A saját bőrünkön

Compagnie Felix Ruckert: MushRoom, Secret Service

Ha lehet egy tánctársulatot megtapasztalni két teljesen különböző érzéssel és hangulattal, akkor a Compagnie Felix Ruckertet biztosan. Teljesen különböző élményt jelent a MushRoom és a Secret Service, és mégis, nyilvánvalóan azonos gyökerekből táplálkozik. Mondhatnánk szubjektív értékítéletet róluk, szerethetjük ezt vagy amazt jobban, de ennél többet számít az, hogy az egyik fényében máshogy látjuk a másikat.
Farkas Eszter

Tudjuk már a Deluxe Joy Pilot óta, hogy Ruckert szabadon kezeli a teret: ha lehet, kerüli a frontális ültetést, a színpad és a nézőtér kettéválasztását. A formabontó koreográfus célja, hogy a nézőt mint egyént bevonja az előadásba, és aztán szembesítse saját érzelmeivel. Az érzelmi vagy érzékekre ható szál a MushRoom esetében ugyan nem olyan markáns, de a tér elrendezése itt is sajátos: a színpad négy szélén foglalunk helyet a széksorokban, és néhányan az eredeti nézőtéren is ülnek. A hét táncosra épülő darab a kontakt improvizáció jeles példája. Pont emiatt talán annyira nem is fogja meg a látványossághoz, hagyományos narratívához szokott közönséget.
A darab leírása szerint a táncosok feladata, hogy a nyolc előre kidolgozott szekvenciát minden előadás alkalmával újragondolják, és játsszanak annak rendjével és dinamikájával. Az emögött rejlő filozófia az, hogy a résztvevő táncosok hasonló kulturális háttérrel, közös tánc- és zenei alapokkal rendelkeznek, amire hagyatkozva létrehoznak valamit. Ruckert szerint egy felsőbb szintje is van a darabnak, ami rituáléként is értelmezhető: ebben az esetben a néző a “primitív” szertartás tanújává válik.
Ha akarjuk persze, felruházhatjuk a konceptualista darabot is valamiféle történettel, ami úgy alakul, ahogy a gomba, ez az ősi élőlény, növekszik. A hét táncos teste folyamatosan ismerkedik a másikkal, simul és alkalmazkodik, mígnem időről időre kiválik közülük egy: a csoport improvizációjában ilyenkor megjelenik az “egy”, az egyén. Értelmezhetjük ezt úgy, mint az önkifejezést, az önkeresést a csoport, a tömeg kellős közepén, de máskor olyan érzésünk van, mintha itt “egyéniségek” születéséről lenne szó. Megvannak a vezetők, maga Ruckert is azzá válik, és ahogy gyakran a tánctér sarkában áll, kitárt és feltartott karokkal, az az érzésünk, mintha valami (gonosz) varázsló pózába merevedne. Szépek a csoportban létrejövő és középpontba kerülő duók, a párhuzamok kialakulása fogódzót ad: szükségünk is van erre, mert a figyelem egyre jobban lankad. Kellenek az olyan szenvedélyes momentumok, amelyekben egy női-férfi páros összekapaszkodását, szerelmi táncát láthatjuk, jól esnek ezek az érzelem-kisülések. A darab mégis hosszú kicsit, és a testek egymásra találását, a pontosan kiszámított, mégis spontán találkozásokat igazán csak a következő darabban tudjuk értékelni.
A Secret Service-ben az ember elhiheti magáról, hogy valójában táncosnak született. Persze zavarba is jön ettől, sután visszahúzódik, és óvatosan – vagy pimaszul – fontolgatja a határait. Ebben a darabban mi magunk vagyunk ugyanis a szereplők vagy – néha az az érzésünk – kísérleti nyulak. A színházteremre alig ismerni rá, egy kis előtér csak, amit láthatunk, a többi függönnyel van elrejtve. Ott fogunk táncolni mi magunk, minden érzékszervünket igénybe véve, kivéve a szemünket: azt ugyanis az előtérbe lépve egy fehérruhás táncos beköti. Ő a vendéglátónk, aki bekísér az elfüggönyözött térbe, majd pedig a végén kivezet az előadásról. Nem is előadás ez, olyan inkább, mint egy érzés- vagy érzületlaboratórium, ami örömöt adhat, de félelmet is kelthet. Ha nyitottak vagyunk rá, szembesülhetünk azzal a szabadsággal, érzékiséggel és védtelenséggel, ami egy idegen test iránti bizalomból ered.
A szabályokat be kell tartani: cipőt, órát, zoknit és mindenféle karcoló tárgyat le kell vetni. A szemellenzőt magunkon kell hagyni, különben kizárnak minket az előadásból. De bármikor kérhetjük, hogy hagyjuk abba, a táncosok csak azt csinálják velünk, amibe mi is beleegyezünk. Elviekben ugyanannyira lehetünk irányítói a darabnak, mint amennyire a táncosok, a darab a közös cselekvésen alapul (mint az előző darab kontakt improvizációja). Miután bekerülünk a tánctérbe, érezzük a reflektorok fényét, és halljuk a többi résztvevő futását, a dobbanásokat és furcsa, csapkodó hangokat. Mint később kiderül, az előadás első és második szintje párhuzamosan zajlik: a második szintre csak külön kéréssel lehet eljutni, itt már a megadást, a kiszolgáltatottságot is megtapasztalja az ember.
Miután bekísértek a tánctérre, pár másodpercig csak figyelünk. Aztán megérezzük, ahogy egy test lassan közeledik, mellénk áll és megérint, majd szinte azonnal mozgásra bír. Elindulunk. Lassan lépkedünk, meg kell szokni a bekötött szemet, de tudjuk, hogy a bizalom a kulcs. Egyre gyorsabban megyünk. A táncos keze a vállunkról a derekunkra fonódik, érezzük a nyomást. Szaladunk. Fülünkbe susog, sshss-sshhssss, szavak nélkül biztat. Kimelegszünk, belefolyunk a játékba, már pörgünk is körbe-körbe, meztelen talpunk súrolja a sima padlót. Aztán hirtelen megállunk, úgy érezzük, már más lett a partnerünk, máshogyan érintenek és kekeckednek velünk. Zavarba ejtően eltalálják az érzékeny pontjainkat, ha bárhol kivillan a bőr, nem marad tabu a táncosok előtt. A pimaszkodásra pimaszsággal válaszolunk, és a tánc néhol átvált harcba, felkapnak és megforgatnak, fejjel lefelé lógunk, érezzük saját hátunk feszülését, spiccel az ég felé.
Bármennyire felszabadító is, ahogy a három órája dolgozó táncosok teste a miénkkel közös hangot talál, visszahúzódunk néha: léphetek-e még egyet? vezethetek-e most én? nem hat-e röhejesnek, ha látszik, hogy élvezem? A kérdések mentén továbbindulunk, elfogadjuk Ruckert célját: ő azt mondja, kísértésbe hoz, megmutat egy más tapasztalási formát, megtanít bízni a másikban, vakon. Dühösek is lehetünk rá, amikor privátnak megélt zónánkba hatol, idegesít táncosának morgása és fülünkbe kaffantása. Rajtunk múlik, hogy a másik izzadtsága undort vált-e ki, vagy elfogadjuk, hogy az ösztöneink nagyon is léteznek, még ha a mindennapok nagy részére (látszólag) kordában is tartjuk őket. Aztán ez is véget ér, újdonsült ismerőseink egyike levezető masszázst ad pár másodpercig, aztán egy másik érintés visszavezet minket az előtérbe, és lekerül szemünkről a kötés. De sokáig még mindig úgy érezzük, hogy egy belső világban lélegzünk, és erősen átérezzük a jó művészet szerepét. Ruckert társulatának művészete bátor, kísérletező, és néha az arcunkba nevet, de úgy, hogy mégis megvéd. Ahogy mi akarjuk.
08. 08. 7. | Nyomtatás |