Béklyók közt

Mozart: Mitridathész, Ponthusz királya – Budapesti Kamaraopera

Az alapításának tizenötödik évfordulóját ünneplő Budapesti Kamaraopera Mozart első, tizennégy évesen komponált operáját mutatta be március 24-én, a Tavaszi Fesztivál keretében a Művészetek Palotájában. A Mitridathész, Ponthusz királya című opera librettója Racine tragédiája nyomán készült, a cselekmény középpontjában a klasszicista tragédiák sajátos dilemmája áll: a szereplőknek szenvedély és kötelesség, szerelem és becsület konfliktusában kell helytállniuk.
Kelemen Orsolya

A színpad közepén elhelyezkedő, kissé megemelt, négyszög alakú játéktér hátterében egy hajó árboca és orra látszik. A díszlet így némi szimbolikus jelentést nyer: a szereplők érzelmeik viharában sodródnak, és olyan kiszolgáltatott helyzetben vannak, mint hajó a vadul hullámzó tengeren. Az előadás egyéb szempontból is stilizált. Simon Balázs rendező az énekesek mellé néma szereplőket helyezett a színpadra. A kifejezéstelen arcú, sötét mackónadrágot és kapucnis pulóvert viselő, keleti harcművészekre emlékeztető figurák háttérben vannak ugyan, mégis ők irányítják az eseményeket. Köteleket mozgatnak, mintha bábosok lennének, a szereplők pedig valójában e kötelekre függesztett marionett-figurák. A sötét ruhás alakok jelenléte úgy is felfogható, hogy ők a sors allegorikus alakjai, akiknek béklyójában (vagyis köteleik között) vergődnek a szereplők. Az előadás végén azonban a háttérbe húzódnak és eltűnnek, ekkor már nincs rájuk szükség, a hősök megszabadultak kötelékeiktől. Legyőzték az alattomos Sorsot, partra jutottak a szenvedések tengeréről.
A keresztbe és hosszába feszített kötelek jelentősen megnehezítik a mozgást. Az énekesek arra ügyelnek leginkább, mikor hova lépjenek, hogy sikerüljön követniük a bonyolult koreográfiát, és ne gabalyodjanak bele a kötelekbe. Emiatt viszont kevésbé tudnak koncentrálni a játékra, mely a szerepek színészi megformálásának rovására megy.
Zeneileg összefogottabb képet mutat az előadás, Vashegyi György jól kézben tartja a zenekart, bár a fafúvósok kissé kellemetlen helyzetben vannak, mert a zenekari árok szűk volta miatt a színpad szélére, félig-meddig reflektorfénybe kényszerültek. Mozart gyakran rendkívül nehéz koloratúráival a Marzio szerepében látható Kóbor Tamás birkózik meg legnehezebben, a legkiemelkedőbb teljesítményt pedig Kolonits Klára nyújtja, nadrágszerepben, Sifare-t alakítva. Az Aspasia szerepét eredetileg éneklő González Mónika betegsége miatt az előadás létrehozóinak a bemutató előtti napokban külföldről kellett „meghívniuk” egy énekesnőt. Netta Or végül oldalt állva énekelt, és egy táncosnő, Kántor Kata játszott helyette. A „lekettőzött” Aspasia az előadás egységének nem tett jót, egyaránt megosztotta az énekesek és a néző figyelmét. Kántor Kata néhol túlgesztikulálta szerepét, ami valamelyest érthető, hiszen az énekesek között hangok nélkül kellett kifejezőnek lennie.
Míg a játéktér, a díszlet elemei egységesnek hatnak, ugyanez nem mondható el a jelmezekről: anyagok, színek és stílusok keverednek, összefogott jelmeztervezői koncepció nélkül. Római jellegű, rövid szoknyás öltözék, törökös bugyogó, műszőrme gallérral fedett palást, zöld bársonytunika. Aspasia a cselekmény előrehaladtával átöltözik, az érzelmi konfliktus kibontakozásakor fekete ruháját pirosra cseréli, ahogyan Netta Or is piros szoknyát ölt a második felvonásban.
A magyar feliratot a színpad hátterében található vászonra vetítik, és a szöveget cselekményhez kapcsolódó gyermekrajzokkal illusztrálják. A vászon nincs túl jó helyen, a szereplők időnként eltakarják, és nem látható tökéletesen a nézőtér minden pontjáról. De a díszlet része, és narratív szerepe is van: Róma felgyújtását például a rajzokon követhetjük nyomon.
Kérdés, hogy az előadást szervező rendezői ötlet elegendőnek bizonyul-e egy több mint három órás előadáshoz, amikor az áriák között a színpadi megvalósítást tekintve annyi a különbség, hogy a köteleket különböző alakzatokban, más-más koreográfia szerint húzogatják és csavarják. Nem egyszerűsíti-e le a cselekményt, ha voltaképp majdnem mindig ugyanaz történik? És nem veszélyezteti-e a figurák önállóságát, ha mindent a sors kezébe teszünk? Mindez paradox módon nem vezet-e oda, hogy elterelje a figyelmet a zenében kifejeződő érzelemgazdagságról? Vagyis kérdés, hogy e kötelek nem kötik-e gúzsba a nézőt is az előadás értelmezésében.




Mozart: Mitridathész, Ponthusz királya
Budapesti Kamaraopera

Díszlet: Csengery Zsolt
Jelmez: Moldován Domokos
Koreográfus: Eva Campianu
Karmester: Vashegyi György
Rendező: Simon Balázs
Szereplők: Timothy Bentch, Netta Or, Kolonits Klára, Artur Stefanowicz, Sáfár Orsolya, Kóbor Tamás, Miks Adrienne

Helyszín: Művészetek Palotája
08. 08. 7. | Nyomtatás |