Faust; Prospero Miskolci Nemzeti Színház Tánctársulata

Mintha a jin és jang fekete-fehére kelne életre, s lendülne mozgásba a miskolci Játékszínben Krámer György Faust és Prospero előadásában. A két táncjáték, s benne az elemek is a kínai motívumhoz hasonlóan feszülnek egymásnak, s forrnak egybe.
A Faust egyetlen drámai pillanat táncba sűrítése, míg a Prospero történetmesélő táncszínház. Előbbi illúziók nélküli pokoli játék, ördögien sötét, míg a Shakespeare-adaptációt végig derűs nyugalom  uralja. Faust elbukik, Prospero boldog véget varázsol.
A látványban végig szembesül egymással a fekete-fehér. A Játékszín sötét falai között fehér színpadon játszódik az előadás: a dobogó maga is két részre tagolódik – a középső ferde sík a második részben vízszintesbe kerül, s helyette a szélső rámpa lejt. Az átfordított színpad maga is jelzi, hogy egymásra rímelő, egymást kiegészítő játékokat látunk.

A fiatal figurákon fehér jelmez, a korosodókon fekete. Merthogy a két táncfantáziában a férfi és a női kozmikus szimbólumok helyett a Fiatalság és az Öregség áll szemben, s fonódik egybe. A miskolci előadás hősei az idővel néznek szembe. Nem újdonság ez: Krámert ez (is) foglalkoztatja utóbbi rendezéseiben. A Boleróban egy elszürkült, kiüresedőben lévő kapcsolat szereplői szembesülnek a hajdani vággyal, a Hattyúk tava Mulatóban a női szépséget tette törékennyé az idő, A vasgyári capriccióban  a kocsmapultot támasztó férfiak közé vert szakadékot az életkor …
Krámer korábban Veszprémben már foglalkozott a Faust-mítosszal, mostani miskolci adaptációja a történet egyetlen pillanatát emeli ki: az ördög és az idős férfi alkuját. Mefisztó szerződést kínál az öregedő Faustnak: megkaphatja fiatal testét, s így megint hódíthat, övé lehet a szerelem, a vágyott nő. Ám ha megcsömörlik, akkor a pokol vár rá…
Test és lélek cseréje ebben a feldolgozásban életre-halálra szóló küzdelemként hat. Mefiszto és Faust újra és újra egymásnak esik. Újabb és újabb látványos táncos elemekkel küzdenek, míg végül szinte lemeztelenedve, a földre kerülve, egymáson kúszva-mászva zajlik a ,,lélekvándorlás”. Első perctől érezni, nem lehet jó vége az alkunak. A kizökkentett idő, ha nem is világot, de a karaktert fordítja ki úgy, hogy az nem találhatja meg önmagát.
A Prospero afféle zanzaként működik: Porspero, Ariel, Caliban és a két szerelmes lép színre a teljes drámából. A történet hatalmi-politikai szála így nem kap teret, a varázsló itt csupán egy dologra koncentrál: lánya boldogságára. A tenger itt egy fürdőkád, s benne Miranda fürdése a nővé válás markáns képe. Prospero ,,jó apaként” azért küzd, hogy férjet találjon a lánynak. Bájosan egyszerű olvasat ez, de van benne erő, lendület és humor, s az első rész illúziótlansága után kifejezetten jólesik a szeretetteljes varázs.
A címszerepeket táncoló koreográfus a két karakter jelmezét magára öltve ugyanazzal a problémával, az öregedéssel néz szembe. De más-más aspektusból közelít: Faustot a férfi ,,hajtja”, Prosperóban az apa ,,dolgozik”. Ettől is lesz más-más a két játék alaphangja, s a két figura. Krámer Faustjában acsarkodó düh, férfi büszkeség, hiú hatalomvágy dacol a világgal ¬– nem véletlen, hogy az egyetlen elem a térben egy trónként ható karosszék. A koreográfus-táncos nemcsak nagy szenvedéllyel éli az ötvenéves férfi heroikussá nagyított küzdelmét, de kellő iróniával is rálát a figurára: ifjú ficsúrrá válva clow-nos iróniával is veti magát az életbe, hogy aztán egyre sötétebbnek és kilátástalanabbnak mutassa az egyébként sem sok jót ígérő próbálkozást.
Prospero viszont már eljutott a bölcs lemondásig. Tartást itt a tudás ad, keménységet az atyai aggódás és elszántság. Az időnként leülő, könyöklő varázsló elgondolkodásai némileg illusztratívnak tűnnek. Hitelesebb, emberibb az első rész fausti küzdelme.
A Vihar parafrázisában a legerőteljesebb a tanítás folyamata: sokrétű, ahogy Prospero átadja tudását Arielnek. A mozgássor sok eleme idézi az első részben Mefisztó és Faust kettősét. De nemcsak az ismétlődés miatt érezhetjük, hogy a játék a tudás átadásáról, a személyiség kisugárzásáról, mester és tanítvány viszonyáról is szól. A színházi alaphelyzet is erről beszél: sajátos önvallomást is látunk Krámer és a fiatal miskolci csapat többéves együttmunkálkodásáról. Érezhetően magukról mesélnek, s ettől lesz őszinte és hiteles a játék, amelyben Krámer maga mellé emeli partnereit.
Az ördögöt és Calibant megformáló Újhelyi István egyre súlyosabb színpadi személyiséggé érik. Ahogy ,,lendületbe jön”, elszánással, már-már őrült megszállottság szigorával néz maga elé. Az első játékban keményen állja a kihívásokat, a másodikban meglep, ahogy Calibanban nemcsak a fából faragott-sárból tapasztott szörny vadságát, hanem a vesztésre ítélt kiszolgáltatottságát is megmutatja. 
Füzi Attila Arielje pedig igazi kiugrás, a fiatal táncos megtalálta színpadi karakterét: igaz, bájos figurája a tiszta szellem, a szabadságra vágyó lélek összetett alakja helyett inkább a játékos manóra, Puckra emlékeztet, de így is magával ragad, ahogy Prospero famulusának a megszerzett tudás öntudatot ad. Ariel magára találását, jókedvű nekirugaszkodását a világnak kamaszos életöröm hatja át. Lukács Ádám Ferdinándként a hagyományos mesejátékok királyfijának naivitását hozza, nála talán elkelne több irónia. Székely Viktória az első részben inkább csak a vágy titokzatos tárgya, Mirandaként aktívabb, összetettebb. De mindkét részben látványosan hozza mozgásba a férfiúi-atyai ösztönöket, s indokolja a küzdelmet...   
Mikita Gábor


Faust – Prospero
Két tánctanulmány
Miskolci Nemzeti Színház Tánctársulata

Jelmez: Endresz Ágnes
Fény: Kramcsák János
Szcenikus: Hazsega Miklós
Zene: Fandl Ferenc
Koreográfus-rendező: Krámer György
Előadók: Fűzi Attila, Krámer György, Lukács Ádám, Székely Viktória, Újhelyi István
08. 08. 7. | Nyomtatás |