Egy szabad lény evangéliuma

Emberkönyv – Finita la Commedia

Négyszer láttam a Finita la Commedia új bemutatóját, az Emberkönyvet. A Trafó beavató színházi program moderálására kért fel a bemutató kapcsán így először próbateremben találkoztam a darabbal, majd a beavató program keretében láthattam másodjára az előadást. A két nappal későbbi bemutatóra kíváncsiságom hajtott, bevallom, látni szerettem volna a mű felnőtt fogadtatását is, végül a  dunaújvárosi Monotánc-fesztivál nézőjeként, a Gergye Krisztián kényszerű távollétével megüresedett időben, a programban szereplő Exit mellett az Emberkönyvet műhelybemutatóként láthattam, immár negyedszerre: videó és zene nélküli változatban. “Négyeslátásom” van tehát a műről, és bevallom, elfogult vagyok vele és a társulattal kapcsolatban.
Pap Gábor

Az Emberkönyv a Fehér Ferenc nevű szabad lény testével O. Caruso által térbe írt enciklopédia, szótár, Biblia-kivonat.   Mint mondtam, egészen különféle készenléti állapotokban, négyszer olvastam bele ebbe a könyvbe. A könyv borítóját Andor rajzolta meg, és anyukájának Anninak ajánlotta. Ő (a rendező-koreográfus) az “író” O. Caruso (Juhász Anikó). A “szabad lény” egyszerre szerepmeghatározás és a színpadon létező ember saját személyisége: a címet megfordítva Fehér Ferenc Könyvember, akiből és akit olvasni lehet, aki megtestesíti ezt az Írást. Durva blaszfémiával: aki van. A bibliai analógia nem túlzás, Fehér Ferenc színészete feljogosít arra, hogy szakrális minőségben értelmezzük a látottakat. (A szakralitás ellenkező előjele, diabolikus formája a társulat egy másik, Gergye Krisztiánnal és Ágenssel kiegészült előadásában, a Maldoror énekeiben érhető tetten.) A nevezett “szabad lény” ugyanis a megjelenítés során magában hordozza a keresztet, melyet teljes személyisége jelent, és melyet mozgásszínészete jelenít meg egy puszta térben, melyet hátul filmvászon zár le. Ez a filmvászon azonban csak látszólag zár, valójában nyit. Felnagyítja, értelmezi, kihangsúlyozza a játszó testének és arcának emblematikus vonásait, vagyis afféle “borítóval”, illetve “iniciálékkal” látja el az előadás szövegét. Ahogy a kereszt vitelével, mint élet- és halál- (étel- és ital-) áldozattal a Megváltó a magára vett emberi bűnöket, úgy hordozza Fehér hihetetlenül flexibilissé formált teste az enciklopédikus igényű rendezői gondolatot: a különféle lecsúszott létállapotok, szituációk megjelenítése a színészi önfeltárás-önfeladás magas fokán, a cselekvő alak által virtuózan kibontva megy végbe.
Hogy Fehér a Grotowsky utáni kor egyik legfontosabb magyarországi “szegény színésze” (jó lenne, ha erre a hazai színházi szakma is mielőbb rájönne, miután külhonban már többször színészi díjakkal ismerték el tehetségét) , jól példázza a dunaújvárosi előadás, ahol az Emberkönyvet “borító” és “iniciálék” nélkül, ráadásul zene híján kénytelenek voltunk önmagában-magunkban olvasni. Amit alább mondani fogok, az voltképpen e magamban-olvasás kihangosított változata.
Az első benyomásom, hogy a produkció a videoklipek nyelvén szól hozzánk: szaggatott, töredezett képsorokat, éppen csak felvillantott emberi létállapotokat látunk. Az előadás a “könyv átlapozásával”, vagyis a kotta gyorsított lejárásával kezdődik. Ebben a néhány percben Fehér szinte civil rálátással veszi végig a mozdulatelemeket, hideg, eltartott, kifejezéstelen arccal, minimál-gesztusokkal operál: jelez, mielőtt jelenlévővé válna. Aztán belekezd, én pedig, mintha idegen szavak jelentését adnám, szótár-formában közlöm a látottakat (mindezt szó szerint kell érteni – Juhász Anikó mondta nekem, hogy ők sosem “fordítják le” úgy a megjelenített helyzeteket, mint ahogyan azt én teszem az alábbiakban – persze a teljesség igénye nélkül):
a csecsemő: mintha egy élettörténet kezdődne, a színész magzatpózból bontakozik ki, arcvonásai a frissen született gyermeket imitálják, a hatás mégis szabálytalan, disszonáns, groteszk;
első lépések: a járás tanulásakor inkább egy állatkísérlet alanyának tűnik fel, mintsem az egyenes tartásért, a járásért folytatott gyermeki küzdelem alanyának;
a tornász: kezének feltartásával jelentkezik gyakorlatra, a megszokott erőelemek helyett azonban karatés üvöltések következnek, a küzdőfél voltaképp a talaj – egy kevésbé áthevített interpretációban talán üres kontakt elemnek tűnne mindez, de Fehér iszonyatos erővel veri magát földhöz, miközben tökéletesen képzi meg előttünk “ellenfelét”.  A többszöri megismétléskor már úgy tűnik, mintha egy egész csoport verné. A karatés csatakiáltás harmadszorra elnémul, bennragad a játszóban;
elmekórtani eset: Az arcát fésüli, mintha bőrét, húsát akarná lerántani magáról, szájába nyúl, szétfeszíti ajkait, ha tehetné, belső szerveit is kifordítaná;
alkoholista: mintha egy talponállóban dekkolna részegen, minduntalan lecsúszik a könyöke a pultról, ez zavarja meg csak időtlen delíriumát;
pipiskedő kurva: a (nemlétező, a játszó által megint csak megképzett) mellét mutogatja;
body builder: többször visszatérő elem az a nyakat megszüntető, vállakat a koponyacsontig felhúzó homorító mutatvány, melynek során a törzs előremegy, s a lábak csak gépiesen követik a fej és felsőtest térbeli haladását. Pantomimes gesztusnak tűnhetne a mozgáselem, ha nem volna teljes mértékig a táncos alkathoz rendelve, s ez által függetlenítve minden technikától;
kutya: már szinte nekem fáj, ahogy a karok egymást, majd a felsőtestet verik, mindezt állati vakkantások kíséretében.
Pár pillanat alatti leépülés – nyílt színi halál: az elfekvők csont és bőr betegét látom, aki csak a véget várja, azt is reménytelenül, belefáradva a testével való meddő küzdelembe, mindez pár pillanatba sűrűsödik. Aztán a szemek fönnakadnak, csak az ügyeletes orvos hiányzik, hogy megállapítsa a “exitust”. Ilyen hőfokú, zsigerekig megélt halálmegjelenítést, nem, halálfölmutatást még nem tapasztaltam előadásban. Olyan csúcspont, amit a további mozzanatok nem tudnak felülütni. Éppen ezért
a konkrét meztelenség megjelenítése nem tűnik határátlépésnek, hiszen a színész a szó lelki és mentális értelmében már minden evilági maszkjától megszabadult. Érdekes ugyanakkor a fizikai lemeztelenedés jelentésének hármas villódzása: a megaláztatás megjelenítése váltakozik ókori görög sportoló-szobrok pózait idéző tartásokkal, illetve egy divatmodell magamutogató gesztusaival;
a keresztrefeszülés póza a Matthias Grünewald-féle Krisztus-ábrázolást idézi. Fehér végül
rongybabává avanzsál, jellegzetesen debilis, idétlen vigyorával néz ki ránk, egy szándékosan gagyi szinti-pop idézetre; a játékos zárlat
füttypárbeszéd az előadó és mögöttünk lévő fénypult (a színházi “istenség”) között. Ez az “elkönnyített” végjáték Andor gyerekrajzát juttatja eszembe: miután a “szabad lény” minden szót kiradírozott saját testének könyvéből, a tiszta lapra rákerülhet maga az előadást ihlető rajz, majd következhet a stáblista a filmvászonról, mint a záró lapon a tartalomjegyzék, mielőtt becsuknánk a könyvet.
Fehér minden rezdülése szövegszerű, beszédes, provokatívan feleselő gesztus: nem vonhatjuk ki magunkat a látottak hatása alól, meg kell szólalnia bennünk valami válaszreakciónak, ami lehet az undor vagy a sajnálat hangja a színpadon mozgó-vegzáló lény iránt. Mert Fehér Ferenc “szabad lény” ugyan, de a legbrutálisabb, egzisztencialista felfogásban, melyben a szabadság a világba vetettség magányát jelöli. Közben azon tűnődöm, hogy mennyire “csak” szerepjáték az a számtalan megjelenített mini-karakter, amit lexikonszerűen és akkurátusan felsorol az előadás az emberi kezdet- és végállapotokról? “Itt vagyok, ez vagyok, meg ez is, és mégis valaki más is…” – olvassuk ki az Emberkönyvből. De melyik az igazi? Mindegyik és egyik sem. Eldönthetetlen – Fehér olyan “bohóc”, aki ugyan Chaplin keménykalapját viseli az EXIT című előadásban, mégis inkább becketti figura: Lucky szövegmenése jut eszembe a Godot-ból abban a kattogásban, ahogy a színész a testmaszkokat iszonyatos sebességgel váltogatja. Minden rezdülése digitalizált, egyetlen pillanata sem organikus, mégis, mindegyikben véresen önmaga marad: a levedlett szerepek “hagymahéjaiban”, mint kései Veronika-kendőn, ott az önfeltáró emberarc(-alak) lenyomata.
Végül egy műfaji tanulság: a kiüresedett formavilágú, halott ikonográfiájú pantomim-művészetnek is új lendületet adhatna az a mélységgel telített mimetikus műforma, amelyben tárgyak nélkül képződik meg egy láthatatlan világ a lelki szemeink előtt. Egy pillanatra sem kétséges számomra, hogy a Finita la Commedia a “monotánc” vallomásos nyelvén fogalmazott “bibliája” erről a profán világról formál szakrális érvényű, ám kíméletlen ítéletet.

Emberkönyv
Finita la Commedia

Fény: Bánki Gabi
Zene: Fehér Ferenc
Zenei keverés, fütty: Kovacsovics Dávid
Videó: Szenteleki Dóra
Rajz: Andor
Koreográfus: O. Caruso, Fehér Ferenc
Rendező: O. Caruso
Előadó: Fehér Ferenc
08. 08. 7. | Nyomtatás |