C. D. Grabbe: Don Juan és Faust Temesvári Csiky Gergely Állami Színház

Grabbe Don Juan és Faust című drámája egyszerű dramaturgiájú történet: Don Juan egyszer látja és akarja Donna Annát, a szép spanyol nőt, de nem kapja meg. Faust egyszer látja és akarja Donna Annát, és Mephisto segítségével meg is kapja, de csak a testét. Donna Anna nem akarja Faustot többszöri látásra sem, és nem meri igazán akarni Don Juant többszöri kísértésre sem, miután az vak szenvedélyében a nő vőlegényét és apját is megölte. Donna Anna végül szégyenébe és bánatába hal bele, Faust és Don Juan pedig elkárhozik – az egyik, mert így szólt az ördöggel a kéj megszerzésére kötött szerződés, a másik pedig gyilkosságaiért. A kérdés nyilván az, hogy mit akar ezzel egy rendező? Mert az egyszerű sztori nyilvánvalóan nagy kérdéseket vet fel, nem kisebbeket, mint hogy mi a mozgatója az emberi létezésnek. Csak vak ösztönök és kéjvágy, ördögi véletlen? Szerelem, erkölcs, igazságérzet? Van-e szabad akarat és mi célból?

Mi a mozgatója egy rendezői akaratnak és mi célból? Ha ezt az alapvető, minden színházi előadás létjogosultságát megmérő kérdést szegezem Alexander Hausvater temesvári rendezésének, azt kell, hogy mondjam: itt inkább egy tetszetős ördögi véletlennel van dolgunk, mintsem egy szabad rendezői akarat tudatos színházi tettével. Persze a dolog árnyaltabb és bonyolultabb, mint egy ilyen sarkos ítélet. A Temesvári Csiky Gergely Állami Színház helyesen megérezte, hogy az egyszerűbb dramaturgia olyan többletet hordoz, amely a szövegen túlmutató, képekben, mozgásban, a színházi tér és esemény összhatásában gondolkodni és mesélni tudó rendezőt kíván. A román származású, Kanadában élő Hausvater kétségtelenül ilyen rendező. Tehetsége is elvitathatatlan. Az előadás legsikerültebb pontjain beszippantja a nézőt egy tökéletes hang- és látványkompozíció. Például, a most felidézett kép címe lehetne: Faust utazik Mephistóval a kéj útjain. Nők testszínű dresszben fehér leplüket lebegtetve járnak körtáncot Faust körül a színpad nyitott közepén (melynek két oldalán egy futurisztikus, testszínű úszósapkás gépnőktől hemzsegő, fiktív agylaboratórium üvegdíszletei állnak). A hátsó fal két oldalán építkezési állványzat, közte a falon vetített kép (vöröses-sárga spirálalagutak lüktetnek), a falon kapaszkodókon testszínű dresszes nők lógnak, vonaglanak, testszínű dresszükön lüktetnek a vetített spirálalagutak. Mindehhez expresszív zene. Vagy: Faust és Mephisto vérszerződése. A hátsó falon vonaglás, vetítés, tánc a színpad közepén. Expresszív zene. A hang- és látványkompozíció beszippant. Egy ideig. Aztán az előadás gyengébb pontjain kezd idegesíteni. Értem én. A kéj örvénylő, beszippantó, mégis hideg komponáltságát látom, mely a pokolra visz. De egyrészt ez a rideg komponáltság egy idő után túl rideg (kiszámítható), hiába vonaglik és lüktet, ha kis variálással mindig hasonlóan vonaglik és lüktet, akkor már nem örvénylik, tehát nem szippant be. Valahogy a rendező túl sokat akar, mindig minden ingert együtt és egyszerre szerepeltet, és emiatt a sok részlet kioltja egymást. Az előadás legerősebb oldala a legnagyobb hátránya is. Hausvater nagyon tud valamit, amit a magyar színház kevésbé és ritkán: egy sok összetevős színházi atmoszféra “összmasszájával” mesélni csakis a szöveg helyett. Csak éppen az előnyben a hátrány: itt a szöveg annyira el van felejtve, mintha a rendezőt néha abszolút nem érdekelte volna, hogy színészei “összmasszai” atmoszféra-építő voltukon kívül beszélnek is. És ezt bizony megsínylik a szenvedő alanyok, az egy Tokai Andrea (Mephisto) kivételével kicsit elvesznek, idegenül mozognak a figurák a megkomponált atmoszférában, kicsit tisztázatlan marad a szövegmondás, karakterformálás mikéntje a más színházi nyelvet kidomborító, jellegzetesen nem magyar rendezésben. Mintha a szereplők nem beszélnék Hausvater színházi nyelvét, és mintha Hausvater se nagyon tudna “magyarszínházul” beszélni. Az eredmény egy expresszív, hosszú távon túlkomplikáltsága és helyenkénti esetlegessége és funkciótlansága miatt mégis érdektelenné váló látványszínház, amelyben az értetlen-esetlen színészek azért néha valahogy megpróbálják elmondani a szövegeiket is. (A látványszínháznak és a szenvedő színészeknek is abszolút mélypontja, amikor Don Juan és Faust teljesen érthetetlen okból fénykardot ragad egymás ellen: a temesvári jedi-lovagok harca az ördögi véletlenben.) Nem véletlen viszont, hogy Mephisto alakítása mellett a legélvezetesebb Alina Reus román színésznő játéka (Donna Anna), aki nem beszél – mindig “szinkronizálja” őt egy közelben lévő magyar színésznő a tánckarból, ő mondja a szövegeit, míg Donna Anna csak mozog, táncol, gesztikulál. Alina Reus “beszéli” Hausvater színházi nyelvét, ez a jó rendezői ötlet teljesen szervesen simul bele az összképbe. Az is árulkodó, hogy a mozgás- és látvány-nyelv akkor a leghatásosabb, amikor a rendező egy dologra koncentrál. Ilyen jelenet Faust és Donna Anna szeretkezése. Nem vonaglik, lüktet, vetítődik semmi, se hátul, se középen, se oldalt. Egyetlen hideg kék reflektor világítja meg a kis medencét a színpad elülső részén, amelybe Faust beledönti Donna Anna meztelen testét, ütemesen csapkodva vele a vizet. Minden érthető, hatásos, bőr alá menő, nem kell magyarázni: hideg értelem, vak szenvedély és kiszolgáltatottság, agresszió és kétségbeesés.
Ha Hausvater megtalálta volna a mű más ilyen kulcspontjait, ahol a lényegre lehet fókuszálni, köré sűríteni az enélkül a fókuszálás és sűrítés nélkül kerettelenül elfolyó, túlburjánzó atmoszférát, talán a rendezői akaratot, a mozgatót és a célt is könnyebben tetten lehetne érni munkájában. Így azonban értetlenül állok a rendező számára nyilván legfontosabb keretjáték előtt: miért is állnak végig az előadás alatt a színpad két oldalán egy futurisztikus, testszínű úszósapkás gépnőktől hemzsegő, fiktív agylaboratórium üvegdíszletei? A rendező kerettörténete: Faustot és Don Juant ketrecben tolják be a futurisztikus agylaboratóriumba, ahol a fehér köpenyes, testszínű úszósapkás nők az agyukat vizsgálják. A vizsgálat maga az előadás: betekintünk a két mitikus figura agyába, így bomlik ki Grabbe története mint “kórkép”. A történet mesélésében aztán részt vesznek a laboráns gépnők, mint vonagló tánckar, illetve a többi férfiszerepet (például Donna Anna apját és vőlegényét) is nők játsszák. (Zárójelben megjegyzem: ha ez következetes lenne, akkor elgondolkodtatna, kiemelné a két címszereplőt, mint egyetlen férfiakat. De nem következetes: teljesen érthetetlen módon két másik mellékszereplőt, Don Juan szolgáját és egy rendőrfőnököt mégis férfiak játszanak. Miért? Nem volt elég színésznője a színháznak?) A történet közben a laboránsnők “megkísértődnek”, sminkelik magukat, levetik fehér köpenyüket, sikonganak, vonaglanak. Mígnem elérkezünk a záró képhez: a ketrecükbe meztelenül bezárt állati Donhoz és Doktorhoz bemásznak az időközben szintén leállatiasodott és lemeztelenedett ápoló nénik. Az üzenetnek az ösztöneink állatias voltára vonatkozó része egyértelmű. De mi a szándéka a rendezőnek egy utópisztikus, szexus nélküli nőuralom előrevetített képével? Ez lenne az ellentétpárja az állatias ösztönöknek? De hol van ennek a mi életünkből vett valóságalapja? Milyen titokzatos célból kell összekutyulni a Jedi visszatért és Fellininek a Nők városát Grabbe drámájával Don Juan és Faust mítoszáról? Mit akar a rendező egy tetszetős ördögi véletlenen kívül?
Jónás Péter
08. 08. 7. | Nyomtatás |