Felejteni

Beszélgetés Fehér Ferenccel

Fehér Ferenc (1975) a Finita la Commedia táncos-koreográfusa. Juhász Anikóval ketten alkotják a társulat magját, amely hol szólókkal, hol többszereplős előadásokkal jelentkezik. Legutóbbi munkájuk az Emberkönyv. Számos díjat nyertek, legutóbb a dunaújvárosi Monotánc Fesztivál fődíját.


– Jó néhány olyan előadást mutatattok be, amelyek táncos szempontból a te szólóid voltak. Ezek önkifejezésként vagy egyfajta társulati munka eredményeként értelmezhetők?
– Sokan valóban velem, az előadóval azonosítják az előadásainkat. Ez baj, hiszen a Finita la Commedia bemutatói Juhász Anikóval való közös munkánk eredményeként születnek. Anikó jogosan vagdalkozik amiatt, hogy többnyire csak az én munkámat elemzik a kritikák. Pedig az, hogy én vagyok a színen, nem azt jelenti, hogy minden én vagyok az előadásban.
– Hogy születhet egy szóló kétszemélyes munkában?    
– Úgy, hogy tulajdonképpen egyetlen személybe “mászunk bele”. Anikónak kívülről kell megítélnie azt, amit a próbákon csinálok, majd a megszülető részleteket előadássá rendeznie. Az ő kezében van az egész, és nekem meg kell bíznom benne, hogy amit ő kiemel, ahogy ő szerkeszt, az jó. Nekem nagyon fontos, hogy van valaki, aki kívülről látja az előadást. Ha a koreográfus vagy a rendező benne vannak a darabban, akkor szinte lehetetlen megítélnie az eredményt.  
– A Finita la Commediának, illetve az elődjének, a Civil Negyednek voltak többszereplős produkciói is. Efféle “társulati munkában” részt venni más, mint egy szólót csinálni?
– Sokkal nagyobb energia több emberre odafigyelni. Főleg akkor, ha nem mindenkinek van egyformán kedve dolgozni. Ilyenkor vagy nagyon alázatosnak kell lenni, vagy pedig nagyon határozottan lépni, és hagyni az egészet. Volt már olyan, hogy az egyik darabban benne lett volna egy lány, de én azt éreztem, hogy nem inspirál a jelenléte. Helyette kerültek bele az előadásba a képzőművészek. Az nagy váltás volt, teljesen más látószöget teremtett.
– Az csak a véletlen műve, hogy az előadásaitok többsége szóló?
– Inkább a támogatások függvénye. Az Emberkönyvre pl. az NKA-tól egy fillért sem kaptunk, a Message-re is a minimumot, így kénytelenek voltunk mindkettőt szólóként elkészíteni. De így nem függünk másoktól. Mert a többszereplős daraboknál az mindig probléma, hogy keveset tudunk próbálni, mert nehéz egyeztetni a szereplőket. Szóló esetében akkor próbálunk, amikor akarunk, és ez nagyon nagy előny. De jó volna, ha többször sikerülne többszereplős előadásokat készítenünk.
– Eddigi pályád során kerültél-e olyan helyzetbe, hogy valódi társulatban dolgoztál?
– Nem, de nagyon örülök, hogy nem. Az az igazság, hogy látom a viszonyokat, és ez kissé elriaszt. Kevés társulat van itthon, amire azt tudnám mondani, hogy jól működik.
– A kortárs tánctársulatok többségében nem állandó tagok dolgoznak, hanem cserélődnek az előadók…
– Szerintem ez így szép. Mi sem tudunk mindig ugyanazokkal az emberekkel dolgozni, de egy idő után ez nem is igazán inspiráló. Csak egy ideig eredményez egyre érettebb produkciókat a stabil társulati mag, a folyamatos munka, az elmélyülés, aztán kifullad a dolog. Ez ugyanaz, mint ami egy frissen nyílt étteremben történik. Vagy egy boltban. Nap mint nap bemegyek, eleinte még tök vagány mindenki, aztán egy idő után már nem is köszönnek az embernek. Ugyanez van a tánctársulatoknál is. Fontos, hogy friss arcok legyenek, cserélődjenek az emberek. Bár az első előadásunk szóló volt, de aztán jött Ladjánszki Márta. Porkoláb Anti, és sorolhatnám mindazokat – Gold Beától kezdve Szász Danin át Duda Éváig –, akik fontosak voltak nekem. Nem is beszélve Ágensről, Gergye Krisztiánról. Ezekből a találkozásokból rengeteg mindent tudtam ellesni, tovább vinni magamban. De nem lenne jó mindig velük dolgozni, mert beleragadnánk valamibe.
– Folyamatosan nem inspirálhatnátok egymást?
– Ez olyan, mint a gyerekeknél. Egy kisgyereknek is fontos az önkifejezés, és mindig keres is valakit, aki előtt “produkálhatja” magát. De egy idő után valaki másra van szüksége, hogy újból izgalmas legyen megmutatnia magát. Szerintem ugyanez működik a kortárs tánc területén. Ezért fontos a váltás. Nagy erő van benne. A legjobb az, ha mindenki próbálkozik, valami olyat próbál hozni, ami csak az övé.
– Ha folyamatosan ugyanazok a nevek jelennek meg a különböző társulatokban, akkor ezek mitől különböznek egymástól?
– Ha mindig ugyanazokat az arcokat látom, ha változatlan a stáblista, az egy idő után unalmassá válik. Változásra van szükség, hogy megint érdekes legyen a dolog.
– Arról beszélsz, hogy mennyire fontosak az új inspirációk. De a Finita la Commedia magja a kezdetektől változatlan.
– Ez az alap. Ha úgy tetszik, Juhász Anikóval ketten mi vagyunk a társulat. Hozzánk kapcsolódnak az új arcok, új nevek. Most például újra együtt dolgozunk a The Corporationnel. A nagy kihagyás után megint fontos volt a találkozás. De az is fontos volt, hogy leállt az együttműködés.
– És a ti kettőtök kapcsolata mitől megkérdőjelezhetetlen?
– Ez olyan, mintha az emberben a szívet kellene kicserélni. Nem lehet kicserélni. Anikó csak hagyja a próbán, hogy csináljam, amit tudok. És az is iszonyúan fontos nekem, hogy nagyon megértem őt. Ezért nem is beszélünk sokat a próbákon. Anikónak nagy tehetsége van arra, hogy az emberekből kihozza azt, ami bennük van. Belőlem is azt hozza ki, amit kell – bármilyen eszközzel. Ez nagyon nagy dolog. Különösen ahhoz képest, hogy – ahogy én tapasztaltam – hogy a társultok többsége úgy működik, hogy a vezető a saját koreográfiáját akarja betanítani. A legtöbben azt nyomják, ami az övék. Ezt akarják mások testére ráhúzni, akár illik oda, akár nem. Pedig igazán az a fontos, hogy mit lehetne kihozni a különböző emberekből. Anikónak pedig éppen ehhez van tehetsége.
– Az egyik munkamódszerben a koreográfus a maga mozdulatait akarja betanítni, a másikban pedig a rendező-társulatvezető azt akarja kihozni az előadókból, mai bennük van. Ez a két út van?
– Vagy egyik sem.
– És abból mi lesz?
– Ki tudja? Sokszor jó csendben maradni. Azért, hogy belülről is elinduljon valami. Gyakran előfordul a próbán, hogy mondom Anikónak, hogy most már elég, sokat beszéltél. Pedig egyáltalán nem beszél sokat, csak én már annyira értem, hogy mit akar mondani. Nagyon ügyesen irányítja dolgokat.
– Egyébként hogy lett belőled táncos?
– Valahol mindig az voltam. Állandóan mozogtam kiskorom óta. Mindig szerettem hülyéskedni. Számomra máig ez az alap, hogy jól érezzem magam. Ha ez nincs meg, akkor meghal az egész. Egyszerűen nem tudok mozogni, ha azt érzem, hogy nem jó benne lenni valamiben. Ezért is fontos, hogy egyszerre legyenek jelen ismert és új arcok a “társulatban”. Hogy újra és újra izgalmas legyen másoknak megmutatkozni. Mert nagyon nagy önismereti tréning is eljutni az előadásig.
– És az önkifejezés vágyából hogy jutottál el odáig, hogy tényleg táncos lettél?
– Nem hiszem, hogy táncos vagyok. Nem akarom, hogy csak táncos legyek.
– Hanem mi?
– Egyszerűen előadó. Mert nem csak táncolni akarok. Azt szeretem, ha minden együtt van. Nem csak az önkifejezés, hanem minden, ami erre ráépül. Nagyon örültem, hogy most Egerben, a monodráma fesztiválon, ahol felléptünk, valaki azt mondta, hogy a színészileg is nagy teljesítményt látott. Nálunk együtt kell lennie mindennek. Ha az egyik elem hangsúlyosabb, akkor megbomlik az egész.
– Aki mindig mozgott, gyerekkorától az önkifejezést kereste, végül hogyan került a színpadra?
– Mindig akarta a színpadot. Csak nem volt könnyű eljutni odáig. Elsősorban anyagilag nem. 1999 végén volt az első bemutatónk, a Kígyók völgye. Azóta több mint tíz előadást mutattunk be, de máig azzal a problémával küszködünk, hogy nem tudunk hol játszani. A Trafóban, a MU-ban nem lehet. Helyet keresünk. 
– Az Emberkönyvet a Trafóban mutattátok be.
– És a visszajelzések szerint nem mindennapi előadás volt, iszonyúan fiatal réteget mozdított meg. És mégsem hívták vissza. Maguktól kellett volna visszahívni. De hihetetlen hallgatás volt körülötte.
– Mennyit játszottátok?
– Két előadás volt belőle a Trafóban, plusz egy beavató színházi előadás középiskolásoknak, utána beszélgetés, ami nagyon izgalmas volt. Meg a Monotánc Fesztiválon Gergye Krisztán helyett beugrottunk vele. Nyersen, zene, díszlet nélkül adtuk elő.
– Csak négy előadás volt az Emberkönyvből?
– Pedig lenne rá érdeklődés. Csak az a baj, hogy mi már nem tudunk kopogtatni. A MU Színházban is hónapokat gondolkodnak rajta, hogy engednek-e játszani.
– Mivel vívtátok ki magatoknak ezt, hogy nem tudtok játszani?
– Túl közel vagyunk.
– Mihez?
– Ez az. Túl közel vagyunk valamihez. Meg kéne kerülnünk a Földet, hogy azt tudják nekünk mondani, hogy gyertek játszani. Vagy másfelől kellene még többet hallaniuk rólunk, hogy hívjanak. Pedig olyan díjakat nyertünk sorozatban külföldön, hogy az tényleg ritkaság. De a fesztiválok ugyanúgy működnek, mint a befogadó helyek. Családi alapon szerveződnek, neveket hívnak meg és nem előadásokat.
– Mit lehetne csinálni?
– Felejteni. Mint a mozgásban is. Sokat kellene felejteni, hogy újból fel lehessen építeni valami újat. Itt van például a Fringe fesztivál. Iszonyú nagy érdeklődés volt. Olyan embereket mozdított meg, akik nem jönnének el sem a Trafóba sem a MU-ba. Valaminek meg kell szűnnie, hogy újra tudjon indulni valami más.
08. 08. 7. | Nyomtatás |