Lappangó társulatok

Beszélgetés Duda Évával

Duda Éva koreográfusként, táncosként is jelen van a táncéletben. Legutóbb két szólóval jelentkezett. A rövidebb darab a Szóló, Duó Táncfesztiválon nyert díjat, a hosszabb a Fringe fesztiválon került bemutatásra, ahol szakmai díjat is nyert.

– Miért készítettél most szólókat, hiszen korábban társulati munkákkal jelentkeztél?
– Némileg kényszerűségből is, mert nem kaptam támogatást. Ugyanakkor egy táncalkotó számára a világ egyik legizgalmasabb feladata, ha magának csinál szólót. Igazi kihívás ugyanis, hogy miképp tudja magát kontrollálni, kívülről-belülről instruálni. Ez egy speciális munkafolyamat, mert önmagamat kell arra ösztökélnem, hogy összpontosítsak, töretlenül haladjak egy irányba.
– A kortárs tánc területén működnek társulatok?
– Általában a pénz határozza meg, hogy mennyire tudnak társulatként működni az együttesek. A néhány kiemelt társulaton túl inkább alkotók köré szerveződött projektek működnek. Én is így tudok dolgozni, hogy produkciókra hívok táncosokat. Sokszor ugyanazokat, mert ha az ember megszereti a partnereit, kollégáit, ha jól tud velük dolgozni, akkor általában folytatni szeretné a munkát. Így én is afféle lappangó társulatot működtetek. Azt csak nagyon kevesen engedhetik meg maguknak, hogy tagokat szerződtessenek. Ezt egyébként egyelőre nem is bánom, mert nem merném magamra vállalni azt a felelősséget, hogy három-négy embernek egész éves munkája, megélhetése tőlem függjön. Pedig komolyabb kísérletezésbe, elmélyültebb munkába csak így lehetne belevágni.
– Egyáltalán mit nevezhetünk társulatnak?
– Azokat az embereket, akik már több műhelymunkában és előadásban vettek részt közösen, ugyanakkor azonos irányban gondolkodnak, erős összetartás van közöttük. Szerintem ez a társulati munka alapja.
– Neked volt részed efféle társulati munkában?
– Gergye Krisztiánnál érzek effélét. Hiába nincs szerződtetett társulata, mégis nagyon erős összehangoltságot érzek köztünk, amikor készülünk a produkcióira.
– Neki miért nincs társulata?
– Mert nincs annyi pénze. Két és fél millió forintot kap a NKÖM-től és valamennyit az NKA-tól működésre, örül, ha az aktuális projektjeit meg tudja valósítani. Szeretné ugyan, ha két-három embert le tudna szerződtetni, de most még nem tart ott.
– Saját munkáidban olyan táncosok jelennek meg, akik rendszeresen közreműködnek mások előadásaiban is...
– Valóban van egy kör, amelyből az alkotók többsége szemezget. A fiatalokkal nehéz dolgozni, mert még nincs annyi tapasztalatuk, hogy rájuk lehetne építeni az előadásokat. Persze ki lehetne nevelni táncosokat, de ezt csak a nagy költségvetésű együttesek engedhetik meg maguknak. A cél természetesen az, hogy az ember maga köré vonzzon néhány állandó táncost, de mivel nem tudsz nekik annyit fizetni, hogy nálad maradjanak, ezért nyilván el fogod engedni őket, hogy menjenek másokhoz is dolgozni, mert pénzt is kell keresniük meg tapasztalatot is érdemes szerezniük.
– Nem jelent ez szétaprózottságot?
– De. Sőt azt is jelenti, hogy adott esetben extra erővel kell összpontosítani a munkára. És nagyon kell figyelni arra, hogy azok az emberek, akik részt vesznek a próbákon, azok ott is legyenek, s ne egy második vagy harmadik helyen. Ez nagyon nehéz.
– Számos előadásban vettél részt táncosként. Az alkotói és előadói éned külön életet él?
– Nagyon élvezem, hogy táncosként megmondják nekem, hogy mit csináljak. Szeretek színpadra lépni, és szeretem az új feladatokat, de egyre kevesebb alkotóval dolgozom. Most már többnyire csak Krisztiánnal, volt egy rövid kitérő Csabai Attilánál, meg hosszabban voltam Fehér Feriéknél. Szereplőként egészen másfajta alázatot kíván a munka. Akkor teljesen átmegyek táncosba, tehát azt csinálom, amit a koreográfus diktál, nincs kipofázás a sorból.
– Nem vitatkozik benned az alkotó?
– Nem, illetve meg tudunk mindent beszélni. Krisztiánnak szoktam szólni, ha valami nem tetszik, de ő meg szokott győzni, hogy az úgy jó, ahogy ő gondolja.
– Az lenne a természetes, ha azok közül a lappangó társulatok közül, akik már bizonyították az erejüket, néhányan megkaphatnák az előrelépés lehetőségét.
– Nem nagyon van ilyen lehetőség. Azt látom, hogy emberek, akik belefeszülnek a munkába, és már tényleg nagyon sokat letettek az asztalra, számos pozitív visszajelzést is kaptak díjakban, fesztiválmeghívásokban, kritikákban, nézettségben, egyszerűen nem tudnak előrébb lépni. 
– Ez min múlik?
– Évről évre egyre kevesebb pénz van a pályázati rendszerben, és a kurátorok nem nagyon kockáztatnak a döntéseikben. Ezért inkább a befutott társulatokat támogatják, a kicsik közül meg egyeseket megfojtanak, másokat pedig élni hagynak még egy darabig. Így nagyon nehéz helyzetbe kerül a mi generációnk, azok a húszas-harmincas éveikben járó koreográfusok, akik közé többek között Ladjánszki Márta, Gergye Krisztián, Szabó Réka, Pataky Klári vagy Fehér Feri is tartozik. Egyelőre csak tülekedés van, de lehetőségek nem nyílnak meg.
– Rendszeresen készítesz színházi koreográfiákat is. Hogy látod, a színházakban vannak igazi társulatok?
– Papíron léteznek. De igazi társulati hangulatot, összetartást csak kevés helyen érezni. A színházi struktúra nagyon más világ. Egyrészt hihetetlen biztonságérzetet ad, nincs meg az a mindennapos létbizonytalanság, ami a kortárs táncra jellemző. Ezzel szemben a kőszínházakban kisebb a szabadság, mert nem támaszkodnak annyira a szereplők kreativitására, és nincs beleszólása a színésznek/táncosnak az alkotó folyamatba. Ezért nincs is esély arra az izgalmas, kísérleti műhelymunkára, ami a kortárs táncra jellemző.
08. 08. 7. | Nyomtatás |