Gyerekjáték

Line Knutzon: Közeleg az idő – Új Színház

A nagyszabású rendezői víziók és a színészi játék(osság) mára Vidnyánszky Attila munkáinak védjegyévé váltak. Markáns rendezői gondolatokról árulkodó előadás-koncepciói nem szorítják háttérbe a színészi alakításokat; sőt, ellenkezőleg: a közönséget érő összművészeti hatás csak az előadók ötletgazdag, sokszínű játékával válhat homogén egésszé. Prózai, zenés, énekes és táncos elemeket vegyítő, a néző különböző érzékterületeit egyszerre igénybe vevő kompozíciói összetett feladat elé állítják a színészeket, akiknek zökkenőmentesen, egyik pillanatról a másikra kell tudniuk játékmódot váltani. A realista-pszichologizáló és az eltartott-stilizált szerepformálást a legkülönbözőbb művészetekkel ötvöző stílus mindenképpen alkalmas arra is, hogy egy alapvetően hagyományos darabokon edződő társulat tagjainak máskor háttérbe szorított képességeit karban tartsa, fejlessze. Természetesen a beregszásziak értik, érzik a legjobban Vidnyánszky formanyelvét, ami azonban az Új Színházban sem ismeretlen  hogy mennyire nem, ahhoz elég a szakma figyelmét felkeltő Roberto Zuccóra gondolni.   
Darvasi Ferenc

A kárpátaljai rendező most a leginkább egy késő-abszurd Ionesco-remixre hasonlító Közeleg az időt állította színpadra. Az elidegenedésről, a személyiség zárt határainak elmosódásáról, a közhelyességről és az emlékezetvesztés állapotáról (a felsorolás folytatható lenne) A kopasz énekesnő szerzőjének hangján beszél Line Knutzon. Ez persze önmagában nem baj: a végtelen szöveguniverzumból törvényszerűen csak kölcsönözni tudó írókon nem kérhetjük számon az egyediség  az intertextuális felértékelődése folyamán  jelentősen devalválódott fogalmát. Azt azonban mindenképp érdemes megjegyezni, hogy a nem is olyan rég még a befogadót nehéz feladatok elé állító abszurd  mert az utóbbi évtizedekben jócskán bejáratódott a nyelvezete, tematikája  megszelídül a dán írónő tollán, s valójában fogyasztható termékké válik.
A Közeleg az idő két élhetetlen, gyermeteg lelkű, torz nemi identitású házaspár (Rebekka és Hilbert, illetve John és Ingrid) lelki bugyraiba kalauzol minket, akik sem együtt, sem egymás nélkül nem tudnak élni. Vidnyánszky hagyja érvényesülni a szöveget (csupán egy-két helyen érezte fontosnak hozzátoldani) és elsősorban a színészeket, akik nem lebecsülendő erőfeszítéseket tesznek azért, hogy a nézővel elfeledtessék a dráma fogyatékosságait. Az alapvetően melodramatikus, bohózati és tragikus elemekből felépített jeleneteket főként a szerepjátszást hangsúlyozva, a színész saját személyiségének és szerepének azonosíthatóságát megkérdőjelezve hozzák az előadók. Hilbert (Rudolf Péter) például a házastársi vita során váltogatja a belső (egyes szám első személyű) és a külső (egyes szám harmadik személyű) nézőpontot (“nem bírom tovább, Hilbertnek betelt a pohár, azt mondja, elég, eddig és ne tovább…”). A színházi valóság abszolút jellegét, korlátlan érvényességét kérdőjelezik meg a hiányzó rekvizítumok (bizonyos tárgyakat  csengő, autó  csak a hangjuk imitál) és a speciális térhasználat: az előtérben zajló cselekményt a színpad mélyén egy másik, a közönség közelében játszódó jelenettől teljesen független (értelmű, stílusú) interakció egészít ki egyazon időben. Ezek a szimultán jelenetek a nézői beleélés ellen hatnak. A realista játékmódtól való elszakadás egyik legszebb példája a közösülő házaspár díványjelenete: Rebekka és Hilbert egymás mellett ülnek, ám hozzá sem érnek egymáshoz, úgy imitálják az aktus mozdulatait – miközben a tévét bámulják, mert annyira elhidegültek már egymástól, hogy csak az ott vetített szexjelenetekre képesek begerjedni. De még ha realista módon is nyúl egy-egy részlethez a színész, valamely elem  legyen az a háttérben ezzel egy időben, párhuzamosan zajló jelenet vagy a figyelmet megosztó aláfestő zene  kibillenti a beleéléses, pszichologizáló alakítást egyneműségéből, zártságából.
Az Új Színház bemutatója a teatralitás jelrendszerét használja; a színház és a valóság, a színész és a néző viszonya folyamatosan reflektorfénybe kerül – szerencsére inkább játékosan, semmint elvont, elméletibb úton. Eleinte egyedül Hilbert kommunikál kifelé, aztán idővel a többiek is. Először azért “kényszerül” erre Hilbert, mert  ahogy ő mondja  legalább az intelligensebb nézők figyelmét szeretné magára vonni; tudván, hogy az emberek nagyobb része Rebekka (Györgyi Anna) és John (Gáspár Sándor) az ő háta mögött zajló szerelmi évődését szemléli. Egy másik alkalommal Gáspár Sándor és Pálfi Kata (Ingrid), mintha hirtelen civilbe váltanának, az ismerősöknek integetnek ki a színpadról. A második felvonás kezdetekor gyámoltalanul bevonuló színészek úgy néznek körbe a teremben, mintha maguk sem lennének tisztában azzal, mi az ő feladatuk. A hol szellemes, hol meg déja vu-élményt okozó (mert más előadásokban már bejáratott) momentumok közül talán az a legkifejezőbb, amikor a pecás John a csalinak szánt kukacot a közönség soraiba íveli, s erre Hilbert mindössze annyit jegyez meg a maga jellegzetes cinizmusával: ilyen egyszerűen át lehet törni a játszók és a befogadók közti falat, melynek megszüntetéséért évszázadok óta karöltve küzdenek rendezők és színészek.       
Az ilyen, infantilizmusba hajló jelenetek a figurák gyermeteg lelki világát illusztrálják, amit a színészek fáradhatatlanul, kiapadhatatlan eszköztárral, általában egy-egy gesztus vagy mozdulat kíséretében játszanak el. Az éretlenséget csupa olyan állat (béka, giliszta, hal, stb.) is jelképezi, mely élőlények a kicsik világának jellegzetes szereplői. A gyermekkor mitikus mesevilágának absztrakciója, hogy a béka megcsókolása nyomán “valóban” egy királyfi jelenik meg a színpadon. A gyerekesség a jelmezek, a színészi akciók és a szöveg szintjén is jelentkezik. Étkezéskor Oda (Fodor Annamária), “a dinamikus háztartási alkalmazott” előkét akaszt a házasfelek nyakába, nehogy leegyék magukat. John, mintha egy óvodáscsoport teljhatalmú ura lenne, gyorsan elhappolja és befalja Ingrid tányérjáról az ételt. A Knuttebarnnal (Nagy Mari), Rebekkáék lányával kiegészült társaság szilveszterkor napocskát, szívecskét, kishajót rajzol az üvegre (amit a “kislány” még egy apu+anyu felirattal told meg). A gyerekek betegekkel, gyengébbekkel szembeni kirekesztő viselkedését szimulálja, ahogy a gátlástalan Hilbert  egészségesként felsőbbrendűnek érezvén magát  a meddő Ingrid problémáiról nyíltan, tanácsokat osztogatva beszél, porig alázva az amúgy sem magabiztos nőt. Az éretlen emberek közt mégis Knuttebarn a legriasztóbb. A kiválóan játszó, fehérre maszkírozott Nagy Mari bizarr jelenséget formál szerepéből, miközben kisujjból rázza ki az öt, de az ötvenöt éves Knuttebarn figuráját is. Fiatalos futkározását, hirtelen, dinamikus érzelemkitöréseit mozdulatlan nekibúsulásai ellenpontozzák.  A törékeny színésznő gyermeknek, a halál kapujában toporzékoló öregasszonynak vagy egy a hátán nagy fehér szárnyakat viselő angyalnak egyaránt hátborzongató.
Méltóságteljes körítést ad Knuttebarn figurájához a több ízben visszaköszönő egyházzenei részlet, amely a debil szülei miatt retardált lány sorsát szinte szenvedéstörténetté formálja. Az előadást végigkísérő zenei betétek egyszer a színpadon történtek megtámogatását, máskor meg elidegenítését vagy ellentétezését szolgálják. A romantikus, melodrámába illő hangulat megteremtésében nagy szerepe van a giccses zenének  Rebekka és Hilbert egymás mellett állnak, a nő szerelmének korai, izzó szakaszát idézi fel, de a “nyálas” zenefoszlány és az üvegfalra vetülő lilás fény érzelgőssé, közhelyessé teszi az asszony őszinte megnyilatkozását.
A közhelyek puffogtatásában  persze szándékosan  bővelkedik az előadás. Már Knutzon szövegében is a hétköznapi nyelv paneljei, sablonjai terhelik a figurák beszédmódját. De Vidnyánszkyék nem elégszenek meg ennyivel, megfejelik néhány geggel a hozott anyagot: az újra egymásra találó házasok, Ingrid és John karikírozott táncát megelőzően a nő és a férfi például divatos, gyakran használt (de itt  ismét csak tudatosan  nem minden esetben a szituációhoz illő) angol kifejezések elhadarásával fokozza vágyakozását párja iránt (the show must go on, all for one and one for all, relight my fire). Ez a játékosság mindenképpen az egyik fő erénye a Közeleg az idő Paulay Ede utcai előadásának, amely az igényesen szórakoztató színház gyakran paradoxnak avagy a gyakorlatban nem létezőnek tűnő kategóriáját tölti meg tartalommal.        

Line Knutzon: Közeleg az idő
Új Színház

Fordította: Szappanos Gábor
Díszlet, jelmez: Alekszandr Belozub
Dramaturg: Hársing Hilda
Rendező: Vidnyánszky Attila
Szereplők: Györgyi Anna, Rudolf Péter, Gáspár Sándor, Pálfi Kata, Fodor Annamária, Nagy Mari
08. 08. 7. | Nyomtatás |