Intellektualitás barokk-köntösben, parókában

Pataky Klára “kvázi-portré”

Ha Pataky Kláráról szól az ember, már rutinból szedegeti elő a dicsérő jelzőket, azaz: “jól szerkesztett”, “okos”, “kigondolt”, “finoman ironikus”, “egyedi”. Aki látott már tőle előadást, bizonyára egyetért az előbbiekkel, s még mielőtt tovább mennék, megjegyzem, ezek igazságát én sem kérdőjelezem meg, a csuklónak is kellemes papírra vetni őket. – Ám! A Merlin Színházban ismételten felbukkanó régi-új darabok (Mikor az idő törni kezdett, Concerto, “Lépni sem, nézni sem…”, A katona története) s a Trafó Pólusok című előadássorozata keretében bemutatott Bolero után hosszan eltöprengtem, s zavaromban hirtelen két új “toposz”-t hagytam világra jönni. Jut eszembe, talán csak azért, mert magam is nő vagyok… ööö…vagy épp annak ellenére…
Szoboszlai Annamária

A felszín egy mérnökként gondolkodó, táncosait jól ismerő, erősségeiket remekül felhasználó alkotót mutat, aki táncos múltja ellenére (KompMánia) nem lép a színpadra, mégis minden pillanatban ott érezni – vigyázat, már-már ezoterikussá hangolódik a szó – “női rezgését”, ami aztán magát az előadást is “nőivé” teszi. (Hallom a szisszenést, amit én sem szoktam magamba fojtani, mikor, rendkívül okosan, “női irodalomról” értekeznek a tudós kollégák. A sziszegőknek bizonyára most is igazuk van, de…) Nem közszemlére tett magánmitológia-alkotásról s az önnön női mivoltára való folytonos rácsodálkozásról beszélek, hanem a minden egyes Pataky-darabban jelen lévő, a szerelmes vívódásokat és a saját teljességkeresését hol romantikus, hol ironizáló színben feltáró “folytatásos lányregényről”. A két, fentebb ígért jelző, karakterjegy pedig: “intellektuális-elmés női-történet” és “barokkos rafinéria”, a “nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek” elv szerint.   
A zavarom most, e két új “jelző-szerzemény” leírásával sem enyhül, sőt most hurkolódik nyakam köré a kötél igazán. Igényes. Igen. Pergőek, ötletesek a lépéskombinációk. Igen. A darabok dramaturgiája, megkonstruáltsága hibátlan. Többé-kevésbé igen… mert van úgy azért, hogy az idő a hosszabbra nyúló előadás alatt valóban “törni kezd”… Mi hát a probléma? Voltaképp semmi. Azaz, dehogynem: az ügyesen kivitelezett felszín alatt látni a mélységet, a tartalmat… csak épp az a néző érzése, hogy egy láthatatlan üvegfal (az iróniáé? a félelemé? a szándékos elidegenítésé?) nem engedi, hogy megtapogassa ezeket a “kincseket”. Elegáns kordont von maga köré, s így a “fogdosósabbja” hoppon marad.
Hogy ki is igazán Pataky Klára, hogy melyik koreográfia rajzolja meg legkarakteresebben alkotói portréját – nehéz erről megfellebbezhetetlen “kinyilatkoztatást” tenni. Az androgün-pár videóanimációval megspékelt-modernizált-trendisített története, az Amikor az idő törni kezdett?  Vagy a Lorca-versidézet ihlette, filmszerű vágásokkal komponált érzékeny, “vérnászos” (s ha már magyar: héja-nászos) “Lépni sem, nézni sem”? A táncszínház jellegű katonatörténet, Sztravinszkij zenéjére? A láthatatlan hegedűkkel való játék ötletére épülő Concerto vagy talán a Bolero újraértelmezése, stílusparódiája?
Férfi és nő szerelme, összetartozása, kapcsolatbörtöne, kínlódása, maszkjai-szerepei… a fájdalom megtapasztalása s az azt enyhítő ironikus önreflexió… Az Amikor az idő törni kezdett című darab duója, szerelmespárja eleinte furcsa, androgünszerű lényként küzd önmagával, egy-ségében rejtező kettő-ségével. Mintha csak Platón Lakomájának tanaira építkezne a darab, miszerint a kezdet kezdetén nem léteztek nemek, hanem négykezű, négylábú, gömb alakú (a legtökéletesebb forma!) lények éltek a Földön, akik a tökéletesség olyan fokára jutottak, amit már az olümposzi istenek nem nézhettek jó szemmel. Kettészakították hát őket férfira és nőre, s ezek a “fél” darabok folytonos sóvárgást éreznek elveszett másik felük iránt, ez a sóvárgás pedig: a szerelem.
A tánc felidézi ennek az ősi összekötözöttségnek minden szépségét és tragikumát, majd a videóinstallációval ironikusan kifordítja a témát anélkül, hogy akárcsak egy pillanatra is valamiféle mitológiai-filozófiai parafrázisként pózolna, s giccsé válna – bár egyes jelenetek a határon egyensúlyoznak. Példa erre az egység felbomlásának megjelenítése: lövés dördül, mire a háttérként szolgáló videóról kivetített képen egy fehér, sebesült galambot látunk, a fiú (Szabó Csongor) pedig vérszínű fonalat gombolyít le társa (Réti Anna) kebléből…
A direkt szimbolikát ellenpontozza s karikírozza a szereplők szólója: Szabó Csongor piazzolás – véleményem szerint a kontraszt kedvéért szándékoltan – eltúlzott líraiságú férfilénye, s Réti Anna “ne me quitte pas” (azaz: “ne hagyj el”) sanzon-nőisége. Valójában ez utóbbi figura karikatúra-jellegének önironikus reflexiója mondatta ki a fenti két toposzt.
A “Lépni sem, nézni sem” párosából (Szabó Csongor, Domokos Flóra) ez a fajta közvetlen önirónia hiányzik. A koreográfusnak látszólag nincs más célja, mint elénk varázsolni a Lorca által megénekelt kínzó, szenvedélyes, beteljesíthetetlen szerelmet. (Az Ellenfényben korábban már olvashatták erről, valamint A katona történetéről Halász Tamás kritikáját.)  A darab pikantériáját ez esetben a szerelmesek “természetrajza” mellett a zene adja. Ámultam és bámultam, nem akartam hinni a szememnek! Pataky Klára táncban idézi meg Wong Kar-Wai 2000-es Szerelemre hangolva című melodrámájának szerelmeseit a film emlékezetes, vissza-visszatérő dallamára! Épp csak Maggie Cheung jellegzetes keleti szabású, magas nyakú egészruhákból álló gardróbszekrénye nem vonul fel a színpadon. A jelenetek egymásutánja is a filmszerűséget imitálja: a lámpa elsötétülése a vágást helyettesíti, illetve új logikai egységet jelez. Lorca és Kar-Wai – Pataky direkt vagy indirekt (?) közbenjárására – sajátos párbeszédbe kezd a színpadon: a költő izzó szenvedélyességét, temperamentumát, valamint a rendezőt (és érzelmes-megmosolyogtató hőseit) ismerő néző képtelen helyzetbe kerül. Nem tud szabadulni a gondolattól, hogy bizonyos kockákat, mozdulatokat, arcmimikát szinte egy az egyben viszontlát a filmből, miközben a koreográfia címe egyértelműen Lorcát jelöli meg mint ihletőt. Ez esetben is a koreográfusnő intellektuális játékát sejtem felfedezni, melyben Lorca lázadó, érzéki, boldogtalan asszonyát, lányát és Kar-Wai melankolikus hősnőjét egyaránt érzékelni a színpadon.
A katona története, a Sztravinszkij zenekari művére készült koreográfia több változatot is megélt már. 2002-ben még csak a baka s az őt megkísértő ördög játéka került színpadra. Legutóbb azonban már hat szereplőssé bővült a történet: látványos színpadi “show”-vá, a Batman Jockerét idéző ördöggel és a csillogó ruhás férfipojáca, valamint a két romlott barokk hölgy alkotta “udvartartásával”. A karakterek egytől egyik hibátlanok, életteliek, s Pataky Klára láthatóan tobzódik a helyzet-és jellemkomikum adta adu ászok, irodalmi és művelődéstörténeti utalások kijátszásában. Pszichológusi bőrkanapéjára vonja az egyszeri embert, a katonát, aki tart az ördögtől, de kacérkodik is az általa megszerezhető tudással, hatalommal, s olykor épp ő maga hívja-teremti meg, mint például Cholnoky Viktor Tartinije. A katona lelkét nem aláírásával adja el, hanem láthatatlan hegedűje kerül kísértője kezébe. A “show”, a mesejáték-jelleg nem tesz lehetővé valódi katarzist, a kivitelezés barokkos-rizsporos pompája alatt azonban a Faust-történet Pataky-féle interpretációját találjuk. – A jó és rossz szembenállása, illetve a lélekben lezajló csaták témája iránti fogékonyságából kiindulva talán nem véletlen, hogy épp Pataky Klára készíti a koreográfiát Babits A gólyakalifa operaátiratára (zeneszerző: Gyöngyösi Levente) …
A “láthatatlan hegedű” motívuma a Concertóban tér vissza. A barokk mint stílusjegy ezúttal a zene révén válik egyértelművé. A színpadon három szék látható, a színfalak mögött zenészek hangolnak. Majd kottáikat szétszórva bevonulnak, helyet foglalnak, s láthatatlan hangszereiken rázendítenek Vivaldi F-dúr hegedűversenyére. A tánc, a koreográfia a karok s a képzeletbeli hegedűvonók “kettősében”, “kontaktjában” nyer új értelmet. Az ötlet, a koreográfia zárt egységét nem terheli meg belepasszírozott történet, mindvégig szigorúan kitart az önmagának meghatározott keretek közt. A “csavar” persze ez esetben sem marad el. Ám ezúttal “pszichológiai”, azaz a néző agya hajtja végre, mivel bizonyos idő elteltével a frappáns felütés, a láthatatlan zeneszerszámok egyre komikusabban hatnak.
Az előbbi “barokk-geg”-hez hasonló gondolatmenetet követ a Bolero is. Az eredetileg tervezett négy lány és két fiú felállás helyett a Trafóban négy lány (Domokos Flóra, Kántor Katalin, Nagy Csilla, Réti Anna) és egy fiú (Szász Dániel) szerepelt.
A Bolero sokféle feldolgozást megélt már, legutóbb a Budapest Balett előadásában az izzó, változékony, sokarcú szenvedély került színpadra. Pataky kezei közt a Ravel-mű alapvető értelmezési tartománya átalakul, a hangsúlyok áthelyeződnek a már állandó stílusjegyként tekinthető ironikus fordulópont révén. A négy lány négy különböző női karaktert testesít meg, akik egymás után, fokozatosan kapcsolódnak be a táncba, felvéve a zene lüktetését. A látványterv a minimal-art jegyében fogant hófehér színpad, hófehér háttérrel. – Mintha egy óriási lepedő terülne el a táncosok alatt és körül, melyből élesen kiemelkednek a feketébe öltözött alakok. Ruháik eltérő szabása az egyénítést szolgálja, s eleinte mozgásukban is különböznek, épp ezért éri váratlanul a nézőt a fordulat! A táncosok – akárcsak a kisiskolás, aki megunja, hogy komoly, átszellemült arccal szavalja a verset – hirtelen “jazzes” mozgásba kezdenek, fütyülve a kötelező Bolero-trendre. Az eltérő karakterek felolvadnak, s egyenarcú “bandává” válnak.
Fegyelem, intellektuális kalandozás, barokkos női rafináltság – és irónia. Pataky Klára csak igényes, gondosan kivitelezett munkát enged ki a kezei közül. Pontosabban: mutat fel. Csodáljuk a szerkezetét, a jól elhelyezett tónusváltásokat, az ötletes lépéskombinációkat, és nem utolsó sorban a táncosokat. De a csiszolt, fényesített-polírozott darab olykor vakíthatja is a szemet…


Bolero

Jelmez: Nagy Viktória
Fény: Szirtes Attila
Zene: Maurice Ravel
Koreográfus: Pataky Klára
Előadók: Domokos Flóra, Kántor Katalin, Nagy Csilla, Réti Anna, Szász Dániel

“Lépni sem, nézni sem”

Rendező-koreográfus: Pataky Klári
Előadók: Domokos Flóra, Szabó Csongor

Concerto

Rendező-koreográfus: Pataky Klári
Előadók: Domokos Flóra, Kántor Katalin, Nagy Csilla, Szász Dániel

A katona története

Rendező-koreográfus: Pataky Klári
Előadók: Domokos Flóra, Szabó Csongor, Szász Dániel, Kántor Katalin, Nagy Csilla, Hámor József

Amikor az idő törni kezdett

Videó, animáció: Nyulász Melinda
Koreográfus: Pataky Klári
Előadók: Réti Anna, Szabó Csongor
08. 08. 7. | Nyomtatás |