Nem örök életre

Gold Bea (1972) 1998-tól az Artus társulat tagja. Pályája a Dekadance-ban indult, később több együttesben is táncolt, illetve saját koreográfiákkal is jelentkezett. Az Artus tagjaként is készít önálló munkákat. 2000-ben a Szóló Táncfesztivál díjazottja volt a Kis gésa című szólójával, amelyet most továbbfejlesztett. Emellett Esti mise címmel új darabbal is jelenkezett.   

Beszélgetés Gold Beával

– Mostanában két szólód is látható volt. Az egyiket az Artus Stúdióban mutattad be, a másik pedig egy olyan est keretében került színre a MU Színházban, amely az Artus műhelyéből alcímet viselte. Ez azt jelenti, hogy a szólóid mögött is feltételezhető valamifajta társulati műhelymunka?
– Nem, ez nincs így. Amit önállóan csinálunk, azt nem feltétlenül osztjuk meg egymással. Az, hogy közös társulatban dolgozunk, nem eredményezi automatikusan, hogy meghívjuk egymást saját munkáink próbáira. Ez egy másfajta idő, egy másik tér. Goda Gábor valahogy olyan embereket vonz maga köré az Artusba, akikben erős a késztetés, hogy a társulati munkán kívül saját egyéni ötleteiket is megvalósítsák. Ilyen önálló alkotó Mándy Ildikó, Pintér Béla, Nagy Andrea. Vagy említhetném éppen legutóbbi saját munkáinkat Dombi Katival, Umniakov Ninával, amit a MU Színházban mutattunk be Leszták Tibi felkérésére. Ha jómagam önálló produkció bemutatására készülök, az az artusos munkák idején kialakult – jó értelemben vett – hiány következménye. Ezek mindazok a gondolatok, érzések, képek, ötletek, amelyek megszületnek bennem, de nem épülnek bele az Artus éppen készülő előadásába.
– Ha külön utakra lépsz, miért szólókat készítesz?
– Amikor odáig eljutok, hogy valami megfogalmazódik bennem művészileg, az már annyira erőssé válik bennem, hogy nincs időm arra várni, hogy a pályázati rendszerben kapok-e valahonnan támogatást, inkább megvalósítom az elképzeléseimet a saját “kereteimből”. Így nagyobb örömmel, szinte barátságból készítjük a produkciót. Például az Esti mise esetében a zenészek szinte ingyen vállalták a munkát, mert a közös alkotást tekintették elsődlegesnek.
– A szóló magányos műfaj. De könnyebb vagy nehezebb, mint a társulati munka?
– Amit az ember maga csinál, azért teljes egészében felelősséget tud vállalni. Én nagyon nehezen szorítkozom másokra, ez nyilván jellembeli tulajdonság is. Kimondottan magányos típus vagyok, tehát a belső életem, önmagam keresése minden másnál fontosabb számomra. Ami történik velem, az mindig befelé irányul. Ezeknek a belső élményeknek legmegfelelőbb “sűrűsödése” a szóló.
– Eddigi pályád során kerültél olyan helyzetbe, hogy valódi társulatban működtél?
– Az Artus, amelynek 1998 óta vagyok a tagja, valódi társulat. Nemcsak azért, mert ad egyfajta anyagi biztonságot (eleinte kevés, később egy kicsit több pénzzel), hanem azért is, mert állandó emberek dolgoznak benne, baráti szinten működő kapcsolatokban. Ismerjük egymást, tényleg közösen dolgozunk, együtt gondolkodunk. Azt azonban nem tudom, hogy önmagunkban vagyunk-e társulat vagy a közönség, a kritikusok, a fesztiválok, díjak tükrében. Nyilván ez a közeg is kell hozzá, hogy társulatnak lehessen bennünket nevezni, mert az nem lenne elég, ha összejárnánk, és nap mint nap dolgoznánk.
– Nincs benned skizofrénia, hogy a szólóidban alkotó vagy, az Artus társulatában pedig előadó?
– Szó sincs erről. Mind a kettőben kimondottan alkotóként veszek részt. Közös a gondolkodás, közösek az eszközök, így nem válik ketté az alkotói és az előadói munka.
– Egyetértesz azzal, hogy a társulati létezés a színpadi alkotás létrejöttének legideálisabb formája?
– Ez számomra nem egyértelmű. Nagyon fontos, mert megtartó ereje van, és az is jó, ha az anyagi mellett érzelmi biztonságot is ad. De ha annyira stabillá válik, hogy kővé dermed, akkor riasztóvá válik számomra.
– Tehát veszélye is van a társulati létnek?
– A megmerevedés mindenképpen az. Nem születhet örök életre egy társulat. Addig maradjon változatlan, amíg az minden tagnak jó. A társulatban is nélkülözhetetlen a változás, legyen az akár belső személyiségváltozás, akár a társulat összetételének változása vagy a munkamódszer változása… bármi, ami kimozdítja, megmozgatja a társulat tagjait, és frissességet hoz.
– Az Artus tud változni?
– Természetesen az “ősi Artus” is más volt – amire kezdőként áhítozva néztünk fel –, és a jelenlegi Artus is teljesen más. De ki mondja meg, melyik az igazi?
– Az nem zavar téged, hogy az Artus neve mellett az szerepel, hogy Goda Gábor társulata?
– Miért zavarna?
– Mert nincs odaírva Gold Bea, Nagy Andrea, Bakó Tamás és a többiek neve.
– De oda vagyunk írva, mégpedig úgy, mint alkotótársak. Ezt Gábor is sokszor elmondja, hogy az alkotásban mindenki részt vesz. Kimondottan használja minden táncosának, színészének a kreativitását, épít a gondolkodásmódjára, sőt az álmaira is. De valakinek össze kell fogni a társulatot.
– Goda Gábort milyen képessége teszi alkalmassá erre?
– Értelmes, remekül kommunikál, jól mozog a közegében. Nagyon kíváncsi, nyitott mindenféle válaszra, ugyanakkor kellőképpen objektív is. A mindennapi munkában, illetve az alkotásban a hitelességét tartom a legfontosabbnak, a nyitottságát, sőt akár a bizonytalanságát is, azt, hogy menet közben is mer változtatni. Ő sosem kínál biztos megoldásokat, az alkotói folyamatban valóban közösen keressük a válaszokat. De munka közben maguk a kérdések is változnak. Általában teljesen máshová érkezünk el végül, mint amerre az elején elindultunk. Ez nyilván azért történhet így, mert az Artus társulata valóban fogékony, egymásra és önmagukra is kíváncsi emberekből áll.
– Az Artus volt az egyetlen társulat az életedben?
– Kicsit a Dekadance is az volt, amivel még amatőr szinten indult a pályám 1993-ban. Olyan emberekből állt az együttes, akiknek a tánctudása nem volt kielégítő, nem voltunk sem gyakorlottak, sem technikásak, mégis erős szellemiséget és nagyon nagy energiát képviseltünk. Mészöly Andival a Képzőművészeti Szakközépiskolába jártunk, itt találkoztunk Murányi Zsófival, aki a szalagavató táncunkat csinálta. Ő már akkor Angelus Ivánnál tanult. Csatlakozott hozzánk még Széphegyi Szilvia, Bujáki Marica és Varga Viktória is. A Dekadance afféle közös őrültség volt. Barátok is voltunk, nagyon bátor dolgokat is fölvállaltunk, azért, mert szívből jöttek.
– A kortárs tánc területén működnek hagyományos értelemben vett társulatok?
– A kiemelt társulatok ilyenek, amelyek egyfajta biztonsággal rendelkeznek. A többiek viszont egyéni utakon küzdenek az “életben maradásért” a pályázati rendszer keretei között. A koreográfusok kénytelenek ugyanazokból a táncosokból válogatni, így ki vannak szolgáltatva annak, hogy éppen ki ér rá, hiszen az előadóknak minden értelmes munkát el kell vállalniuk a megélhetésért, mert a koreográfus az adott produkción túl nem tud számukra anyagi biztonságot adni. Ezért szerepel szinte mindenki majdnem mindenkinél.
– Te dolgoztál efféle változó összetételű virtuális társulatokban?
– A Dekadance után Szabó Rékával, Juhász Anikóval voltak ilyen munkáim. Akkor még nem voltam az Artus tagja, illetve még nem erősödött meg annyira az együttes, hogy ne kelljen más feladatokat is elvállalnom.
– Ha a virtuális társulatokban részben ugyanazok az előadók szerepelnek, akkor ezek mitől különböznek egymástól, mitől lesznek egyáltalán társulatok? Vagy csak nevükben viselik a társulat szót?
– Szerintem társulatok, hisz a benne szereplő emberek valamilyen szempontból egymásra találtak, időben-térben kiegészítik egymást, nyilván van egy “főnökük” is, akinek a gondolkodásmódja, koncepciója leginkább meghatározza az előadást. A nagy társulatoknál is egy fő névhez kötik a nézők a produkciót, ez olyan “hudis” vagy “godás” – mondják. Fontos lehet talán az is, hogy a táncosok, színészek, előadók között változatosan legyenek leosztva a szerepek egy társulaton belül. Az együttes vezetője, ha teheti, ne csak művészi szempontból, hanem társulati szempontból is irányítsa a munkát. Arra is figyeljen, hogy a társulati tagok fejlődését milyen feladatok segíthetnék a leginkább. 
– Lehet erre energiája egy virtuális társulat vezetőjének?
– Ez jogos kérdés, hiszen azok, akik nem tartoznak a kiemeltek közé, hihetetlen energiákat ölnek nap mint nap a “társulatuk” működtetésébe. Sokkal könnyebb azoknak, akiknek van saját helyük, mint azoknak, akiknek külön meg kell küzdeniük azért is, hogy befogadást nyerjenek. Így nem is tudnak olyan sűrűn játszani, mint szeretnének, mint amennyire szükség lenne az előadás, illetve az előadók fejlődéséhez.
– Mennyire van benne a mostani szisztémában az előrelépés  lehetősége, hogy az alkalmi csapatok, virtuális társulatok előbb-utóbb kiemelt együttesekké válhassanak?
– Nemigen van benne. Pedig a változás nemcsak a társulat belső életében, hanem a táncélet egészében is fontos energiaforrás lehetne.

08. 08. 7. | Nyomtatás |