Fogj egy kígyót!

Nomád szenvedély – Kígyóballada – BM Duna Művészegyüttes

Cigányballada órányi táncváltozatával jelentkezett a BM Duna Művészegyüttes; a hazai tájakon legismertebb “mérges kígyó nóta” főszereplője egy leány, aki szeretője kedvéért kígyóméreggel küldi a másvilágra bátyját. A történet fordulópontjaiból most egyfajta táncjáték rakódik ki, amelynek zenei és koreográfiai matériája azonban szabadon vándorol a földrajzi- és olykor az időhatárok fölött is. Mindebből bizonyos kettősség támad, olykor feszültséget gerjesztve, néha meg épp ellenkezőleg.
Péter Márta

Valamilyen finom hullámzás különben az egész kompozíción végigvonul, s nem mindig tudható, hogy a rendező-koreográfus Juhász Zsolt pontos akaratából vagy inkább a munkába fogott anyag természetéből adódóan. Mert milyen is ez az “anyag”, ez az erjedő életegész, amely mindent fölvesz magába, ám mindent a maga képére gyúr, félreismerhetetlenül. Ami folyvást változik, s mégis ugyanaz marad, ami alaktalan s mégis tisztán konkrét, ami van és nincs. Vagy nincs és van. Létezik, mint tény, létezik, mint szépség, mint látványosság. Létezik, mint egyfajta cigányromantika. A téma manapság különösen érzékeny lehet, s megközelítései ugyancsak ambivalensek. Kinőhetünk-e belőle egyszer? Vagy: ki kell-e nőni belőle egyáltalán?
A Duna Művészegyüttes bemutatójának főcíme: Nomád szenvedély. E szavak dallama, ritmikája, a beléjük ívódott több évszázados kódok rögvest tábortüzek mellet repkedő tarka szoknyákat idéznek, s persze a várható szerelmi drámát. S hát, ha szigorúan a történetnél maradunk, tényleg nincs nagy meglepetés. A ballada mesélődik, és Juhász Zsolt láthatóan mindent megtesz, hogy koreográfiailag a lehető legplasztikusabban fesse meg ezt a frissességében is romantikus tablót. Határok fölött lebegve, szemet és fület gyönyörködtető variációkkal színpadára vonja a Kárpát-medence, a Balkán, sőt olykor Kis-Ázsia cigányainak zenei és táncörökségét. Fölmutatja e kultúra rendkívüli hasonító erejét, amelytől sajátos, összetéveszthetetlen vonásokat nyer minden részlet. És ez a határtalanság, térhez-földhöz nem kötődő áradó szabadság témához illőnek tűnik, ugyanakkor e tetszetős folyondár rátelepszik a ballada meg-megszülető pillanataira. Mintha a koreográfus művével kétféle várakozást akart volna teljesíteni, mert a némileg populáris, mégis nagyvonalú és nívós látványosság igénye mellett alkotásában ott munkál egy másik, egy nagyon is feszes emberi dráma, amely a felszínnél mélyebben bontakozik. E kettős vonulatot a darab hangzóanyaga különös módon aláhúzza, s még csavar is egyet rajta.
A bátor zenei válogatás egyik rétege meglehetősen autentikusnak tűnik, nem utolsó sorban Künstler Ágnes érett, formátumos hangi adottsága és érzékeny előadásmódja miatt, no meg azért is, mert maga is a színpadon van, s mint egyszemélyes kórus, bölcs távolságtartással int a várható drámával kapcsolatban. Alakja mintegy jelként lebeg a történet felett, inkább szemlélője, mint résztvevője az eseményeknek; csak ritkán látni a táncolók között, ám különállósága akkor is megkérdőjelezhetetlen. A ballada valójában az ő ajkán születik, ott formálódik ki a minta, amely aztán mozgássá elevenedik. Egy másik zenei réteg a számunkra is ismerős, jellegzetesen “magyar-cigány” folklórból táplálkozik, míg aztán távolabbi forrásokból immár balkáni jellegű dallamok színezik a képet, s e váltások különösen a ritmikában mutatkoznak. A címadó ballada szövege például a magyaros nyolcast követi: “hutyil szapesz / mirgesonesz”, vagyis “fogj egy kígyót / mérges kígyót”, míg balkáni párja talán a délszláv ötösre rímelne. Ahogy azonban a Balkánt elhagyva a megint csak sokszínű kisázsiai motívumok dominálnak (amint ezt érzékelni a nők kendős táncában, meg csípőmozgásuk egy bizonyos fajtájában), oldódni kezd a színpadi egyneműség is. A zenei montázs legkérdésesebb rétege viszont a hangszerelésében és volumenében is hatásos, és nem egyszer archaizáló, ám némely részletében mégiscsak hígított “világzene”, amelyben a ballada olykor tényleg föloldódni látszik. Ilyenkor bizony kísérthet egy újmódi “cigány show” réme. E tendencia különben az elmúlt évtizedek hangtechnikailag modernizálódó folklór színpadán megerősödött, de nem mindig a produkciók javára. Lehetséges, hogy egy kicsit kevesebb talán most is több lett volna, mert e zenei sokféleségben olykor mozaikszerűvé töredezik a történet. Tisztán érzékelhető viszont a gondosság, amellyel a táncképek a különböző zenei részletekhez rendelődnek.
A műsorfüzet szerint a rendező-koreográfus Juhász Zsolt mellett két másik alkotó, Kovács Norbert és Mihályi Gábor is dolgozott a társulattal, vagyis nyilván valamiféle munkamegosztás szerint alakultak ki a jelenetek. Ugyanebből jöhet, hogy epizódról epizódra friss, tiszta és erős variációk születnek, hogy nem fárad el az előadás, hogy a távoli tájak folklórkincse is eleven pontossággal idéződik. Az előadógárda közben heroikus munkát végez, hosszú sorozatokat abszolvál, sokszor egyre gyorsuló tempóban, s aztán máris jön az újabb variáció… De bírják szusszal meg színpadi jelenléttel, és néhány pillanatban már a virtuozitás magasiskoláját mutatják föl. Nézném is tovább, szívesen, belefeledkezve, aztán megakad a szemem a színpad szélén várakozó főszereplőn… Igen, a ballada! Jön a lány, a férfitestvér, és jön a szerető – az elejtett fonalat megint föl kell venni!
A ballada tulajdonképpen a szűkszavú, szigorúbb színpadi rajzolatokban éled meg. Ezt jelzi a felütés is, az első csöndes kép, amelynek hangsúlyos mozdulatlanságához a bölcs, kortalan asszony kimért léptei adják az ellenpontot, meg éneke, a kígyóballada cigány és magyar változatával. A strófák alatt lassan a színpad mélyén várakozó férficsoport is megéled – a sötéten imbolygó árnyak nem éppen derűs jövőről szólnak –, aztán valamennyien a színpadot átszelő asztalhoz lépnek kalapjaikért. Innen indul maga a történet, amelynek három alakja ellenállhatatlanul sodródik a végzet felé. Az összerendelések e sorszerű pillanatai olykor nyilvánvalóan mutatódnak elő, máskor meg föloldódnak a vadul nyers, vagy buján hullámzó, vagy épp elégikusan álmodozó zenei és táncrészletekben. A váltásokat a látványos szcenográfia is támogatja. A díszlet egyik jellemző anyaga például a fa; hosszú lapjaiból születik az asztal meg a hozzá illő lóca, kerítés, erdő, szabad asszociáció szerint. Tulajdonképpen e díszletelemek átalakulásai rajzolják meg a jelenetváltások határpontjait is, így e stilizált formai keretnek most hangsúlyosabb szerep jut, mint ahogy az a folklórszínpadon szokásos. Néhány epizód kifejezetten a formák efféle váltásaira épít: például amikor a függőleges falapok között bújócskázó pár – Ábrahám Nóra és Vincze Levente – játéka hirtelen erdei jelenetté varázsolódik, vagy más alkalommal, amikor a magasba lendített deszkák hullámzó mozgásából a teljes bizonytalanság, a baljóslatú érzelmi káosz képződik meg. De kiemelt szerep jut a világításnak is, legfőképpen akkor, amikor a leány testvérbátyja érkezik haza a messzi földről, ahol szerencsét próbált, meg néhány fénynégyszög elszigeteltséget jelző rajzában, és a darab végén is, a távozó cigánytömeg többértelmű jelenetében.
A ballada tulajdonképpen ezekben a képekben éled meg, itt van helyén, míg nagyformátumú részleteivel a különféle stílusú szvitek tetszetős és biztos sikerű gyakorlatait írja. S van egy – már jelzett – dramaturgiai veszélye is e látványos felszíni rétegnek, ugyanis intenzív és nem is épp rövid blokkjai elnyomják, olykor szétzilálják azt a finomabb szálat, amely a főalakok között szerelemből, féltésből, mérges indulatból szövődik.  Érdekes kérdés az is, hogy a férfitestvér – Kovács Norbert erőteljes megformálásában – miféle vonásokat rejt még. Ugyanis érkezésekkor, s még tovább is úgy tűnik, akár egy szerelmes rivális is lehet, vagy a lányára féltékeny apa, mert figurája, viselkedése – talán a cigány családok belső rendje, szokásjogai szerint? – valahogy testvérnél többnek mutatja. Mindenesetre a botolóval, amely a koreográfiába öntött ballada hangsúlyos táncformájának tűnik, alapos leckét ad a húgocska kedvesének, aki viszont cserébe ráveszi a leányt a bűnre. A halált hozó szűkszavú jelenet egyszerű és tiszta, a figurához kapcsolódó legfontosabb epizód mégis a “nagybelépő”, vagyis a hazatalálás delejes pillanata lehet, amelyben a távoli titkok, mesék és remények a jelen valóságába fordulnak, s amelyben éppen ezért van valami olyasféle vonás, ami alig-alig önthető szavakba. Valami nagyon jellegzetes, sajátos íz.
A testvér messzi bolyongása után a színpad mélyén nyíló “fénykapuban” tűnik föl először; fehér zakós, kalapos, sétapálcás alakja a sikeresen szerencsét próbáló mesebeli fiúhőssel rokonítja, sőt, figuráját már-már dicsfény övezi, mint olyasvalakiét, aki által egy közösség valamennyi sorsreménysége teljesülhet. Aztán az idegent járt rokon virággal bókol a nagycsalád hölgyeinek; sorukban tovatáncolva egy-egy szál rózsát nyom a kezükbe, s a találkozások fényképszerű, rövid snittjeiben jól látni a megajándékozottak boldogságát. A pirosló művirágok most épp a mindent, az elérhető földi örömök csúcsát jelentik! Az epizód, a neorealista filmek zenéjére ütő hangszerelés okán is, felidéz valamit a cigányság életét témául választó mozik fontos vonulatából (lásd E. Kusturica), s persze ugyanúgy megválaszolhatatlanul kérdez rá a cigányság mint azonosság felszínnél mélyebben búvó elemeire, e létezés jellemzőire, milyenségére. A különféle korok, helyek szokásait, szellemi és tárgyi jelenségeit nagyvonalú elemiséggel összerendelő létezési módra. A nagyságrendeket, a minőség váltásait, kicsit és hatalmast, közelit és messzit, pompát és nyomort, fényt és sötétet, életet és halált egymásba játszó természetességre. Az ellentmondások sűrűjében aztán éppen az ellentmondásnak vész nyoma, mert ebben az egyszeri világegyetemben végül minden elrendeződik, csupán azon a kétely nélküli alapon, hogy ami a világra teremtődött, annak abban valamiképp helye is van. És ez persze a racionálisan osztályozó, “modern” észjárás szerint olykor meglehetősen problematikus dolog. Ha az emelkedett moralizáláson meg az érzékeinknek szóló szépségen túl valami igazán fontos, kortársian jelenlévő gondolat lehet ebben a munkában, hát valahol itt, ebben a különös, örökidejű szinkronitásban keresendő.
Utólag érzékelni igazán, hogy a kétféle rendezői vonal már a kettős címben is beígérődött, s jóllehet nem tudatos szándék szerint, még a befejezés is ezt a dualitást mutatja. A darab ugyanis kétféle stílusban, kétszer ér véget; a bűnhődő leány magányos vesszőfutása mellett van egy másik, az egész közösséget érintő változat, amelyben a felkerekedő cigánycsoport ama fénykapuban tűnik el. A nem egészen eredeti, de még mindig erős szcenikai megoldás sokféle gondolatot ébreszt; fényessége lehet távoli ígéret, soha sem teljesedő álom, lehet remény, lehet a bizonytalanság örök útja. És lehet a drámai bizonyosságé is, amelyben hatalmas tömeg veszett oda…
Az egymás mellett futó szálak közül vajon a rendező melyiket akarta? 

Nomád szenvedély – Kígyóballada
BM Duna Művészegyüttes

Szöveg: Szécsi Magda
Díszlet, jelmez: Túri Erzsébet
Zene: Künstler Ágnes, Balogh József
Koreográfus: Kovács Norbert, Mihályi Gábor
Rendező-koreográfus: Juhász Zsolt
Előadók: BM Duna Művészegyüttes és meghívott vendégelőadók


Helyszín: Nemzeti Táncszínház, Színházterem
08. 08. 7. | Nyomtatás |