Ellenfény Offline - Archívum - 2006 - 2006/5. - Fényjelek - Izraeli Kirakós

Izraeli kirakós

Sharon Eyal: Love; Ohad Naharin: Deca Dance – Batsheva Táncegyüttes

Azt olvasni, hogy a Batsheva Táncegyüttes jelenleg Izrael egyik kulturális szimbóluma. Mi lehet a titka annak, hogy ily módon tisztelnek egy kifejezetten kortárs művészeti műhelyt? Merthogy a szimbólumok, úgy általában, nem túl változékony alakulatok.

Péter Márta

A társulat nem először jár Magyarországon, legutóbbi vendégszereplésük azonban (bár a lap 2004/8. számában elismerő kritikát kapott) bennem nem hagyott túl erős emléket maga után; néhány szcenikai megoldáson túl sem technikailag, sem az előadói jelenlét minőségeivel nem ugrott ki a hasonló előadások sorából. Talán túlzott volt a várakozás? Vagy valami más volt e várakozás tárgya? Ez is, az is. Mindenesetre tény, hogy már akkor is javában Ohad Naharin volt a művészeti igazgató, aki – úgy tűnik –, elég excentrikus alkat ahhoz, hogy együttesvezetői és alkotói munkájában is vakmerő kanyarokat tegyen. E váltakozásnak legutóbb, a Tavaszi Fesztivál sorozatában épp a legjobb ízeit tapasztalhattuk meg. A kétrészes program két koreográfustól származott, a darabok mégis egyfajta rokonságot mutattak. No nem a tánc újabb vonulataitól is kitermelt szokásos hasonlóságok, klisék és áthallások miatt, hanem bizonyos véletlen egybeesések okán, és inkább pozitív összhangban, egymást erősítve. 


Sharon Eyal Szerelem (Love) című opusában gyorsan peregnek az epizódok, kisebb nagyobb egyéni és többes szólók, olykor szinkrontörténéseket is sejtetve-mutatva. E történések azonban nem kapcsolják össze az előadókat, inkább fölerősítik az ember szükségszerűen egyedi, egyénként megélhető drámáinak, így a szerelemnek a rajzát. Persze, nem olyan nagy drámák ezek, s olykor még egy kis finom humor is megszínezi őket. A feketébe bújtatott táncosokról azonban már az első pillanatban kiderül, hogy elképesztően és legapróbb részleteiben hasonló intenzitással uralják testük minden porcikáját. A tény önálló hangsúlyt érdemel, mert a modern együttesek különféle iskolákban képzett táncosainál az effajta egyöntetűség korántsem megszokott.

Ez a túlhevített izolációs technika egyszerre vad, olykor szinte brutális, ugyanakkor a legmeglepőbb árnyalatokra képes. Hol borongóan lírainak tűnik, mert a magányos lélek testi-fizikai képét festi meg, hol groteszk, mert a legképtelenebb irányba tolva a táncos izületeit, egészen furcsa “idomrendbe” gyűri anatómiánkat, hol meg szertelen, mintha kontroll nélküli energiák cikáznának az izmokban. És mégis, erős rend ural mindent.  A puritánul csupasz tér e táncrendezői koncepcióban szinte felajánlja magát a (mozgó) testeknek, betöltésre vár – s tényleg az előadóktól kapja meg előjeleit. Ebben a nagyon is friss, életteli folyamatban ugyanakkor a mozgás meglehetősen irracionális alakzatait érzékelni, így a látvány izgalmas feszültséget gerjeszt a befogadói munkában is.

A koreográfus aztán zenei szerkesztőként is rátesz egy lapáttal e sajátos hullámzásra, ugyanis darabjához tizenkét féle forrásból válogatta a hangzóanyagot.


A másik koreográfiát jegyző Ohad Naharin még több, huszonöt nevet sorol fel becsülettel a “zene” rovatánál, de ez teljesen érthető, ha megismerjük és elfogadjuk Naharin egyik kedvenc alkotói módját, amelynek szellemében ízekre szedi műveit, majd újra s újra összeilleszti a részleteket. Tapasztalata szerint "a mű szerkezete ilyenkor súlytalanná válik, szinte repül, de legalábbis lebeg…” S hogy ezt az intellektuális kirakós játékot talán ő maga élvezi leginkább, kiderül a folytatásból, mely szerint így sokkal jobban megfigyelhető az alkotás folyamata, s az elemek is érdekesebbek és erőteljesebbek, mint eredeti formájukban voltak. Azt hiszem, ez a fragmentális szerkezet jellegzetesen posztmodern alkotóra vall, s most elsősorban nem is a táncműfajra és főleg nem a szorosan vett tánctechnikákra gondolva - mert a koreográfiák színpadán sokszor csak tagadott /ön- és nem ön/lenyúlások léteznek -, hanem az irodalomra és a szépművészetekre utalva, ahol már régen kialakult menete van az efféle gyakorlatnak. Most Naharin sajátos gonddal művelt tudatos módszerré emeli kísérleteit, és ettől friss, szabadon lélegző “új” műveket alkot. 


A Deca dance címmel bemutatott darab is épp ilyen új alkotás; már a magyar közönség is láthatta, s persze mégsem, mert akkor is egy kicsit más volt. Néhány részletében, úgy tűnik, kicserélődött, a siker azonban változatlan! Mert az összeillesztett mozaikok ugyan nagyon különbözőek, a végeredmény mégis egy szigorú szerkezet, amelyet a biztos arányérzék alakít. Ha hinni lehet a szórólapnak, a forrásként működő darabok száma most hat, a legrégebbi és legfrissebb alkotást pedig tizenhét év választja el. Különös módon azonban minden részlet nagyon eleven, inkább stiláris kontrasztjaik adják a cezúrákat. Erős epizódnak tűnt például egy vibrafon kísérettel megelevenedő férfi jelenet, amelyben a szakrális elemek, a szinte akrobatikus virtuozitás meg a maszkulin erődemonstrációk váltogatták egymást. Az öt táncos előbb egy vödör sárral szenteli föl magát; kezüket a nedves anyagba mártva sötét sávokat húznak meztelen felsőtestükre s öltözékükre is, majd hatalmas iramú táncukban mérkőznek meg. – Játékos színfoltként aztán egy bőnadrágos pár egzotikus szerelmi évődését is látni, meg egy ettől teljesen eltérő “hangjátékot”, amikor is két nő karattyol, ám az egyik elunva a dolgot tenyerét a másik szájára tapasztja, amitől igen furcsa frekvenciák gerjednek a tüdőből távozó levegővel.

Szinte süt az energiától egy másik, gladiátor mérkőzésnek ható részlet, jóllehet mindenki egyedül, a saját fénykörében táncolja hajlékony, gimnasztikus variációját.  Akad aztán sötét öltönyös techno jelenet is, amelyből végül kibomlik az egyik kedvenc, a már korábban is látott kedvesen provokatív, szolid tánciskolákat idéző kép is; a nézőket fölcsábítják a színpadra, de a fiatal, idős, vézna, pocakos, szép meg kevésbé tetszetős küllemű nők és férfiak nem sejtik még, hogy közülük valójában csak egy lesz majd az igazi kiválasztott, a nézők “főszereplője”. A feladatra, mint korábban, most is egy kellemesen telt idomú hatvan körüli hölgyet szemelt ki a társulat egyik férfitagja, s úgy tűnt mindenki gyanútlanul élvezte a “gyanús” játékot.


Naharin nagyon beletalált valamibe, s az a legérdekesebb, hogy ebben a kirakósdiban saját régebbi darabjai is folyvást megújulnak, mert tiszta technikájuk és érzelmi tétjeik ellenére megmarad a könnyed elegancia, megmarad a hajlékonyság, az állandó változás képessége. Talán a változás az egyetlen állandó pontja e művészetnek.


Vajon e képesség lehet a szimbólummá érés titka?   

08. 08. 7. | Nyomtatás |