Csendmorzsák

Hámor József: Vörös – Gangaray Táncszínház

Egyetlen szóval jellemezni valakit éppolyan merészség, mint negyven perc tiszta táncidőben összefoglalni egy alkotói krédót; a Vörös azonban pillanatfelvétel egy koreográfusról – és egy frissen alakult társulatról –, amely nemcsak fiatalos dinamizmusról és ambícióról árulkodik, hanem a mindezt működtető nagyfokú tudatosságról, technikai értelemben és gondolatiságban egyaránt. Azt mondják, nem a cél számít, hanem a hozzá vezető út, és ez fokozottan érvényes Hámor József koreográfiáira, melyek egy zarándokút egy-egy állomásának tekinthetőek. Hogy éppen melyiknek, az önmagában értelmezhetetlen kérdés, hiszen nem ez a lényeg. És hogy miért kellene keleti nézőpontból szemlélnünk az alkotást? Mert a mű egy Japánban tett látogatás közvetlen és közvetett élményeiből született, így egyfajta orientalisztikai hommage-ként is értelmezhető.
A Vörös külön érdekessége, hogy – a színpadra kerülő alkotások többségével ellentétben – publikus előélettel rendelkezik: a “naszcens” változatot tavaly novemberben már láthattuk a MU Terminál táncosainak előadásában. Az Egy bevallottan kísérleti jellege ellenére – vagy talán éppen azért? – igen magasra tette a lécet mind a koreográfus, mind az előadók számára. A Vörös továbbgondolt-kibővített változatnak készült, melynek – Hargitai Mariann és Katonka Zoltán kivételével – nemcsak az előadói gárdája változott, hanem a koncepció is számos ponton módosult, legyen szó a jelmezről, a világításról vagy az előadás gerincét alkotó zenemontázsról. A kulcsszó azonban változatlan: az egység, amely rendszerbe fűzi az időben egymástól elkülönülő eseményeket, történjenek azok a színpadon vagy a nézőtéren ülők fejében.
Gálla Nóra

Ennek jegyében az előadás jóval azelőtt elkezdődik, hogy az első táncos mozgásba lendülne a balettszőnyegen. A beáramló közönség vakító vörös ellenfényben foglalja el a helyét, csupa rózsaszín-lila figura vibrál a nézők retináján. Amikor a reflektorok meglepetésszerű hirtelenséggel kialszanak, a táncosok már a színpadon vannak – vagyis a függöny szerepét maga a fény tölti be. Tolnay Imre győri képzőművész négy-négy megvilágított grafikáját látjuk kétoldalt a takarások fölé lógatva, pasztell árnyalatú textúrákat, melyek folthatásukban beszédesek.
A mélyülő csöndben az egyik alak (Katonka Zoltán) kilép a háttérből, és lendületesen egymásba kapcsolódó mozgássorral halad előre, saját légzésének ritmusára. A nézőtérre kinézve gondolatnyi szünetet tart, majd folytatja a dinamikus sorozatot; a néma elmélyülés után a mozdulatok mintegy az energia áramlásának fizikai kivetüléseiként értelmezhetők. Ezt a fajta meditációs olvasatot támasztja alá a jelmez is: az álló nyakú, ujjatlan ing-kabát és a bőszárú nadrág. A három férfi és három nő az erős sodrású, dob-dominálta zenére különálló szólamokból erős unisonóvá áll össze, láncszemekként egymásba kapcsolódó szekvenciákban táncolják be a teret. A kioldások éppolyan fontosak, mint a pózok; bizonyos pillanatokban a legapróbb rezdülések is hangsúlyosakká válnak, mint például a finom játék az ujjakkal és a kézfővel.
A takarások mögött újra felizzik a vörös, majd a komplementer szín jelenik meg a háttérre vetítve, a zöld, mely előtt a táncosok fekete sziluettekként mozognak. Sorba rendeződnek, majd a szabályos alakzat spontán módon feloszlik, autonóm szólamokká bomlik. Az erős ritmusú, neorituális zenét csönd és tücsökciripelésszerű természethangok tagolják; a mozgás–zene–gondolatiság konglomerátum az előadás legerősebb pillanataiban univerzális érvényű zsongássá nemesül.
A dinamikára épített mozgásvilág helyenként a keleti harcművészetet idézi, ám a hosszan kitartott pózok is gyönyörűen élőek maradnak – külön érdemes kiemelni Katonka Zoltán elegáns, látványosan plasztikus előadásmódját és Szász Dániel meggyőzően átélt minimálmozdulatait, megkerülhetetlen színpadi jelenlétét. A zárásként felhangzó cimbalomzene élőben szólal meg Farkas Mihály kitűnő előadásában, ám – talán a korlátozott színpaditechnikai lehetőségek miatt – sajnos csak a takarás mögül. Ráadásul a zeneválasztás sem simul olyan szervesen a koncepcióba, ahogyan az Egy éteri Beethoven-darabja, a Holdfény-szonáta. Hargitai Mariann széles, puha karmozdulatokra épített szólója viszont bőven kárpótol a zökkenőért. A koreográfia zárása egy apró rezdülés: rövid csuklómozdulat, melyre kialszanak a fények.
A Vörös egyik tanulsága, hogy a tiszta tánc önmagában is tud akkora élményt nyújtani, mint egy színházi elemekkel megbolondított performance. A negyven perc kerek egésszé áll össze – újra megállapítom magamban, micsoda szerencse, hogy a teljesítményt nem kilóra mérik. Ez azonban a másik oldalról egyfajta hiányérzetként is megfogalmazódhat: a befogadó talán többet is elbírna. Nemcsak időben és térben, de mögöttes tartalomban is ott van a lehetőség a növekedésre. Ezen az úton eljutni a végletekig – ez a következő lépés.


Hámor József: Vörös
Gangaray Táncszínház

Jelmez: Fazekas Szilvia
Fény: Fejes Ádám
Zene: montázs
Koreográfus: Hámor József
Előadók: Hargitai Mariann, Katonka Zoltán, Molnár Csaba, Nagy Csilla, Szász Dániel, Tonhaizer Tünde
Cimbalom: Farkas Mihály


Helyszín: MU Színház
08. 08. 7. | Nyomtatás |