XXI. századi teremtés-mítosz

IBM 1401 - A User´s Manual (Használati utasítás) –

Erna Ómarsdóttir – Jóhann Jóhannson

“Dave, ne ölj meg!” – mondja HAL, a fedélzeti számítógép Kubrick Űrodüsszeiájában, a “mesterséges intelligencia” nagyon is emberi megnyilatkozásaként. És Dave megöli. Azaz: kikapcsolja, mivel HAL alkotója, az ember ellen fordult. Ezzel szemben Douglas Adams paranoid androidja beéri néhány sztoikus-melankolikus megjegyzéssel a rendkívül kicsi agytérfogattal rendelkező humanoidokat illetően. – Ember és gép (tágabb értelemben teremtő és teremtett) kapcsolatában az utóbbi húzza a rövidebbet... De meddig?
Szoboszlai Annamária

1964-ben érkezett meg az első számítógép Izlandra, s bár zenélni nem tudott, de a programozóknak mégis sikerült megtaníttatniuk vele néhány egyszerű darabot. Ezen felbuzdulva úgy gondolták, az IBM 1401 énekel! – így emberi vonásokat tulajdonítottak neki, s mikor az új modell megérkezésével feleslegessé vált, annak rendje és módja szerint még temetésben is részesítették. Ez a “mese” adja Erna Omarsdóttir és Jóhann Jóhannsson közös produkciójának a kerettörténetét, az előadás zenei hanganyagának egy része is az ekkor készült hangfelvételekből származik.
“Énekelt sóhaj”, fájdalmas-hosszúra nyújtott énekhangok egy időn kívüli dimenzióból, amolyan ráhangolósdi, “lépj ki most a jelenedből, s készülj” célzattal – miközben a megszokott, ismerős, már-már “családi” arcok közt araszolva megkíséreljük a helyfoglalást a félhomályos nézőtéren. Izlandi társulatról lévén szó egy pillanatra önkéntelen fintorba rándul az arc, megremeg a gyomor, mert a különös-különc énekesnőt idéző, bevezető hangok egy plagizált kvázi-Björk előadást, élményvilágot sejtetnek, amit olykor még az eredeti “szakácstól” is nehéznek tűnik megemészteni.
Erna Ómarsdóttir gép-emberét vagy ember-gépét szerencsére nem nyomja el az első dallamfoszlányokból egyértelműnek tűnő művészeti párhuzamnak a terhe, sőt még az ismertető füzetben iránymutatóként, háttér-információként megadott anekdota sem az első izlandi számítógépről, az IBM 1401-ről. A díszlet indusztriális-puritánsága – a Hammond B3 típusú elektronikus orgona, mely egyben zeneszerszámként is szolgál, egy “kibelezett” óriás számítógép s a megannyi drót és kábel –, valamint a Leslie hangszóró furcsa-melankolikus atmoszférát teremt. Ezt a hangulatot fokozza egy fehér ingben, vékony, fekete nyakkendőben, laptopján babráló “rendszergazda”, a zeneszerző, Jóhann Jóhannsson élő zenei mixe.
Míg a dallam s a női énekhang lírai-elmélkedős modora filozofikus álomvilágba ragad, addig a magára hagyott, bánatos szemétdombként emelkedő drótkupac az antiutópiákon nevelkedett nézőközönségben egy pillanatra bizton megidézi az azóta kormányzóvá lett Terminátort. Különösen, mikor kiderül, hogy a kábelek egy “valakit” takarnak: a kiszuperált gép “éneklő lelkét”, amely mindkét kezével görcsösen szorít egy-egy huzalvéget. – Szimbolikus mozzanat, mikor a rendszergazda, az Ember kitépi ezt a markából… fel-és elszabadítva a szellemet.
A koreográfusnő dicséretére váljék, hogy az alapötlethez nem kreált bárgyú, “műfaj-köteles”, robot-mozgású-külsejű, de valódi tartalmat nélkülöző figurát. Úgy alkotja meg “nemtelen” gyermekét, hogy kifacsart, mechanikusnak tűnő mozdulatai mégis egy érző lényt mutatnak. S paradox mód épp akkor érezzük gépinek, műnek a táncost, mikor érzelmeket, gesztusokat próbál az arcára, távcsövet formáz a kezéből egyik szeme elé, s csábosan kipillant a nézőkre – mikor “színészkedik”. Tánca az önmagára – testére, “nemére”, azaz szexualitására – és korlátaira való ráeszmélés játéka.
A “gép”, az érzéketlen szerkezet csak az ember, a “programozó-teremtő” szemszögéből nézve mechanikus. A teremtőjétől függetlenedő teremtmény nincs tudatában teremtett voltának, s ebből adódó determináltságának – legfeljebb csak sejtései vannak. Izgalmas, ahogy ezt a “tételt” a koreográfus átülteti a mozgás, a gesztusok, a társ nélküli “kontakt” nyelvére – mivel partnere az asztalnál ülő “programozó” s az általa szolgáltatott zene. Így aztán ezt a sajátos duót egyetlen táncos szólójaként érzékeljük, akinek lírai monológja, “élete” – a működés. Addig létezik, amíg használatban van. Férfi hang olvassa fel a gép használati utasítását, figyelmeztet mindenre, amire feltétlenül ügyelnünk kell. S közben a gép cselekszik, engedelmeskedik a parancsnak, a mechanikus “kondicionálás” parancsának. Gongszóra (gombnyomásra) összeesik – s ha mégsem, az a programozó szempontjából hibaüzenetnek tűnik, odalép hozzá, és meglöki. A gép részéről azonban talán a lázadás, az öntudatra ébredés első halvány jele.
Mi zajlik le az elektronikus “idegpályákon”? Milyen “gondolatok” születhetnek egy gépben? Van-e véleménye az emberről, az ő “istenéről”?  “Mostanra függővé váltunk a gépektől, az életünk nélkülük elképzelhetetlen. (…) Az emberiség ennek következtében cyborg-fajjá válik, elválaszthatatlan lesz a gépektől, melyek körül veszik, sőt, amelyek olykor őbenne vannak (pacemaker, idegvégződésekhez kapcsolt mesterséges végtagok).” – olvashatjuk Jóhann Jóhannsson weboldalán a User’s Manual-re vonatkozó gondolatokat (www.johannjohannsson.com/ibm1401). “Hisszük, hogy csak az által kerülhetjük el a szerencsétlenséget, ha elfogadjuk ezeket az “ivadékokat”, akárcsak mint saját biológiai gyermekünket, mivel minden elhanyagolt gyermek előbb vagy utóbb szülei ellen fordul.” A darab tehát beszél az emberi evolúció jövőbeni kilátásairól, de egyben felkínál egy olyan olvasatot is, mely rólunk, “porból-teremtettekről” szól, így a gépeket voltaképp tükörképeinkként láttatja.
Erna Ómarsdóttir figurája párhuzamosan, egy időben jeleníti meg a gépit és az emberit. Gépi, ha a használati utasítást felolvasó narrátor szövegére figyelve azonosítjuk be a táncos impulzív mozdulatait. Kígyózó, csavarodó tagjaiban mintha áram folyna, mely nem enged megállást. Emberi viszont, ha az arcot nézzük, mely erőlködésről, összpontosításról árulkodik, s miközben – anélkül, hogy tudná – parancsokat hajt végre, azaz “él”, közben érteni is akar. Ülve araszol, sarkaival löki magát előre, miközben felfelé néz, kitárt karokkal. “Isten”-től, az alkotótól várva a megoldást a “ki vagyok én?” – kérdésre. De a válasz nem jön, a teremtmény tehetetlenségében, ültéből elrugaszkodik a talajtól, s a földöz csapja magát. – A koreográfiában érzékelhetően elkülönülnek az automatizmus, az “input”-ra adott reakció, illetve az egzisztencialista kiútkeresés pillanatai. Az előbbi a már felegyenesedett, két lábon járó lény tekergőző tánca az utóbbi a földön csúszó-mászóé, akinek mozdulatai esetlenek, bizonytalanok, mimikája, gesztikulációja azonban annál kifejezőbb.
A számítógép “dala”, mely a darab kezdetén fogadta a nézőt, az előadás utolsó perceiben tér vissza. Az énekes ezúttal nincs kábel-halom alá rejtve, az elsötétülő színpad közepén ül egyetlen direkt fénnyel megvilágítva. Az eleinte inkább sikításnak tűnő hangokból kialakuló dallam a kerettörténet ismeretében felfogható úgy, hogy a gép végre megtanulta a programozók által belédiktált leckét, s most nagy nehezen előpréseli magából a “tananyagot”. De nyilvánvalóan nem ez a cél. A gép fájdalmas öntudatra ébredésének lehetünk tanúi – s ezúttal még Björk sem jut eszünkbe.
A filozofikus darab szépsége egyszerűségében, líraiságában rejlik. Gép és ember kapcsolatának, a mesterséges intelligencia “érzésvilágának” tárgyalását illetően leginkább ahhoz a romantikus irányvonalhoz köthető, mely talán Mary Shelly embertől elszökő Frankensteinjében gyökerezik, vagy E. T. A. Hoffmann Kis Zachesének világfájdalmában. Nem él szatirikus példázattal, mint például Karinthy az Utazás Faremidóba című regényében, ahol a főhős kénytelen hasonló – emberi társadalomra nézve negatív – konklúziót levonni, akárcsak a Nyihahák földjén, de nem is válik még ellenséggé, mint a már említett Terminátorban az amorf, öntudatra ébredt számítógépes rendszer, a Skynet.
08. 08. 7. | Nyomtatás |