni, úgy tűnik, nem lehet. Ezért mondtam: lehet, hogy vissza kell térni az útelágazásig.

Szabó Réka: Priznic

Díszlet: Szirtes Attila
Alkotók: Szabó Réka, Peer Krisztián, Regős János és a szereplők
Rendező: Szabó Réka
Szereplők: Gőz István, Kövesdi László

Helyszín:
08. 08. 7. | Nyomtatás |