Egyedül táncolni

I. Monotánc Fesztivál – Dunaújváros

Monotánc. Egyedül táncolni. Ezt jelentené a monotánc? A Dunaújvárosban megrendezett fesztiválon sok ember sokféleképpen táncolt egyedül. Egyedül egy kabáttal, egyedül sok vödörrel, egyedül egy súgóval, egyedül egy kedvessel, egyedül egy képmással, egyedül egy másikkal. Egy táncosnak nincs semmije, csak a teste. A lelke is a testén üt át, a mozdulatai a testéből indulnak, és a testén valósulnak meg. És a világ, amiből vétetett vagy amibe bele van helyezve, szintén a testén rajzolódik ki. A test, a lélek és a külvilág hármasságának egysége a tengelye ezeknek az előadásoknak.
Sebők Borbála

A szólótánc-koreográfia absztrakt és letisztult műfaj. Egyetlen testre koncentrál: a test és a lélek az előadói és az előadott test viszonyára. A koreográfiákat általában maguk az alkotók tervezik saját testükre és képességeikre, így önmagukat formálják élő-mozgó szoborrá. Egy-egy előadás gyakran saját önreprezentációjaként értelmezhető.
Arthur C. Danto lételméleti kérdésfelvetése, a behelyettesíthetőség alapvető kérdés a szólótánc produkcióknál is. Mitől műalkotás a műalkotás? Mi marad egy képből, ha kivonjuk belőle az anyagot: a festéket és a vásznat? Mi marad a tánckoreográfiából, ha kivonjuk, kilúgozzuk belőle a táncost? Ki táncolhatja el ezeket a koreográfiákat? Hogyan kötődnek az adott előadó testéhez, személyiségéhez és hogyan viszonyulnak a különböző tánchagyományok testfelfogásához? Ezekre a kérdésekre keressük a választ a monótánc fesztviál néhány előadásának felidézésével. Azokéval, amelyekkel az Ellenfény korábban nem foglalkozott részletesen.
Eső után. Katona Gábor koreográfiájának színpadképe izgalmas előadást ígér. A padlón mindenhol lefordított vödrök, jó lépésnyi távolságra egymástól. Bal szélen egy csapból víz csordogál, jól hallható a hang, ahogy a csöppek a földre érkeznek, ez ad ritmust és zenét a táncnak. Katona Gábor egyensúlyoz a vödrökön, ügyeskedik és ügyetlenkedik. Egy kékruhás lány (Fejes Kitti) segíti és akadályozza. Megtámasztja, amikor meginog, vagy a lába elé hajtja arcát egy vödörre, így tereli útját. Máskor a karjába kívánkozik, és a (mono)táncos, a főalak a magasba emeli. Az előadás legszebb pillanata, amikor a férfi a csap alá tartja a nő karját. A test lelassítja a vizet, és megváltoztatja a hangját, csöpögőből kongó kopogóba. A bőr és a víz találkozik, és egy pillanatra megértjük, miről is szól ez a mászókázós, billegős, bizonytalankodó előadás, ahol nem mindig könnyű eldönteni, hogy a határozatlanság vajon a koreográfia része, vagy pedig a táncos ügyetlenségéből fakad. (Talán néha ez, máskor az lehet az oka.) Erre a gyönyörű pillanatra várunk – tudtunkon kívül – az egész előadás alatt, és erre várnak a táncosok is. Ám ez a pillanat nem a “fő táncossal”, a szólistával, hanem az ő közvetítésével ugyan, de segítőjével történik meg. Az Eső után esetében merül föl legerősebben a kérdés, hogy valóban monotáncot láttunk-e, hiszen az előadás sokkal inkább két ember között megszülető viszonyról szól, mint egyetlen térbe kitett testről.
Napszámos. A háromnapos fesztivál második estéje Kocsis László Szúnyog lassú, butoh alapú előadásával kezdődik. Butoh-n nem stílust, hanem filozófiát, léttörténést értve. Szúnyog a Tanaka Min japán táncos farmján töltött időt és az ott tanult életmódot, a japán természeti és kulturális közeggel való találkozást, az utazás élményét formálta előadássá. Az előadás ihletésének története nélkül is világosan érzékelhető két különböző kultúra találkozása egy ember testében és lelkében. Előadása vastagon keretezett. Nyugati kultúránk erős jelzésével, egy slágerrel indít, és egy szintén közismert számmal, a Guns’n Roses Dont you cry tonight-tal fejezi be az előadást. Innen jött, és ide érkezik vissza. Közülünk valóságát fejezi ki az is, hogy a nézőkkel együtt sorakozik a terem ajtajánál, utcai ruhában, és az első sorban ülve várja, hogy elkezdődjön az előadás. Amikor a kezdő szám első hangjai megszólalnak, föláll, és a színfalak mögé megy.
A színpad és nézőtér elsötétedik. Véget ér a szám, és ott marad a sötétség. Valami furcsa zajt hallani. Fülsértő zajzúgást, mint amikor egy vékony csőben zuhan egy tárgy egyre gyorsabban, vagy mint amikor közeledik a metró. Beláthatatlanul hosszú idő telik el. Előremeredek, és egyre inkább magamba fordulok, már nem tudom, mennyi ideje ülök ott, és csak várok. Várok valakire, és tudom, hogy vissza fog jönni. Hozzám. Kicsi, vöröses sárga fényfolt dereng föl a háttérben. Lassan-lassan pirkad, és a háttérfényben egy guggoló alak rajzolódik ki, arcát szalmakalap fedi. Az ember egy földkör közepén guggol, és ujjaival túrja a földet. Aztán hirtelen leejt egy földkupacot, hallani a huppanást, és a zenenyomás megszűnik. Csönd van, csak néha egy kis fuvolaszó, madártrilla. Az ujjai táncolnak a homokban, mint kicsi hangyák. Szorgoskodó, izgága állatok. A saját testével bábozik, és így teste nem egy különálló, körülhatárolható dolog, hanem összhangba kerül, részesévé válik a mindenségnek.
Aztán fölegyenesedik az alak, nadrágszára felgyűrve. Sarkaira hátrafelé néző éles sarlók vannak erősítve. Akár a csápok. Lehajtott fejjel köröz, akár egy nehézkes állat a napon, ahogy a rászálló legyeket figyeli megadással. Lassú dülöngéléssel halad előre, homokúton a nézőtér felé. Széthányja a sarlókkal a földet. A két szerszám összecsattan a bokáján.
A levegőbe tartott kézzel bábozza el újra a vetést, a hangyákat, a furulyázást. Egyre stilizáltabb, majd gépszerű, szögletes lesz a mozgása Aztán hirtelen sötét lesz, és furcsa géphang hallatszik, ami beszippant, benyeli a világot. Vágás. Világos. Meglátjuk a táncos arcát. Szája előtt kicsi mikrofonszerű sarló. Az égre emeli a karját. Győzött? Könyörög? Furcsa, isteninek tűnő hangokat kap az égből válaszul. Madzagot húz ki a földből, a végén (nejlon)zsák(mány). A zsákból egy húscafatot ránt elő, és győzedelmesen lengeti, mintha sose akarná abbahagyni. Most inkább egy űrlényhez hasonlít. Egy teljesen másik ember áll előttünk ugyanabban a testben. Bizonytalan, zavart. Előkerült egy arc, és ráíródott a magány, megbomlott az egység a természettel.
Áttevődtek a hangsúlyok, az ujjak apró izgága mozgása helyett most a teátrálisabb, látványosabb gesztusokra figyelünk: a zsák felhasítására, a hús felmutatására. És újra megszólal a zene. Az alak leszereli a sarlóit, jelmezként félrerakja, és visszaül a helyére, mint aki jól végezte dolgát, és közben szól a Don’t you cry tonight brutálisan és fülsértőn.
L1. Az L1 név hét független táncművész alkotóközösségét jelöli. Az elnevezés egy szóviccből származik: elegy, és valóban, az 1998 óta egy gyárépületben létező csoportosulás igen különböző alkotókat foglal magába. Közülük többen is felléptek rövidebb előadásokkal a fesztiválon.
Ada. Egy kabát és egy nő tánca. A kabát mozdulatlanul vár, Mészöly Andrea pedig körbetáncolva, messze kerülve, visszajőve próbál eljutni hozzá. A kockás szövetkabát méltóságteljesen és megkérdőjelezhetetlenül lóg a színpad bal sarkában. A tenger zúgását hallani. Aztán végül közel kerül egymáshoz a nő és a kabát. A táncos nem bújik bele a fellógatott kabátba, nem veszi magára, nem fedi be vele a testét, csak mögé áll, így mintha rajta lenne, bár tudjuk, hogy nincs, akár egy kifestőkönyvben. Itt nem teremtődik meg az a harmónia, mint a Napszámos esetében, a külvilág és a táncos között (igaz, ott is, amit az előadás első fele megteremt, a második rész széttöri és visszavonja). Az egység itt csak pillanatnyi, látszólagos.
Mészöly Andrea végigsimít az előtte lógó szöveten, és finoman, két ujjal felcsippenti a hasa alatt, és ahogy kicsit megemeli, domborodik, mint a terhes nők hasán a ruha. A képben megjelenik a harmónia ígérete is, és egy pillanatra egységbe kerül a nő teste és a szövetkabát. És ekkor meg lehet érteni, mit rejt a szövetkabát kérlelhetetlensége, és hogy miért kellett ennyit küzdeni és játszani érte.
Fogyókúra. Szabó Réka Olyan furcsa vagy ma című rövid darabja egy szellemes fogyókúra paródia. Árnyjáték, élőfilm, amely mégis egyértelműen tánc a maga konkrét és filozofikus értelmében is, hiszen témája a test. A test változása. Ahogy a hold csökken és dagad, úgy változik Szabó Réka teste irreálisan vékonnyá és hajlékonnyá a trükközött, tükrözött fehér fal mögött, amire az árnyék vetül. Csak kezdéskor jelenik meg a fal előtt a táncos, hús-vér valójában, aztán perceken belül eltűnik, és csak vetített képmását figyelhetjük a vásznon. Bozsikhoz hasonlóan a balett testfelfogását hozza játékba az előadás, amely papírmasé figurává változtatja táncosát. Szabó Réka a táncosok alakjára vonatkozó elvárásokból is viccet csinál. Koreográfiájának témája tulajdonképpen tabu (a hagyományos tánc, különösen a balett felől nézve), hiszen a táncos alakjáról valóságos fizikumáról beszél. Megszünteti a testiséget, hiányával idézi elő erős jelenlétét.
Neoposztmodern táncfantázia. Foci, úttörő, KISZ, Bee Gees, talaj… ezek mozgássorok nevei, amelyeket Hargitay Ákos rövid bemutató után egy piros, enyhén használt melegítőnadrágban (amelyet állítólag Scott Wells hagyott hátra Budapesten, és amelyet zöld glottgatyájára vesz rá kultikus áhítattal), a közönség bekiabálásos felszólítására össze-vissza váltogat. Ezzel a módszerrel létrehozva egy véletlenen illetve a nézői keverőgépen alapuló koreográfiát. Az előadás a posztmodern paródiája. A táncos gépként használja a testét, és a mozgássorok is előre rögzített, behelyettesíthető, kicserélhető blokkokként jelennek meg. A szórólap “helyenként pucér felsőtestet” ígér, de ez a gyerekekre való tekintettel elmarad. Hargitay ezt ki is fejti az előadásban, ahol a tánc hagyományaival ellentétben igen sokat beszél a színpadon, elmagyarázza a játékszabályokat, és segítőket választ magának a nézők közül, akik kacsaként totyognak ritmust adva a táncnak, mérik az időt, vagy egy rozzant tévé gombjait csavargatják zene gyanánt – ez ugyanis egy interaktív táncelőadás (ezért is nagyon posztmodern, sőt neo). És itt a nézők hangja és teste is részévé válik a térnek. Az előadás egy kedves blöff, amely többféle (például posztmodern) értelmezési lehetőséget is felkínál, ám ebbe a csapdába nem szaladnék bele. Elfogadom egy olyan viccnek, amelyben komolytalanul kikerüljük önmagunkat, mindamellett az előadás kedves a szívemnek.
EXIT, Emberkönyv. Gergye Krisztián a havazás miatt nem érkezett meg a fesztiválra, így a műsorban tervezett EXIT – Kaspar variációk című produkcióján felül Fehér Ferenc a Finita la Commedia új előadását, az Emberkönyvet is eljátszotta, díszlet nélkül, csupasz térben (mindkét táncot O. Carusoval közösen koreografálták). Fehér Ferenc bakancsban, rikító csíkos trikóban és szakadt nadrágban kezdi táncát, míg eljut a meztelenségig. Sétapálcájával Chaplinként mászkál a színpadon. És így ő az egyetlen az előadók közül, aki egy konkrét másik személyt, egy másik, idegen testet is megidéz mozdulataival. Az utcai tánc, a brake, a hipp-hopp elemeit használja. Mindkét koreográfia jellemző vonása a titok őrizgetése és pillanatokra való felvillantása. Fehér szeméből villan ki a titok, egy ördögi, zavarodott személyiség, és tekintete átformálja testének hatását is. Végleteket jár be az előadások során – izzószemű csábító, meghurcolt kisgyerek, kiszolgáltatott, földre taszított ember. Kígyótestű átalakuló művész. Természetes belülről fakadó színészetével, arcának gazdag játékával ámulatba ejt.
Koszorú. A fesztivál fődíját a közönség ítélte oda, azok a nézők, akik az összes előadást végignézték – és voltak ilyenek szép számban. (A szavazólapon egytől tízig kellett pontozni az előadásokat.) A díjat a Finita la Commedia társulata nyerte.


Az I. Monotánc Fesztivál
további előadásairól az Ellenfényben

Kovács Gerzson Péter: Coda
Péter Márta: A szent és a profán mögött – 2001/2.
Bozsik Yvette: EMI
Mestyán Ádám: Lezáratlan este – 2000/7.
Ladányi Andrea: Tutyila
Péter Márta: Gótika – 2005/1.
Berger Gyula: Baubó – Ladjánszki Márta
Szűcs Mónika: Három szóló – 2004/1
Horváth Csaba: Nagyvárosi ikonok
Péter Márta: Mikor a bárány elkiáltja magát – 2005/2
A cikkek olvashatók a honlapunkon is: www.ellenfeny.hu
08. 08. 7. | Nyomtatás |