Lénykérdés

Chris Haring: Fremdkörper – Trafó

Jó tizenöt évvel ezelőtt Árvai György Eleven tér című színházában egy körös-körül üveg terráriumba zárta Bozsik Yvettet, az akkor még alig húszesztendős táncosnőt – szinte csupaszon, homok és törmelék közé, állati sorba. Ha emlékezetem nem csal, Árvai csupán egyetlen apró részlettel jelezte, hogy a cellájában nyöszörgő, saját mocsadékában fetrengő lény mégsem állat, vagy legalább is nem szabadna csak annak hinnünk. Akkor, amikor az szűk cellája sarkában megbújva primitív agyagbábut gyúrt. Márpedig ilyet egy “alsóbbrendű” lény nem tesz. Itt vált világossá a rendezői szándék a megalázottságról, az egymást szellemi-lelki börtönbe tipró emberről. Az emberről, aki néha úgy viselkedik, mint egy állat.
Králl Csaba

Ugyancsak régen, még a rendszerváltás hajnalán, az I. Magyarországi Kortárs Táncfesztiválon szerepelt egy különös svájci csapat, amely ufonautának képzelte magát. Idepottyant valahonnan, és felfedezett bennünket. Szó szerint, mert a Da Motus! (Merj mozdulni!) elnevezésű kétfős performeralakulat előbb a Váci utcát csúszta-mászta végig, utóbb a városligeti lombok között bújócskázott. Tetőtől talpig “alufóliában”, mint földönkívüliek. Ők is úgy viselkedtek, úgy mozogtak, mint az állatok, de a bizarr ötletet itt nem fejelte meg az emberi megalázottságról szóló intelem.
Azért citáltam elő ezt a két előadást, mert az osztrák Chris Harin: Fremdkörper, azaz Idegen test című januári magyarországi bemutatójának képi üzenete valahol Árvai rendezése és a Da Motus! kontakt mozgásfolyama között áll félúton. Haring teremtményei ugyanis nem leállatiasodott emberek (mint amire Árvai utal), de nem is úgy földönkívüliek, mint a sztaniolpapírba tekert svájciak. Nem, Haring lényeket teremt a színpadra, saját belső világának lényeit, olyan se állat, se ember, se földönkívüli lényeket. Annak ellenére, hogy ő sem írja felül a látványt magvas mondanivalóval (mint a Da Motus!), mégis úgy érezzük, hogy nem szimplán fura mozgásszüleményt látunk. Hanem olyat, ami továbbgondolható.
Haring azt nyilatkozta, hogy munkájához végignyálazta a sci-fi irodalmat, és megnézte az összes idevágó mozit. Mégha meg is tette, teljességgel lényegtelen, mert koreográfiája nem rosszul értelmezett és kivitelezett Alfa holdbázisszerű, műkozmoszba kalandozó álutazás. Sőt, befogadásához kimondottan előny, ha nem vagyunk-voltunk Galaktika-előfizetők.
Félhomályban ülünk, a sötét színpadon hat kisebb, fehér, kör alakú táncszőnyeg sejlik. Öt még üres, a szélsőn egy tévé vibrál. A körbe lépő táncosokra (két lány és három fiú félmeztelenül) szinte lopva, mérhetetlen lassúsággal húzzák fel a fényt, kész örökkévalóság. Úgy állnak velünk szemben, ahogy egy táncosnak (már az első balettórán megtanítják, hogy) nem szabad. Fej picit lóg, váll elől, mellkas horpadt, láb roggyant. Közben elektronikus zörejek, mondatfoszlányok próbálkoznak kifelé a hangszórókból.
Állnak. Állnak és állnak. Néznek. Csak úgy, valahová. Nem mozdulnak. Az egyik lány tekintete szinte kong. A hüllőszemű. Félelmetes.
Megint csak mondom: állnak. Bénultan. Vagy. Vagy mégsem. Mintha. Mintha egy picit. De tényleg csak egy picit. Épphogy. Alig. Csak annyira, hogy fel se tűnik. Mintha mozdultak volna. De még ennek a szónak a jelentése is túl sokat mond annak a valaminek az érzékeltetésére, ami a színpadon történik.
Nem tudom – nem mértem meg, mert nem készültem rá –, hogy az öt táncos mennyi idő alatt fordult meg háromszázhatvan fokot a saját tengelye körül. Ha tíz perc, akkor lehet, hogy alábecsülöm. Kitalálni sem lehetett volna ennél lassúbb, pontosabban ennyire folyamatosan lassú, puha mozgássort. Ám ez nemcsak egy üres fordulat volt (mint ahogy az egész előadás összes mozzanata sem), hanem erővel és atmoszférával bírt, amit szavakkal kifejezni persze nehéz, de ismerjük el: megteremteni még nehezebb. 
A közel egyórás koreográfia alatt a táncosok nem lépnek ki a kör alakú fehér táncszőnyeg és az azt megvilágító fénykör kijelölte virtuális cellából. Nem feszegetik, nem ostromolják a bezártság határait, mint Bozsik Yvette emberállata, amikor annak idején dühösen nekirontott a terrárium üvegfalának. Talán nem is tudják, hogy vannak határok. De lehet, hogy nincsenek is. Ha megkísérelnének túllépni rajta, akkor meglátnák. Ehelyett önmagukkal foglalatoskodnak, egymással nem lépnek kapcsolatba soha. 
Haring olyan mozgást gyúrt táncosaira, aminek szeme van. Tapogatózó, kereső és kíváncsi szeme. Azért, hogy visszalásson arra a belső lényre, ami az ingert küldte. Ez egy rendhagyó felfedezőút, ahol nincs célállomás, csak a felfedezés poézise maga. Látszik, hogy a koreográfus mélyre ás, és nem elégszik meg egy felszínes, pszeudoföldönkívüli (milyen is lenne az?) mozgásnyelvvel. Ettől az alkotói hozzáállástól telítődik meg a látvány sejtelmes tartalommal.
A formák kiérleltek, részletfinomak. A minimáltól egészen a brutálisig terjednek. Van, hogy a táncos egyszerűen csak körülfonja szorosan a karját testének különböző pontjain, mint egy polip. Máskor úgy ütögeti ki a helyéből a földre támaszkodó végtagjait, mint kugligolyó a bábut. Van, aki rongybabaként rázza a testét, karja lifegve csapódik ide-oda. Egyik a fejével labdázik, a másik egész testével hullámzik, a mini szólókat kettősök és triók követik.
Ha fel lehetne találni a szóló kontakttáncot (fából vaskarika), akkor Chris Haringé lenne az érdem. A kontaktus itt nem két táncos között valósul meg, hanem egy táncoson “belül”, testrészeinek különféle játékában: ahogy a kar súrlódik a lábhoz, a fej csusszan a vállon, a bőr tapad a bőrhöz. Nincsenek nagy és íves mozdulatok, szökellések, ugrások (egyetlenegy kivétel a vége), a szereplőket mintha valamelyik testrészüknél fogva mindig odaragasztották volna a padlóhoz.
Haring jól és arányosan szerkeszt, ezért a darab nem ül le egy pillanatra sem. A meghatározó ritmusváltásokat azzal turbózza fel, hogy rendre elhelyez a mozgásfolyamban kisülési pontokat. Akkorákat, mint egy lórúgás. Bepörgeti a mozdulatokat, dobhártyaszakadásig zúdítja ránk az elektronikus zörejeket, aztán hirtelen behúzza a kéziféket, és leblokkol: csend és mozdulatlanság feszül a színtéren hosszú-hosszú percekig.
Haring lényei az első kisülésnél néma ordításba merevednek, a másodiknál már-már szétégeti őket a vakítóan fehér fény, a harmadiknál egy merész ugrásból (ez az egyetlen!) úgy huppannak vissza a padlóra, mintha soha többé nem akarnának onnan felkelni. Bizarr pózukon hosszan mélázik a szűkülő fény.
Az osztrák koreográfus nem fejlődéstanulmányt tett elénk, képződményei ugyanazok maradtak, mint akik kezdetben voltak. Olykor megsuhintotta őket valami apró, emberinek tetsző gesztus. Felejthetetlen kép, amikor – mint jó tanítványok, akik hosszú órákon át csak ezt gyakorolták – erőltetett lelkesedéssel a képünkbe vigyorognak: csíííz!
Az önfeltérképezés rögös útját járták. Épp belefértek a bőrükbe. Gondoljuk csak meg, hébe-hóba nekünk is szükségünk van arra, hogy visszataláljunk önmagunkhoz.
Hát még nekik.
08. 08. 7. | Nyomtatás |