Láthatatlan társulat?

Beszélgetés a Szecsuáni jólélek színészeivel

“Ha nincs mód állandó gárda szerződtetésére, akkor ugyanazok a művészek térjenek vissza többször, hogy a nézők ismerős arccal találkozzanak” – írta Harsányi Sulyom László a tatabányai színház igazgatói pályázatában. “Olyan színészeket, rendezőket, tervezőket és dramaturgokat hívtam Tatabányára, akik komolyan veszik a rájuk bízott feladatokat.” A Szecsuáni jólélek néhány szereplőjével arról beszélgettünk, hogy a gyakorlatban hogyan is működik ez a “virtuális társulati forma”, illetve arról, hogy a színész nézőpontjából milyennek tűnnek a társulati munka lehetőségei.
Sándor L. István

– A Kritika hasábjain zajló struktúravita egyik kerekasztal-beszélgetésén, mely a társulati rendszer jelenéről és jövőjéről szólt, Novák Eszter a következőket mondta: “Számomra evidencia, hogy a színházi alkotásnak a legideálisabb, hosszú távon kifejthető formája a társulati munka, amely az átlagosnál jóval több értéket képes létrehozni.” A beszélgetésben később még határozottabban fogalmazott: “Az elmúlt fél évben zajló őrült vitában felmerült az a kérdés is, hogy kellenek-e a társulatok vagy sem. Ezt rettenetesen veszélyesnek tartom, ezért vagyok kénytelen kategorikusan azt állítani, hogy a társulati rendszernek nincs alternatívája.” Egyetértenek ezekkel a kijelentésekkel?
Derzsi János: Maximálisan egyetértek. Bár a Szecsuáni szereplői az ország négy-öt különböző helyéről érkeztek, mégis sokkal inkább társulatban érzem itt magam, mint azokban a színházakban, ahol szerződtetett tag voltam. Köztünk valahogy jóval nagyobb társulati erő működik.
Margitai Ági: Manapság már nagyon kevés helyen tapasztalni igazi társulati szellemet. Miközben – mint minden színházi ember – én is úgy gondolom, hogy igazán eredményes munkát csak állandó társulatban lehet végezni, a praktikus énem mégis azt mondja, hogy a világ nem efelé halad. Hogy ma már fenntarthatatlan az az átfogó társulati rendszer, ami a szocializmusban alakult ki nálunk. Ez alapvetően a pénzen múlik.
Tóth Ildikó: Azért, mert gazdasági bajok vannak, mert csökkent a színházak támogatottsága, még nem lenne szabad lemondani arról a hagyományról, amire nálunk a színházművészet épült. Nem felejthetjük el a múltunkat, nem mondhatunk le az állandó társulatokról. Bizonyára voltak olyan színházak és előadások, amelyekre egy kicsit több pénz folyt el a kelleténél, de pusztán erre hivatkozva megszüntetni a társulati rendszert, ebben szerintem simlisség és csúsztatás van.
Chován Gábor: Azzal én is egyet értek, hogy társulati létezésben lehet eredményesen dolgozni.  Ez azonban nem jelenti azt, hogy másképp ne lehetne előadást létrehozni, hisz az ország különböző helyein különböző formációk működnek: Vannak kőszínházak, ahol véletlenszerűen összeverődött emberek dolgoznak úgy, hogy kevés lehetőségük volt azonos alapokról indulni. Vannak alkalmi előadások, amelyek létrehozóit nem lehet társulatoknak nevezni, ám e rövid időre erős társulati egységet is mutathatnak. És vannak olyan csapatok – mi is közéjük tartozunk –, amelynek tagjai papíron nem alkotnak ugyan társulatot, de egy erős személyiség köré csoportosulnak, így valamiféle közös gondolkodásmód, világnézet, ízlés tartja össze őket.
Honti György: Szerintem is nehéz meghatározni, hogy mi is a társulat. Nem elég az, amire Gábor utalt, hogy egymást filozófiai alapon választó emberek valamiféle közösséget alkotnak? Vagy ezen túl szükség van munkajogi kapcsolatra is? Hiszen nem is olyan régen még magától értetődő volt, hogy társulatnak egy adott színház közalkalmazotti jogviszonyban álló dolgozóit nevezték. Ha elfogadjuk, hogy a társulat értékközösség, akkor lehet-e társulatnak nevezni azokat a színházakat, ahol ugyan szerződtetett tagok dolgoznak, ám nem hoznak létre olyan előadásokat, amelyből az derülne ki, hogy közük van egymáshoz?
Takács Katalin: Szerintem a társulat lényege az, hogy az emberek hasonlóképp gondolkodnak. Ehhez állandó munkakapcsolatra van szükség a rendező és a színészek között. Ebben az esetben nincs szükség azokra a kerülőutakra, amelyek egymás megismeréséről, a másik nyelvének a megértéséről szólnak. Én is dolgoztam már úgy, hogy nem nagyon értettem, hogy mit akar a rendező. Így a színész nehezebben jut el a szerepig. A színházi struktúra keretei közt persze lehetetlen megoldani, hogy csak azzal dolgozzon a színész, akivel nagyjából hasonlókép gondolkodik. De igazán hatékony és előre mutató munka csak így jöhet létre. Erre példa Schilling Árpád vagy a Katona József Színház munkássága…
– Eddigi pályájuk során dolgoztak-e már olyan színházban, amely igazi társulatként működött?
Margitai Ági: Pályakezdő éveimre úgy emlékszem vissza, hogy az ez egy fantasztikus időszak volt. Természetesen minden színházban, társulatban akadtak problémák, de ha ezek felerősödtek, akkor továbbálltam. Eléggé csavargó természetem volt. Például az elsők között voltam, akik “szabadúszók” lettek: 1964–65-ben egy évig nem voltam társulatnál, de folyamatosan játszottam. Azt hiszem, hogy főleg fiatal korban halálosan szüksége van az embernek a társulatra, nem is tudom elképzelni, hogy miképp tud színészként “fennmaradni” az, aki ezen az iskolán nem megy át. A társulatban a kezdő színész a szellemiséget veszi át, közben folyamatosan figyelnek rá, szerepről szerepre vezetik. Mintegy építik a szakmai tudását. Ha baj van, akkor segítenek abban is, hogy mit kell csinálnia. A pályám kezdetén Lendvai Feri volt efféle színésznevelő. Nem állítom, hogy fantasztikus rendező volt, de kiváló társulatépítő és nagyon nagy színészpedagógus. 1958-ben végeztem a főiskolán, akkor mentem le hozzá Pécsre, és 62-ig játszottam nála. Később is többször mentem utána. Furcsa módon nekem nem adatott az meg, hogy hosszabb ideig nagyon jó rendezőkkel dolgozhassak. De például Paál Istivel fantasztikus volt az a négy év, amit Szolnokon töltöttem 1978-tól 1982-ig.
Takács Katalin: Szolnok nekem is fontos élményt jelentett. 1981-től 1985-ig játszottam ott. Akkor jöttem el onnan, amikor Paál Isti is eljött.
Derzsi János: Én a következő korszakban, 1985-től 91-ig játszottam Szolnokon, igazi társulati élményt – egy-két produkción túl – csak ebben a színházban éltem át. A hely szellemén túl az is fontos, hogy kik vezetik az adott társulatot. Akkor Schwajda volt az igazgató, Csizmadia és Szikora az állandó rendezők. Jöttek vendégek is, őket azonban be tudtuk “szippantani”, így valóban társulatként léteztünk. De amikor vendégként Miskolcon játszottam az Árkosi rendezte Liliomban, ott is azt éreztem, hogy társulati munka folyik.
Takács Katalin: Vendégként én is átéltem ezt az élményt, amikor a Paolo Magelli rendezte Liliomban játszottam Zalaegerszegen. Magelli olyan erős személyiség, hogy képes volt az egerszegi társulatot bevonni a munkába. Én is a hatása alá kerültem. Azt éreztem, hogy egy idegen, aki nem is érti a nyelvünket, oly mértékben figyel rám, hogy valóban meglepő dolgokat tud rólam mondani a próbákon. Szerintem alapvető fontosságú a társulati munka szempontjából, hogy a rendezőnek valóban fontos legyen a színész.
Tóth Ildikó: Bár 1998 óta szabadúszó vagyok, tapasztalatból azért tudom, hogy mit jelent egy folyamatosan értékeket teremtő állandó társulat tagjának lenni. Én a Radnótiban és az Új Színházban éltem ezt át. Az előbbibe diploma után szerződtem le (1990–94 közt voltam társulati tag, de ha a főiskolás éveket is beszámítjuk, akkor hat évig játszottam itt). Az Új Színház egy alakuló színház volt, alakuló társulattal, ez is csak négy évig tartott (1994-től 1998-ig), mert a fenntartó nem adott bizalmat ahhoz, hogy fölépítsünk egy új színházat, társulatot, megérleljük és learassuk ennek gyümölcseit. Ehhez időt kellett volna kapnunk.
Takács Katalin: Nekem is a Radnóti és a Székely Gábor-féle Új Színház jelentette a legfontosabb társulati élményt. Mindkettőben alapító tag voltam. A Radnóti esetében Bálint András akart egy színházat, és talált magának olyan embereket – eleinte nemcsak Valló, hanem Verebes is ott volt –, akik jól tudtak kérdezni, akikkel jól tudott beszélgetni. Ha ellentét is alakult ki köztük, azt jól tudták kezelni. Kíváncsi emberek gyülekezete volt a Radnóti, emiatt alakult ki egy még ma is prosperáló társulat, és születtek meg olyan előadások, amelyekben jó volt játszani.
Az Új Színház első négy éve is a csapatmunkáról szólt, például Eszter mindegyik ottani rendezését ez jellemezte. A következő hat évben – a Székely utáni korszakban – a Vidnyánszky rendezte előadások képviseltek valami hasonlót. De jó volt dolgozni Verebessel is az Éjjeli menedékhelyben. Ott olvadt össze a “maradék”, az Új Színházban maradt színészek csapata a Kelemen László Színkörrel, akik akkor szerződtek hozzánk. A “két” társulat összevegyítése szerintem a Vidnyánszky rendezte Álszentek összeesküvésében érett be. 
Honti György: Nekem az első ilyen élményem a Független Színpadhoz kapcsolódik. Ott volt Ruszt József egyszemélyes mágus és színházi ember, aki egy vita következtében, hogy ki legyen a szegedi színház művészeti vezetője – nyomatékot adván a követeléseinek – rávett jónéhány színészt, hogy álljanak ki mellette, s mondjanak fel a szegedi színháznak. Amikor ebben a vitában alulmaradt, kezdenie kellett valamit a biztatására színház nélkül maradt színészekkel. Így jött létre a Független Színpad. De mennyire lehettünk valóban társulat, ha egy éven belül összevesztünk, és a viták végeredményeként öten eljöttünk? Pedig mi csak azt kértük Ruszttól, amit megígért: végezzünk műhelymunkát. Vagy mennyire volt társulat a Kiss Csaba vezette győri Padlásszínház, ahol négy év alatt szerintem jelentős előadások születtek, de sokfelől jöttünk. A győri színház tagjai mellett számos vendég is főszerephez jutott, de az ügy mégis csak addig létezett, amíg Csaba egy személyben vitte a vállán. (Élete legjobb korszakát élte, adja Isten neki, hogy legyen még ilyen korszaka, kiválóan érvényesült a tehetsége abban, ahogy összehozta, összeírta, megrendezte az előadásokat.)
Vagy menyire volt társulat Nyíregyháza, amikor Novák Eszter megrendezte ott a Vízkeresztet, ami a 16 díjból négyet elhozott a POSZT-ról? Azok közül az emberek közül, akik az előadásban a főbb szerepeket játszották, ma már senki sincs Nyíregyházán. Vagy mennyire lehet társulat Tatabánya, ahol három ember, Szabó Zola, Chován Gabi meg én alkotjuk a “színészgárdát”, mert mi benne vagyunk a legtöbb darabban, és kapunk valami minimális állandó fizetést is. Szóval nem tudom, hogy mi az, hogy társulat. De azt tudom, hogy mindig is társulati tag szerettem volna lenni. Mert alapvetően közösségi ember vagyok, és nem egy magányos harcos, miközben a végeredmény mégiscsak ez.
Chován Gábor: Én szeretnék végre valódi társulatban dolgozni, mert a tatabányai ú.n. virtuális társulati helyzet nem elégít ki teljesen. Nyíregyházán sem éltem át a társulati létet. Ott különböző helyekről érkező, eltérő gondolkodásmódot és szellemiséget képviselő színészek voltak együtt.  Ha volt is egy állandó magja a társulatnak, a közös alapokat elveszettnek éreztem, az erősebb rendezőegyéniségeknek pedig nem volt alkalmuk új alapokat teremteni. Mi, fiatalok, akik szinte egy időben szerződtünk oda a főiskoláról, megpróbáltuk képviselni önmagunkat. Legalábbis szerettük volna megtalálni az évente egyszer-egyszer felbukkanó Novák Eszterrel vagy Forgács Petivel azt, amiben hihetünk és bízhatunk. De ez a próbálkozás és hit felmorzsolódott abban az üzemszerű működésben, ami meghatározta a nyíregyházi két évet.
Kátai István: Úgy látszik, nekem nagyobb szerencsém volt, mert 1997-től – mióta elvégeztem a főiskolát – társulati létben működöm. A Marosvásárhelyi Nemzeti Színház akkor erős társulatnak ígérkezett, épp azért, mert Novák Eszter szabott neki irányt. Az előadásokat is úgy választotta ki, hogy azok társulatépítőek legyenek. Egy idő után azonban még ez sem működött. Gondolom, a társulati létnek is meg van az az alapszabálya, hogy nagyon kell szeretnünk egymást, elfogadni egymás hibáit is. Ha ez nincs meg, akkor a társulat előbb-utóbb felbomlik. Így kerültünk többen Magyarországra, a Honvéd Kamaraszínházba. Ez már nem is társulat, hanem inkább egy közösség, amelyben már-már testvéri kapcsolatok alakultak ki, hiszen heten vagyunk benne ugyanabból a marosvásárhelyi színészosztályból. De kiváló a viszonyunk a magyarországi kollegákkal is. Most úgy néz ki, hogy vége lesz ennek a formációnak, hisz anyagi gondokkal küszködik a Honvéd együttes. Valószínűleg nem tudunk majd előadásokat csinálni, csak a honvédségi feladatokat kell majd teljesítenünk. Így egy évig még lesz fizetésünk, megélhetésünk. De ez a négy év nagyon jó volt, amikor igazi társulatként működhettünk.
– A mai körülmények között léteznek-e még, létezhetnek-e még hagyományos értelemben vett társulatok? Novák Eszter azt nyilatkozta a beszélgetés elején idézett gondolatai után néhány hónappal a kontextus.hu-nak, hogy a társulati lét napjai meg vannak számlálva.
Chován Gábor: Mindenki nagyon sokfelé dolgozik, a színészek különböző módokon próbálják megkeresni a pénzüket, így nem tudnak egyetlen irányba koncentrálni. Ezért kevés az olyan társulat, amelynek tagjai azt mondhatják, hogy ők egymásnak fognak élni, mert a társulati munkában ezt tartják alapvetőnek.
Takács Katalin: Biztos lesznek megszorítások. Mikor egyre kevesebb a pénz a kultúrára – ez érezhető – a míves munkára, a műhelyek működtetésére még kevesebb pénz jut. Tehát a társulatok köre nyilván szűkülni fog, de a legfontosabbak bizonyára megmaradnak. Ha Schilling Árpád vagy Novák Eszter nevét említjük vagy a Katona József Színházét, akkor ezzel azt is mondjuk, hogy mindig is lesznek olyanok, akik szenvedélyesen színházat akarnak csinálni, és képesek maguk köré gyűjteni tehetséges embereket, akikkel jó előadásokat tudnak létrehozni. Az nem igaz, hogy ez nem marad meg. Eszter színház nélkül is működtet egy társulatot. Az Új Színházban Vidnyánszky – aki csak hébe-hóba van nálunk, vagy inkább nincs is – fantasztikus előadást rendezett a Közeleg az időből remekül dolgozva a színészekkel. Mindez arra is utal, hogy változóban van a társulat fogalma. Vannak színházon belüli társulatok, működnek épület nélküli társulatok (egy befogadó rendszerben nagyon jól működhetnének), léteznek virtuális társulatok. Azaz én azt érzem, hogy azok a formációk, ahol összefogás, erő van, ahol egy erős személyiség képes összetartani embereket, ezek nyilván továbbra is létezni fognak. Mert az nem lehet, hogy ne létezzenek.
– A Szecsuáni jólélek előadásáról elmondható-e, hogy társulati munka eredményeként jött létre? Ha igen, akkor a társulati munkának milyen jellegzetességei jelentek meg benne?
Takács Katalin: A társulati munka lehetőségét az teremtette meg a Szecsuániban, hogy lényegében mindenki ismerte a másikat. Én például Margitai Ágival Szolnokon voltam közös társulat tagja, Tóth Ildivel a Radnótiban dolgoztam együtt, a fiatalokkal Nyíregyházán találkoztam, Egyeddel a Bárkában, Derzsivel az Új Színházban. Így hát beszéltük egymás nyelvét, sőt bíztunk is egymásban. Nem ármánykodtunk, hanem dolgoztunk.
Tóth Ildikó: Amiatt, hogy a legtöbben már sokat dolgoztunk együtt, az ismerkedésnek és az egymásra való odafigyelésnek egy sokkal bonyolultabb tartományába léphettünk azonnal át. Így eleve mélyebbről indult a munka, mint akkor, ha úgy jön össze a csapat, hogy még egyáltalán nem játszottak egymással a színészek. Így sokkal messzebb lehet eljutni az objektív módon megszabott próbaidő alatt.
Honti György: A tatabányai Konyha próbaidőszaka alatt például Harsányi Laci azzal kezdte a munkát, hogy a különböző helyekről érkezett harmincvalahány színész két héten keresztül mindenféle játékokat, gyakorlatokat csinált együtt. A célja nyilván az volt, hogy megszokjuk egymást, hogy meglegyen az esélye annak, hogy valamiféle értékközösség alakuljon ki köztünk, mert a társulati munkának mégis csak az egyik alapfeltétele. Eszternek már nem kellett erre figyelnie, hogy ezt a gondolati, szemléleti közösséget létrehozza, hiszen ez már korábban megteremtődött közte és a színészek között.
Margitai Ági: Azt is fontosnak érzem, hogy a Szecsuániban áldozatkész, dolgozni vágyó emberek alkották a csapatot, mert többnyire nem négy órás próbák voltak, hanem – főleg a vége felé – tíz órásak. Ennek ellenére szinte lehetetlen volt egyeztetni bennünket. Csak a legeslegutolsó héten volt itt egyszerre mindenki.
Kátai István: Bár volt egy-egy hiányzó, de az “összezártság” mégiscsak nagyon össze tudta kovácsolni egy csapatot. Takács Kati mondta a bemutató előtt, hogy olyan kár, hogy vége van a táborozásnak. Annyira társulatként kezdtünk el működni, hogy úgy is fel lehetett fogni már ezt a munkát, mint egy tábort.
Takács Katalin: Azért jutott eszembe a táborozás, mert a körülményeket – az utazással, az uzsonnával, a büfével – magunknak kellett megteremtenünk. Kilenckor beültünk egymás kocsijába, és 10 órától estig nagyon nagy szabadságban és felszabadultságban dolgoztunk. Minden az előadás érdekében történt, olajozottan folyt a munka, ötletekkel voltunk teli, természetesen Eszter irányítgatott minket, de lényegében közös munka folyt. A táborozásból a felszabadultság, a lezserség és a jó értelemben vett odaadás volt itt meg.  Hiába voltak nehézségek, jó irányba szabadultak fel az energiák.
Chován Gábor: Kicsit olyan volt ez a munka, mint egy kaland. Mert hiába dolgozunk egész évben mindannyian többfelé, egyszer egy évben mégis találkozunk egymással, ha szerencsénk van.  És ez izgalmas. De azért én vágynék arra, hogy ezek az emberek még jobban megismerjék egymást, még teljesebben feloldódjanak a folyamatos munkában.
– A Szecsuáni csapata afféle “válogatott” társulatnak tűnik, amely azokból a társulatokból verbuválódott, amelyekkel Novák Eszter különféle korszakaiban dolgozott együtt. Ön hol dolgozott már együtt a rendezővel? Miért folytatódott a vele való munka?
Honti György: Novák Eszter két évvel fölöttem járt a Madách Imre Gimnáziumban, ugyanúgy drámatagozatos osztályba, mint én, de semmilyen viszonyban nem voltunk egymással. Aztán amikor Eszter felvételizett a főiskola rendező szakára, akkor én is felvételiztem. A harmadik fordulóban, amikor jeleneteket kellett csinálni, két külön csoportba osztottak be bennünket. Mivel nem volt elég színész, aki játsszon, ezért Székely megkért, hogy maradjak ott, hogy engem is lehessen választani. Aki engem választott, Simon Balázs és Novák Eszter, azt felvették. Novák Eszter felvételijén én voltam Karnyóné, a mai napig szoktuk emlegetni. Utána évekig nem találkoztunk, majd amikor Nyíregyházára jött, felhívtam őt előtte, hogy nagyon szeretnék már nem B kategóriás színész lenni, ha lehet. Így osztotta rám Malvoliót. Aztán amikor Tasnádi kirúgott Nyíregyházáról, akkor Harsányi Lacitól Tatabányán kaptam lehetőséget játszani, ahol Eszter lett a főrendező. Így viszonylag természetes volt, hogy a tatabányai színház által jegyzett előadásokban benne vagyok – Eszter rendezéseiben is.
Takács Katalin: Akkor találkoztam Novák Eszterrel, amikor – ezt utólag már látom – az egész életemet megváltoztattam azzal, hogy az 1994–95-ös évadban a Radnótiból átjöttem az Új Színházba. Töröltem mindent, ami előtte volt. Eszter három rendezésében játszottam, a Patikában, a Vérnászban és a Koldusoperában. Most hét év után gyönyörűséges véletlenek eredményeként következett a folytatás. Elmaradt egy bemutatóm az Új Színházban, és egy picit padlót fogtam attól, hogy megint nem fogok dolgozni, ugyanis 2004 novembere óta nem volt új bemutatóm. Ezt észrevette valaki, aki tudta, hogy Novák fog dolgozni Tatabányán, és megkérdezte, hogy teljes-e a létszám. Akkor derült ki, hogy Lázár Kati egészségügyi problémák miatt visszamondta a szerepet. Ilyen véletlenek eredményeként kerültem bele a produkcióba.
Tóth Ildikó: Én is az Új Színházban találkoztam először Novák Eszterrel. Első munkánk a Csongor és Tünde volt. Majd az Új Színház után a Bárkában a Tótferivel és a Világvevővel folytattuk a közös munkát, utána pedig Tatabánya következett, a Nick Carter. (Mindhárom Kárpáti Péter-darab.) Közben a munkakapcsolatunk szép lassan barátsággá szövődött. Azt gondolom, hogy ha a színház megszűnne az életünkben, a barátság akkor is megmaradna köztünk. Nagyon jól értjük egymás nyelvét, és mind a mai napig nagyon kíváncsiak maradtunk egymás iránt.
Chován Gábor: Én legelőször a színművészeti főiskolán találkoztam Eszterrel végzős koromban. A Chioggiai csetepatét csináltuk, ami nagy élmény volt. Az ottani egymásra találás hatására folytatódott a közös munka. Rögtön az első évben Nyíregyházán a Vízkereszttel.
Margitai Ági: Nézőként régóta figyelemmel kísértem Eszter előadásait, és érdekesnek találtam őket nagyon. Először a Virgonc hölgyek című Goldoni-darabba hívott játszani. Hogy miért, erről Eszter tudna beszélni, mint ahogy arról is, hogy miért gondolt rám most ismét. Szívesen folytatnám ezután is a közös munkát, de már kicsit megy el alólam az idő. Jó lett volna előbb találkozni. A Virgonc hölgyeket is szerettem, de a Szecsuáni már egészen fantasztikus munka volt.
Derzsi János: Eszterrel én a Negyedik kapuban dolgoztam először. Ildikóval és Magyar Attilával is akkor találkoztam, csak Egyed Attilával dolgoztam korábban együtt. A Negyedik kapu nagyon jó munka volt, az előadás is jól sikerült, most szó van arról, hogy talán felújítjuk.
– Mit tud Novák Eszter, hogy ilyen társulatformáló ereje van?
Takács Katalin: Kirobbanó energiákkal rendelkező nőszemély, akinek éltető eleme, hogy embereket gyűjt maga köré. Ha nem színházrendező lenne, ezt biztosan másképp kamatoztatná. Ha mondjuk orvos lenne valamelyik kórházban, akkor hihetetlen intenzitással és odaadással dolgoznának az emberek körülötte, és ő is mindent megszervezne, hogy rend legyen az osztályán. Külön szerencsénk, hogy ezeket a képességeit mégiscsak a színházban kamatoztatja.
Kátai István: Eszter határozott és célratörő, csak a munkára koncentrál. Kizár minden magánéleti vagy személyes problémát. Nagyon pontosan tudja mindig az előadásáról, hogy mit szeretne látni benne, de többnyire a színészekből indul ki: megad egy utat, és azon belül engedi dolgozni a színészeket. Rengeteg variációt ki lehet próbálni, amire ő azt mondja, hogy jó vagy nem jó. 
Derzsi János: Eszter nagyon tud bánni az emberekkel. Kegyetlen és szigorú is tud lenni… Időnként tevehajcsárnak hívom, miközben a szigorúság és a szeretet egyszerre működik benne.
Takács Katalin: Szerintem némi keménység és határozottság nélkül nem lehet színházat csinálni. A keménység nem más, mint beosztása annak az időnek, ami a rendelkezésünkre áll ahhoz, hogy elkészüljön a produkció. A színész bizonyos vaksággal rendelkezik még a szerepformálás elején, ennek a terelgetése, összhangba hozása a többiekével szinte pszichológusi munka. Ehhez hozzájárul még a díszlet, a műszak, a technika megszervezése. Nem lehet fegyelem, odaadás és bizonyos szakmai elvárások teljesítése nélkül színházat csinálni.
Derzsi János: Miközben beledöglünk a munkába, azt éreztük, hogy Eszter egyértelműen szereti a színészeket meg a színházat is. Maximális szabadságot ad nekünk. Ha nagyon el akarunk kanyarodni az addigi útról, csak akkor kérdezi meg, hogy biztosan arrafelé kell-e mennünk.
Honti György: Eszter mindenkire figyel, senki nem érezheti magát statisztának, miközben – ha megnézed az előadást – mindannyian egy csomó helyzetben statisztálunk. És mégis valahogy mindenki azt érzi, hogy ott szükség van rá.
Tóth Ildikó: Eszter munkamódszere azon alapul, ami a színházcsinálásnak is a lényege, nevezetesen, hogy nyitottak, kíváncsiak vagyunk, figyelünk egymásra: a véleményünkre, a viszonyainkra, a szerepekhez való viszonyainkra. Eszternél ez a szó legszebb értelmében vett közös alkotói folyamat működik. Nincs kizárólagosság, nem csak az a törvény, amit ő mond.
Margitai Ági: Eszter elfogadja, ha valakinek van valami ötlete, nem csak a saját szerepéről. De igazából az is általa van inspirálva, mert mindenki gyorsan rááll arra a gondolatkörre, stílusra, amit ő képvisel. Ugyanakkor merte azt mondani, ha valamit nem tudott, hogy ezt hagyjuk, majd később visszatérünk rá.
Chován Gábor: Azt hiszem, hogy mindenekelőtt jó emberismerete, humorérzéke van, és egy olyan fajta lazaság és szeretet jellemzi, ami az élethez is kell.
Honti György: Eszter valódi figyelemmel, valódi intenzitással és valódi akarással dolgozik. Ez nagyon fontos, mert nagyon sokan nem valódi intenzitással, nem valódi figyelemmel és nem valódi akarással dogoznak. A tehetség ebből a szempontból másodlagos kérdés, mert az nagyon nehezen megítélhető dolog. Ugyanakkor valóban tud bánni az emberekkel. Például megvédi a közösségét egy csomó olyan dologtól, ami biztos, hogy történik, de abban a pillanatban mi nem tudunk róla, nem ér el hozzánk a probléma, mert ő ernyőt tart fölénk.
– Valóságos vagy virtuális társulatnak tekinthető a Szecsuáni csapata? Van-e értelme a fából vaskarkikának, hogy virutális társulat?
Derzsi János: Valóságos társulat ez, aminek nincs igazi társulati formája. Egy-egy előadásra szerveződik a csapat, de azért előadások között is tartjuk a kapcsolatot.
Takács Katalin: Többnyire szabadúszókat hívnak meg ide Tatabányára, a Szecsuáni csapatából csak Egyed és én vagyok szerződésben. Formáját tekintve tehát alkalmi csapatok dolgoznak itt, de az előadás, amit például most a színpadra tettünk, az tizenvalahány ember összeszokott  munkája. Ezt nevezem én társulatnak, mindegy, hogy milyen jelzőt rakunk elé.
Tóth Ildikó: Valamifajta folyamatosságot és állandóságot az én életemben is jelent Tatabánya. Más ide jönni, mintha szabadúszóként mindenfelé játszanék. Harsányi Laci olyan helyzetet tud teremteni, hogy vissza-vissza tudunk ide térni, de nem tudja megadni a lehetőségét annak, hogy másfelé ne is kelljen dolgoznunk, csak az itteni munkára kelljen figyelnünk.
– Nem lenne természetes, hogy bizonyos alkalmi csapatok, akik bizonyították, hogy összeszokott munkára képesek, azok továbbléphessenek, és valóságos társulati feltételek között tudjanak dogozni?
Tóth Ildikó: Ha van hozzá képesség, erő és tehetség, hogy ez a társulat ki tudja harcolni magának az állandó társulati létet, akkor lehetséges előrelépés. A Krétakörnek és Schillingnek volt ehhez ereje, de ők is sajátos helyzetben működnek, hisz van állandó társulatuk, de nincs épületük. Ez harcosabbá teszi az életüket, több energiával küzdenek azért, hogy dolgozhassanak.
Kátai István: Azt hiszem, hogy színészként ezt nem nekünk kell kitalálni. De ha Eszternek lenne egy színháza, oda biztosan szívesen mennék. Vagy ha Harsányi Laci állandó társulatot tudna működtetni…
Margitai Ági: Ilyen Tatabányán biztosan nem jöhet létre, mert ez a város nem tud társulati színházat eltartani. Ettől becsülöm nagyra a tatabányai vezetőket, hogy mégis óriási erőfeszítéseket tesznek a társulatszerű működésre.
Chován Gábor: Szerintem is meg kéne adni az előrelépés lehetőségét, de ki fogja ezt megadni? Egyelőre a mi esetünkben épp az ellenkezője történik: a színház átépítésre kerül, és úgy néz ki, hogy ebben az átmeneti időszakban nem tudunk új előadásokat létrehozni, mert az intézmény költöztetése és működtetése felemészti a bemutatókra költhető pénzeket is.
Takács Katalin: Ez a halála lenne a tatabányai színháznak. 
*
Novák Eszter: Ez nem túl bombasztikus…?
08. 08. 7. | Nyomtatás |