Táncba csalt lehetőségek

7. Szóló és 5. Duó Nemzetközi Tánc Fesztivál

Egy független pszichológus nagy valószínűséggel az abnormitás kitüntetett esetének – sajátos megszállottságnak (elmebajnak) – minősítené mindazt, amit Pálosi István és Fenyves Márk művel immár több mint másfél évtizede: táncművészek ugyanis. (Meg tanárok, meg stúdiót vezetnek, meg együttest igazgatnak, meg tudományos munkát végeznek, meg koreográfusok, meg fesztivál-szervezők, meg menedzserek.) Egy olyan szakma jeles képviselői, mely társadalmi elismertség, érdemi dotáció híján a mindenáron való életben maradásra, a folyamatos túlélésre szocializálódott, következésképp paranoid kissé, s önbecsmérlő. Egocentrikus is, hiszen életösztöne, illetve a közönség kegyeiért folytatott kíméletlen harc rákényszeríti; – nem ismeri tehát a toleranciát, a szolidaritásban rejlő erőt, az “élni és élni hagyni” bölcsességét.  Perspektívátlan jövő és gyökértelen múlt: ez is bizony a lehetőségeiben korlátozott, egzisztenciájában veszélyeztetett jelen-lenni akarás következménye. Próbálkozzék csak valaki itt a halottak emlékének áldozni, egészséges utódokról gondoskodni – jaj annak! A hátrányos helyzetűek között is hátrányba kerül ugyanis, hova tovább karanténba. A halmozottan hátrányos helyzet elviseléséhez pedig nem akármilyen megszállottságra, életerőre van szükség; hogyne lenne abnormális tehát…
Hegedűs Sándor

Fenyves Márk és Pálosi István kórképéhez további adalék: nem volt elég nekik a teher, a bántóan szűkös mozgástér, melyben tehetségüket, szakmai alkalmasságukat bizonyítani kellett, vállukra vették a magyar mozdulatművészeti tradíció szálkás keresztjét, s azzal próbálkoztak. Saját bőrükön tapasztalhatták így Ady profetikus szavait: “Bizáncban is nőtt feledés moha, / De így feledni nem tudtak soha.” (Ady Endre: Budapest éjszakája szól) A szakma ugyanis közel sem hozsannázott, lelkesedett úgy, ahogy normális esetben elvárható volna. Nyilván érdekeket, kisstílű napi alkukat sértett önmeghatározásuk. Jelenlétük ettől kezdve szakmapolitikailag megtűrt ugyan, de voltaképpen nem kívánatos lett. De még ez sem volt elég nekik: a folyamatos megaláztatás, a szakmai mellőzöttség – az intézményi szempontból való “sikertelenség” – további terhek felvételére indította őket. Stúdiót alapítottak, illetve egy időközben nemzetközivé váló Szóló Tánc és Duó Tánc Fesztivált. Idén már a hetediket és az ötödiket. A szóban forgókat…
A szóban forgó fesztiválnak minden vitán felül álló értéke éppen az, hogy szóban foroghat. Mindenekelőtt a szervezőket, a “humánerőforrást” illeti tehát az írásbeli dicséret: nekik köszönhető, hogy világra jött, s hogy ott is maradt. Talán mondani se kell: szegény családba, igazi nyomorba született, nem nagyon futotta krémekre, pelenkára. (Ha a szülők egy kicsit is finnyásabbak, afféle “anyámasszony” katonái, bizony most nem tudnánk miről beszélni. Legfeljebb egy hamvába holt lehetőség felett siránkozhatna mímelt gyászbeszéd!) A pénztelenséget azonban – ahogy ez kis hazánkban már lenni szokott – ezúttal is pótolta a szakmaszeretet, az ügybuzgalom, a “muszáj-Herkulesek” vitathatatlan vitalitása. A “lehetőség” imigyen valósággá érlelődhetett, a benne fogant jövő jelenné…
A szóban forgó fesztivál tematikai sajátja, lényege ugyanis éppen ez: jelenvalóvá teszi a “jövőt”, érzékletessé a potenciákat. A hat percnyi szólótánc, illetve kilenc percnyi duótánc – maximum ennyi ideig tarthat egy-egy produkció – inkább a szereplők meglévő képességeiről vall, mintsem aktuális valóságunkról. Pontosabban: a produkciók valóság-terében mindenekelőtt a lehetőségek világlanak, válnak értékelhetővé. (Éppen ez a lényegi különbség a most tárgyalt, s a nem is oly rég Dunaújvárosban megrendezésre került I. Monotánc Fesztivál tematikája között. A Szögi Csaba és Énekes István által jegyzett fesztiválra csak olyan táncszínházi előadások kaptak meghívót, melyek immanens tér–idő struktúrával bírtak, vagyis saját világgal, öntörvényű jelennel rendelkeztek. Nem a lehetőségek formavonalai voltak láthatók tehát a koreográfusok által rajzolt testképeken, hanem valóságunk kinetografikus jelei.)
Milyen ábrázatot mutat mármost a saját lehetőségeit tematizáló jelen a szóban forgó fesztivál szemléleti horizontján? Egészséges, fiatalos-e inkább, erőtől duzzadó, vagy öregecske, ráncos, ezer nyavalyában szenvedő? (Mielőtt bárki is félreértené: nem a szereplők életkorára, mentális vagy fizikai állóképességére vonatkozik a kérdés, nem is a tehetségüket firtatja, mint ahogy a “lehetőségek” kritikai számbavétele sem az ő szakmai várakozásaikról – személyes reményeikről – szól. Egzisztenciális értelme szerint a perspektivikus lehetőségeket akarati tényezők, illetve a tehetség önérzete konstituálja, szakmapolitikai értelemben pedig a felelősség vállalására is képes kritika. Egy fesztivál teljesítményértéke tehát nem a táncosok, koreográfusok egyéni produktumában mérhető csak, hanem önmagában is, azokra a tendenciákra tekintettel, melyek a produkciók értékátlagában, jellemzőiben mutatkoznak.)
A fesztivál négy napja alatt 34 előadás volt látható – ebből öt külföldi, a többi magyar – közel fele-fele arányban a szólók, illetve a duók. A szereplők átlagéletkora inkább harminc év alatti, mint fölötti, de ez nem azt jelenti, hogy kezdők vagy amatőrök lettek volna. Sőt! Éppen az volt az egyik örvendetes fejlemény, hogy zömében már ismert, fiatal koruk ellenére is komoly szakmai rutinnal bíró táncosok szerepeltek. A produkciók színpadképessége tehát – egy-két kivételtől eltekintve – nem forgott veszélyben. (Ezt azért is fontos megemlíteni, mert a művek előválogatás nélkül kerültek színpadra, ami ugye mindig azzal a veszéllyel jár, hogy “nézhetetlenek” is láthatók lesznek.) Örömmel írom le tehát: színvonalában az idei fesztivál minden eddiginél magasabb, egységesebb volt. A színvonal emelkedése, homogenitása többek között annak is volt köszönhető, hogy zömében a kortárs tánc formanyelvén beszéltek a résztvevők. (Kérdés persze, hogy nyelv-e egyáltalán a szóban forgó, hogy “beszéd”-e egyáltalán használata; – ám úgy gondolom, hogy ezt nem itt és most kellene megvitatnunk.)
Amiről azonban a fesztivál teljesítményértékét elemezve feltétlenül beszélnünk kell, az a – korábban már érintett, de eddig válasz nélkül maradt – “lehetőségeket” firtató kérdés, vagyis az, hogy a látottakban milyen jövőkép, jelenvalóvá vált perspektíva érhető tetten? Mit remélhetünk tehát a mindenekelőtt saját lehetőségeit tematizáló alkotások tükrében? Hát nem túl sokat! Ebből a szempontból a fesztivál vigasztalan volt, nem sok jót ígért az eljövendőknek. A lehetőség-térben ugyanis elemi hiány volt dinamikus mozdulatból, invenciózus gondolatból és időérzékenységből is, hogy csak a legfontosabbakat említsem. A három hiány nyilván összefügg, egymásból is magyarázható, noha nem teljesen.
Legfájóbbnak talán éppen a produkciók többségére jellemző mozdulatszegénységet említeném, hiszen ez belátható módon a tánc agóniájához vezethet. Több akut probléma is összegezhető benne. Ha zenei érzék (műveltség?) adott elégtelensége és a koreográfus-táncos valószínűsíthető (szükségszerű?) önbizalomhiánya egymásra talál, úgy a rendelkezésre álló zenei-fizikai tér kitöltetlen marad, következésképp “egyhelyben” végzett, statikus mozdulatok láthatók csak a színpadon. Ez még akkor is kevés, ha valakit az önmegmutatáson kívül semmi más nem motivál “műalkotás” létrehozására. A “mondanivaló” esetleges hiányát ugyanis a dinamikus-ritmikus test látványa energetikai centrumként ellensúlyozhatja, jobb esetben pótolhatja is. Sose feledjük: a tánc semmi mással nem helyettesíthető médium, önmagában hordozza saját “jelentését”.
Ami mármost a gondolatszegénységet illeti: következhet a mozdulatszegénységből, de nem feltétlenül. (Előfordulhat, hogy éppen a minimalizált mozgás a legsúlyosabb “gondolat” sajátja.) A tiszta koreografikus gondolat ugyanis pre-expresszív: testbe plántált szellemi erő, mely dinamizálja a mozdulatot, meghatározott struktúrába, tematikai rendbe kényszeríti, saját formavilágba állítja. Kettős értelemben lehet tehát szegényes (erőtlen): vagy úgy, hogy “erőszak” áldozata lesz – az expresszív szándék maga alá gyűri, az előre gyártott mondandó önmagára hajlítja –, vagy úgy, hogy eleve érintetlen marad, mondhatni szűzies. Az előbbi esetben “ejakuláció praecox” a valószínű diagnózis, az utóbbiban pedig nyilvánvalóan “potenciazavar”. Bármelyik is: a koreografikus gondolat erőtlen lesz, szegényes, következésképp az okozott érzéki, szellemi élmény sem lehet maradéktalan. Pedig a honi táncosok kifejezetten jó fizikumuk, technikai felkészültségük okán többre hivatottak annál, hogy üres formákba mutatkozzanak, semmitmondó “tartalmakba” merevedjenek. Az “alulfoglalkoztatottság” ilyetén eseteire bizony jócskán találtunk hiteles példát a fesztiválon.
Az időérzékenység hiányáról szólva úgyszintén elmondható, hogy a tánctematika elégtelenségét, inadekvát módjait eredményezheti. Amíg a gondolatszegénység a tánc-idő belső (immanens) törvényszerűségeit nem akarja figyelembe venni, úgy az időérzékenység hiánya a külső (transzcendens) determinánsaival bánik mostohán: ignorálni próbálja ugyanis. (Mintha az aktuális jelennek – az ittnek és mostnak – nem is lenne egyre növekvő múltja, nem is lenne mindig fogyó jövője.) Társadalmi és szociális érzékenység hiányában – azaz jelenünk időbe-foglaltságának fizikai tapasztalatát nélkülözve – nem születhet érdemi koreográfia. A fesztivál nem egy előadása bizonyíték lehetne rá.
Természetesen tudom, hogy táncversenyről van szó esetünkben, nem koreográfusok viadaláról. Ám ember legyen a talpán, aki képes valamely táncot nem koreografikus mozdulatként értelmezni, akár spontán az, akár tudatos. Ahogy egy árnyék nem szabadulhat vetőjétől, ugyanúgy függ egy (vitális) “tartalom” saját (koreografikus) formájától.
Összességében a fentieknek némileg ellentmondva, a függést lazábban értelmezve határozottan állítható, hogy a fesztivál terhét ezúttal inkább a táncosok viselték, mintsem a koreográfusok. Nekik volt köszönhető, hogy a táncba csalt “lehetőségek” perspektívátlanságát olykor-olykor feledni tudtuk, ha nem is végérvényesen. Ez azokban a helyzetekben is igaz maradt, amikor egy időben és egy helyen szerepelt a táncos meg a koreográfus, nem lévén közöttük genetikai különbség. Duda Éva például jóval erősebb táncprodukciót adott elő, mint amit sorstársa, ikerfele – Duda Éva, a koreográfus – megalkotott számára. Nagy Csilla úgyszintén. Egyre erősebb táncos, ha nem vigyáz, előbb-utóbb lekörözi koreográfusi önmagát. Dezső Virág esete már kicsit bonyolultabb, mivel nem volt egyértelműen eldönthető, hogy előadóként ironikusabb-e inkább, vagy koreográfusként. A célfotóra vár! A zsűri díjazta is a majdnem holtversenyt: éppúgy, mint tavaly, a szóló-verseny érmes helyezettje lett. A másik szóló díj Duda Évának jutott, aki ráadásként a közönség elismerését is bezsebelte kategóriájában. Domokos Flóra, az alkotó úgyszintén konfliktusba került Domokos Flórával, az előadóművésszel; az előbbi olyan tömény anyaggal rukkolt elő, amivel az utóbbi alig bírt megbirkózni. Rácz Eszter is hasonló cipőben – noha sokkal rosszabbul – járt: nem tudott ugyanis. A szó szoros értelmében a koreográfus “kivégezte” magában a táncost, esélyt sem adva neki megmutatkozásra, szereplésre. Inhof Katalin és Haraszti Adrienne nem háborúzott, békésen megegyeztek magukban magukkal, hogy nem zavarják egymás köreit. A duó kategória díjazott produkcióját láthattuk párosukban. Máthé Gabriella koreográfus erős önismeretről téve bizonyságot, olyan szerepet kínált fel az előadó-művésznőnek, melyben az kedve szerint “lubickolhatott”: verekedhetett ugyanis. (Nem véletlenül kapta ő és “ellenfele”, táncostársa Szilágyi Erzsébet a kategória közönségdíját.) Böröczffy-Farkas Boglárka erős volt koreográfusként, táncosként egyaránt, nem nagyon van mit hozzátenni. Említést érdemel még Vas Andrea, Gábor Júlia, Németi Roland, Finta Gábor, akiknek produkcióján leginkább érezhető volt, hogy kényszer hatására lettek koreográfusok: a bennük szerepelni vágyó – egyébként jó alapadottságokkal rendelkező – táncos erős agressziójának engedtek.
Találkozhattunk olyan esetekkel is, ahol kettévált előadó és alkotó, vagyis nem próbált egyszerre kint is, bent is “egeret fogni”. Ezek között talán a legizgalmasabb – zsűri által is díjazott – előadást Fóti Zsófi produkálta. Pontosabban: nem lehetett eldönteni egyértelműen, hogy ki. Zsófi nagyon tehetséges, kísérletező koreográfus, aki ezúttal a “minimál-mozgás” lehetőségeit fogta vallatóra, próbálta kifejezővé tenni. Sikeréhez meghatározó módon járult hozzá az a két táncos, aki vállalta, s meg is valósította a koreográfus elképzeléseit: Jászberényi Éva és Magusin Anna. Remek választás volt. Meggyőződésem, hogy rajtuk kívül nagyon kevesen lettek volna képesek “eltáncolni” a szóban forgó mozgásanyagot. Az a fegyelem, koncentrált színpadi jelenlét, amivel ők rendelkeznek, alkotó módon járult hozzá a sikerhez. Ki mondhatja meg ezek után, hogy hol húzódik a határ alkotó és előadó, koreográfus és táncos között? Ugyancsak a határok átjárhatóságának bizonyítéka volt két lengyel táncművész fizikai-szellemi jelenléte a fesztiválon. Anna Piotrowska és Patrycja Piotrowska két produkcióval is képviseltette magát, szólóban, duóban egyaránt indult, abszolút sikerrel. Mindkét előadás díjat kapott ugyanis. Részvételükkel egyértelműen nőtt a fesztivál ázsiója.
Végezetül bemutatnám a zsűrit, az első kritikai fórumot, amelyik elvállalta az azonnali értékelés kockázatát. A zsűri elnöke Ide van Heiningen (NL) volt, tagjai pedig: Marta Trpisovka (CZ), Mándy Ildikó (H), illetve Fenyves Márk (H).
Nem maradt más hátra, mint a köszönetnyilvánítás. Mind a magam, mind a szép számú közönség – kritikusok, laikusok – nevében köszönöm ezt a fesztivált minden résztvevőnek, szervezőnek, szponzornak, takarítónak…, hadd ne soroljam tovább. Mindenekelőtt azonban Pálosi Istvánt és Fenyves Márkot illeti a dicséret, legalább annyi, amennyi elégséges energiát, biztosít számukra a jövőre megrendezésre kerülő 8. Szóló Tánc és a 6. Duó Tánc Nemzetközi Fesztivál igazgatási terheinek elhordásához.
08. 08. 7. | Nyomtatás |