Mutatványok és játékok

Shakespeare: Szentivánéji álom – Oskaras Korsunovas Színház

Shakespeare: Vízkereszt, vagy amit akartok – Craiovai Nemzeti Színház

Különféle előadások vendégjátékával, filmvetítésekkel, konferenciával egész Shakespeare-fesztivált szervezett új bemutatója köré a Gyulai Várszínház. Többek között fellépett a sepsiszentgyörgyi színház (Othello), az Újvidéki művészeti Akadémia (Wyhar), a kijevi DAH Színház (Előszó a Macbethez). De a legnagyobb érdeklődést kétségtelenül Oskaras Korsunovas és Silviu Purcarete rendezése váltott ki.
Perényi Balázs

A litván Oskaras Korsunovas Színház előadásának jelenetei egy-egy mutatványra, játékötletre épülnek. Díszlet és kellék egy-egy falap. Van mindenkinek, különböző méretben. Összeillesztve teret határol, szereplőt bújtat, egymásra csúsztatva és fej fölött tartva kiadja a rengeteg ingoványán átvezető hullámzó ösvényt. Mikor körömmel dobolnak rajta: megered a zápor. Ha kell, bonyolult ritmusképleteket lehet kiütni rajtuk, mire azonnal vad, orgiasztikus rítus képződik. Théseus rideg és formalizált udvarát szabályos rendben felállított lemezek jelzik. A leghatalmasabb téglalap persze maga az uralkodó, nincs is neki arca, csak hangja van, az viszont dörgő. Mellette eltörpül az apró Hippolyta – kisebb falapra omló női haj. Mozgalmas kisüzem keletkezik, ahogy rakodják, dobálják a fa instrumentumokat, ki-ki egy-egy fázisát végzi a ritmikusan lüktető munkafolyamatnak – itt, ebben a manufaktúrában játszódik a mesteremberek első “próbája”. A derék iparosok falap mögül előtűnő kéztartások, kézmozdulatokban kellene manifesztálódniuk. Ki lehet hallgatni a másikat a felállított fához simulva, el lehet kerülni egymást a deszkafolyosókon lépdelve. Puck felemelgeti a játszókat takaró lapokat, keresi a szerelmeseket, hogy szemükbe varázst csepegtessen. Szellemesnél szellemesebb lelemények, energikusnál energikusabb akciók, látványosabbnál látványosabb puritán képek fényből, testekből, felületekből. A társulat szemmel látható örömmel fedezte fel a minimalista díszletben rejlő lehetőségeket. Azonban előfordul, sajnos nem egyszer, nem kétszer, hogy a mutatvány szinte már el is játssza az alapszituációt, és ehhez, az alapötleten kibontásán túl, nem sok hozzáfűznivalója van az alkotóknak. Ezért fordul elő, hogy miután elismerően rácsodálkozunk egy-egy megoldásra, bizony elkezdünk unatkozni. A fent említett mesterember kéz-bábjáték egyszeri lelemény, ahhoz viszont elégtelen, hogy viszonyokat jelenítsen meg, figurákat teremtsen. Talán ezért humortalanok a mesteremberek jelenetei, de erről később.
A játékosok mindegyike – fiúk, lányok egyaránt – kantáros nadrágot visel. Fiatal csapat kollektív játékát látjuk, mindenki színen van végig, mindenkin nagyjából azonos öltözék. Hol szerepbe lépnek, hol természeti jelenségeket (erdőt, lápot, esőt) jelenítenek meg, hol a szituáció közegét (udvart, műhelyt) teremtik meg. A figurába lépést, figuraváltást a színészek játéka mutatja fel. Törvényszerű, hogy túlzó, elrajzolt megoldásokkal egyénítik a csoportból kilépő figurákat, így sem könnyű azonosítani őket a kopasz fiúk, hosszú hajú lányok közül.
Nem is ők a fontosak. Nem Zuboly, Heléna vagy Oberon. Shakespeare-nél még csak a fiatal szerelmesek téveszthetőek össze (össze is tévesztik szerelmüket nem is egyszer, és ez a Szentivánéji álom egyik legfontosabb jelentésrétege), ebben az előadásban viszont mindenki felcserélhető lenne. Mintha sokkal fontosabb lenne a játék közege, pontosabban az erdő, mint a szereplők, vagyis az erdőben tévelygők. A rengeteg mint a tudatalatti, az ösztönvilág, a lélek sötét labirintusa érdekli őket. Ezt az archetipikus metaforát bontja ki a társulat. A Szentivánéji álom freudista, Jan Kott-i interpretációja foglalkoztatja őket. Teljesen mindegy, kicsoda botorkál, bolyong, kutat, retteg, menekül a lélek sűrűjében – a fontos maga a vadon. Ezért a legszuggesztívebbek a folyondárként egymásba fonódó karok, a lüktető, hullámzó testek, a ziháló hörgő, vonyító, makogó, sóhajtó hatalmas organizmus. Mindezt a színészek testükből és hangjukból formálják meg. Lenyűgöző az előadás zeneisége: énekelnek középkori zsoltárt idéző dallamokat, megszólaltatnak tibeti zenét torokból énekelve, mindezt a természet hangjainak – szélnek, esőnek, madárdaloknak – szimfóniájába ágyazva. Mindez – test és hang munkája – valóban virtuóz teljesítmény.
Sokkal érdektelenebbek a kettősök, hármasok, négyesek. A szituációk nem többek, mint játéklehetőségek. Egymáshoz alig kapcsolódó akciókkal mondatokat, sőt szavakat, szóképeket jelenítenek meg. “Vadászebed vagyok” – mondja Heléna, s közben valóban négykézláb caplat Demetrius után. Feszes és monoton ritmusban követik egymást a technikásan kivitelezett gegek. Éles váltások, ellentmondó, szélsőséges gesztusok, pofavágások, rángógörcs és ájulás, kontakt tánc és balettparódia, néha már a mórikálásig karakteres megszólalások, üvöltés és suttogás, vinnyogás és röhögés… Az akrobatikus elemeket imponáló könnyedséggel abszolválják. Izmos félmeztelen fiatalok, kisportolt férfiak, szép, jó alakú nők tartják, emelik egymást, embergúlába tornyosulnak, magasból zuhannak alá. Megannyi mutatvány. Megannyi illusztráció, még csak nem is a legjobb ízléssel rostálva az ötleteket.
Színházi helyzeteket, folyamatokat, íveket hiába is keresnénk. Égeus, a zord apa Demetriusszal rokonszenvezik, őt szánja lányának. S lám a két szikár kopasz alak játssza a “lelki rokonokat”, megtévesztésig hasonlóak. Demetrius Égeusra támaszkodik, s tényleg apósjelöltje hátára felkapaszkodva követeli magának Hermiát. Illusztráció, még ha mesteri is. Mintha egy előadásba szeretnék sűríteni mindazt, amit a színészmesterségről tudnak, mert sokat tudnak, ez kétségtelen. Hibátlanul görgetik előre rendületlen a masinériát – játékötlettől játékötletig. Hatás rombol hatást, ezért nem az ötletek, nem a játszók, de a néző fárad el nagyon. Árulkodó, hogy mennyire szellemtelen az összes mesterember jelenet. Nincs vele mondandójuk. Erdő víziójukhoz aligha kapcsolható a lelkes amatőrök fergeteges sutasága, ezért inkább elviccelik az egészet. Megússzák! Zuboly pedig kimondottan kínos. Fenékkitolós, csicsergős öntetszelgése olyan, mint egy igénytelen meleg paródia.
Puck prológját behízelgően kedves esetlenséggel magyarul mondják el. Tetszeni, hatni, kommunikálni akarnak mindenáron, akkor is, ha ennek az előadáshoz éppen semmi köze. Korsunovas rendezése igazi fesztiválkedvenc, hat éve járja világszerte a nemzetközi találkozókat. S ha valaha volt is benne erő, mélység, gondolat, azt mostanra jórészt kilúgozta a monstruózus fesztiválbiznisz. Könnyen kapcsolatot teremtő, könnyen olvasható látványos és felszínes munka. Fantasztikusan képzett, atletikus színészek technikai demonstrációja.
*
Antik könyvszekrényeken kertitörpe-hadsereg trónol diadalmasan, a tágas polgárházakhoz szabott üveges vitrin üresen tátong. Könyvsorok helyett a megrendült Orsino ül antik karszékén, és zokog folyamatosan, de hangtalanul, mellette rezzenéstelen-mélabús arccal ücsörög két főből álló udvartartása. A herceg köpcös, pocakos öregúr, meztelen felsőtestére kitárt prémgalléros házikabátot húzott. Kíséretét elegáns kortársak alkotják, szmokingos ötvenesek, kiket mintha skatulyából húztak volna elő (díszzsebkendő, lakkos cipő, amin hasra esik a reflektorfény stb.). A korosodó gavallérok a kiürült könyvtár – könyvszoba – lakói, vagyis a kultúra, műveltség, kifinomult élet kísértetei, üvegvitrinbe húzódó tanúi. A színpad hátterében fehér vászon feszül, amit derengő halványkékre fest a fény. Felülről óriás fehér vitorla ereszkedik lágyan a játéktér fölé. Jobboldalt tükörfal, bal szélen gurulós fogas, rajta több tucatnyi jelmez. Légies és kimódolt, áttetsző és túlfinomult hely az előadásban Illíria, minden ízében teátrális miliő, ahol a tükörben kettőződik meg a díszletszékekben ülő jelmezbe bújt alakok képe. A kultúra nem más, mint konvencionális színjátékok, játszmák szertartásrendje, a teátrum az élet rituális tükörképeinek tükröződése. Az imaginárius térben ámulatba ejtő könnyedséggel nyer szimbolikus jelentést minden cselekménymozzanat. A jelenetek egymásba folynak, a helyszíneket, történéseket nem választják el rigorózusan. Üvegszekrény mögött élik – sőt kommentálják – az előtér eseményeit, s a szekrényajtón kilépve már át is léptek egy másik térbe. A metaforikus közegben összesodródnak a szálak, egymásra vetülnek a motívumok – kivételesen sűrű, mégis áttetsző és világos jelentésháló szövődik. A játék konkrét és érzéki, ami el is várható egy jóféle színháztól, különösen akkor, ha a szerelemről, erotikáról kíván szólni (márpedig a Vízkereszt kapcsán ezt nehéz lenne megkerülni), ugyanakkor légiesen könnyed és spirituális.
Zúgás, zakatolás hangzik fel időről időre a jelenetek között és alatt, mintha a vér lüktetne egy gigantikus organizmusban. Máskor ipari zaj, szirénahangok, robbanások tudósítanak a kíméletlen külső valóságról, a zaklatott nagyvárosról vagy háborús vidékről, ahonnan a pusztuló könyvtárba menekülnek szeretni a szereplők. Mindnyájan színen vannak a nyitányban, mikor a félhomályban zseblámpa fénye pásztázza az arcokat. Realista olvasatban a külső világból bemenekült idegeneket – ellenséges hajótörötteket – keresik az anakronisztikus könyvtárlakók – Illíria polgárai, ugyanakkor mintha éjjeliőr pásztázna végig lámpájával a bezárt múzeum kiállítási tárgyain, vagyis a szereplőkön. Viola törülközőbe csavart törékeny lány. Bajuszt kap megmentőjétől, majd a fogasról – bajuszához illő – álruhát választ magának. Az idejétmúlt világban kézÍenfekvő szerep egy lenyalt, olajtól csillogó hajú, vékony bajszú, szmokingos férfi, a némafilmek bálványa. Viola álruhájában úgy fest, mint a közismert Törley plakát flegmán cigarettázó dandyje. Szerepek, nemi identitások emelhetőek le a fogasról (a színház jelmeztárából), majd ha kudarcot vallanak ezekkel viselőik, új personára – személyiségmaszkra – váltható az unt viselet.
A Herceg “szekrényéből” útnak indul egy kardvirág, hogy kézről kézre járva megérkezzen Olíviához (a metaforikus térben könnyedén vándorol át az ajándék a hercegi villából Olívia házába). A borostás, sírástól feldagadt arcú férfi komikus is lehetne, ha nem lenne annyira szomorú. Feneketlen bánatában alig talál vissza szekrényébe, háromszor is fennakad a köpcös alak, míg végül koros kísérete megmutatja neki, hogy egy ilyen kövér ember csak oldalazva fér át a szekrényajtón. Ezt rendre elfeledi, később is, mindig befelé figyel, nagy szívfájdalmára. Nyers, virtuózan kivitelezett bohóctréfák váltják a költői képeket, áradó játékosság színezi a mély gondolatiságot. Az előadásban nem válik szét komikus és szerelmi szál. Tóbiás úr durva tréfái rendkívül költőiek, a végtelenül szerelmes boldogtalanok pedig nem egyszer rettentő komikusak. Esztétikai minőségek, hangulatok, stílusok között is olyan könnyű, hangtalan léptekkel közlekedik az előadás, mint ahogy helyszínek és időpontok közt.
Tóbiás úr és Mária hálóköntösben kászálódik elő, szemmel láthatóan egy átdorbézolt éjszaka után térnek magukhoz. Nyugdíjas korúak ők is, mégis ők a szerelemszanatórium legkajánabb bentlakói. Olívia, a ház úrnője gyászba öltözött fiatalasszony. Fekete lepellel bebugyolálják tetőtől talpig – gyászba burkolóik. Közben Viola, a némafilmsztár csendben bekucorog a Herceg mellé a szekrénybe, és megrendülten simogatja a szótlan könnyező kövér szerelmest. Később kardvirággal – nem véletlenül lesz ez a “harcos” növény “a szerelmi ajándék” – követségbe induló Violát az “apja is lehetne korú” Herceg tanítja ki, hogyan szóljon Olíviához. Ám olyan átéléssel, annyi szenvedéllyel okítja a “fiút”, annyira sikeresen képzeli Olíviának, hogy már-már szeretkezésbe csap a lecke. Hátulról öleli Violát, fenekét simogatja, csak mikor lába közé tévedne keze, szakítja ki magát az aléltan lihegő küldönc.
Keszeg András, a “halvérű udvarló” kerekített sarkú, vastag falú hűtőből kászálódik ki, kezében vörösbor, mintha maradék vérét hordozná a kristálypohárban. Vigyáz rá nagyon, nincs belőle sok. Talán ezért fázik olyan nagyon, pedig még hálóköpenyt is húzott öltönyére. Tóbiás úr, az “intézet” örök tréfacsinálója, ki is fosztja a bávatag “turistát”, zsebéből kötegnyi “zöldhasú” dollárt emel ki, miközben táncolva öleli magához a sápatag ifjút. (Keménykalapjukban mintha Stan és Pan alakmásai lennének.) Majd széttárva köpenyét megvizsgálja férfiasságát, és megnyugtatja Keszeg urat. A Bohóc a hátsó szekrénysor alsó részéből bújnak elő. Az egyeztetési hiba nem véletlen, hiszen Fábián és a Bohóc figurája összeolvad, mindig egyszerre vannak színen, mindketten fekete hosszúkabátot viselnek (mást semmit!), amely alig fedi el meztelenségüket. Egyikük lágy és feminim, a másik férfias jelenség. Bizarr Ámorok, a szerelem jin és jangjának egymásba olvadó, forduló megtestesülései ők, mindenféle erotika játékos istenségei. Fő ellenségük a különös szenvedélyszanatóriumban Malvolio udvarmester, az örök gondnok (portás, rendész stb.). Malvolio lakájnak tartása van: merev tartás. Torkából fakó hang szivárog, ez a fojtott hang, ez a feszítés a torokban elárulja, mekkora erőfeszítésébe kerül, hogy ösztöneit, indulatait elnyomja magában. Ha Fábián-Tóbiás a vágy, Malvolio az elfojtás megtestesülése a vízkeresztkor kezdődő szerelmi farsangon.
Malvolio suttogva üvölt, parancsol, rendelkezik, közben hátul az üveges polcsor mögött Viola és Tóbiás dulakodik egy mímes burleszketűdben. A levegőbe adott pofonokat más szereplők összecsattanó tenyere szinkronizálja. Többször láthatunk még hasonló, briliánsan elővezetett, stilizált dulakodást, ám megesik, hogy a levegő arculcsapása után dőlni kezd a “megütött” orrából a vér. A humor forrása különböző stilizációs fokú – pantomim és naturalisztikusan “fizikai színház” – megoldások ütköztetése, pontosabban egymás mellé rendelése. Viola bejut, és kelletlen udvarol riválisának, a Herceg hangtalan súgja neki a szavakat szekrényéből, nincsenek falak, ha voltak is hát Erósz lerombolta őket. Olívia kivetkőzik magából – szó szerint. Vagyis tépi, szaggatja magáról a fekete lepleket, hogy őrjöngve dögös miniruhává szabja át gyászviseletét. Mikor magára marad, szárnya nő, és felemelkedik, mint Platonnál a “szép, nemes Erószt” szemlélő, önmagára ismerő lélek. Olívia a tükörfal mögé simul testének tökéletes szimmetriáját – állítólag a szimmetria az egyetlen közös vonása a különböző korszakok szépségideáljainak – balfelének tükörképe adja.
Lábaival kalimpálva, mint egy kánkánozó angyal emelkedik egyre feljebb szerelmi levitációjában. A komédia politikai síkját – a hajótöröttek üldözését, Cesario letartóztatását – némafilmek stílusában ábrázolják. Az elegáns öregurak kőtörő gumikalapáccsal hajkurásszák Cesariót több jeleneten át, a fény-árnyékos, drámaian világított színpadon, míg egyikük utol nem éri és fejbe nem kólintja az ifjút, hogy aztán közös erővel ragasztószalagba tekerjék, mint egy múmiát, és talicskába taszítva fogságba gurítsa a magatehetetlen fiatalembert.
Számba vehetnénk még a nagy játékötleteket, bravúros jeleneteket, mint a nézőtérrel párhuzamosan felállított szekrénysor előtt és mögött lebonyolított frenetikus párbajt, a halálra rémült Viola és Keszeg András bajvívását, a szépséges színpadi metaforákat, mint Viola könnyektől leázó férfimaszkjának látványát, a sáfrányszín zoknis Malvolio tragikus és groteszk udvarlását, ahogy az asztalon hever kiszolgáltatottan a hátán, és lábával biciklizik, mint egy visszafordulni képtelen bogár. Leírhatnánk a zavarba ejtő és elgondolkodtató, mert nézői rutint, elvárásokat szétrobbantó találmányokat, mondjuk a szamárindulóval jellemzett Malvolio mandolinozását, ahogy az ellenszenves alak szépen és fájdalmasan játszik a finom hangszeren, és rögvest úgy érezzük, hogy még neki, a szanatórium rideg gondnokának is titka van… vagy csak költővé avatta a szerelmi vágyakozás. Eszünkbe juthat a mikrofonba lihegett nyögésmadrigál, vagy az emberek tipródását kiröhögő sirályhangok. Mindezen költői és szellemes színpadi metaforák kimerítő elemzése szétfeszíteni ezen írás kereteit, feltétlenül bővebben kell azonban szólni az előadás egyik meghatározó találmányáról, valamint a záró képről.
Sebastiant, Viola fivérét színésznő játssza. A meghökkentő megoldás nem más, mint a Shakespeare-dráma egyik elemi erejű színpadi hatásának kifordítása. Az Erzsébet-korban nőnek öltözött férfiszínész játszotta a nőt, aki férfiruhába bújva férfit játszik. A korabeli színpadon kiteljesedő megoldásnak végtelenül szellemes, filozofikus tükörképe Purcarete ötlete. Jan Kott rendkívül szuggesztíven érvel amellett, hogy a Vízkereszt – valamint az Ahogy tetszik – szerelemfilozófiájának lényegi aspektusa, hogy a vágy, mindenféle vágy egylényegű, függetlenül attól, kit talál, kire irányul, férfira vagy nőre. Ezt a gondolatot formálja érzéki hatássá a többszörös színpadi nemcsere, a tükrözés visszatükrözése. Ezt az olvasatot fogalmazza kortárs színpadra Sylviu Purcarete játékos iróniával. A szerelemvágy és csömör hullámzása a létezés minden folyamatát mozdító életelv. Shakespeare szerelemtana totális világértelmezésként fogalmazódik meg a kiürült könyvtár jelképes terében. Mindenki a szerelem körül keres, matat, kutakodik, csak egyesek szofisztikáltabban, mások nyersen és célratörően. Univerzális rítussá lesz a falusi lagzik groteszk menyasszonyfelismerési mókája, amikor három letakart közül kell meglelni az igazit. Itt azonban nincs helyes megoldás. Nincs megelégedés. Csak szomorúság és eső, ami az aláhulló vitorlavászonról csorog az előkészített vödörbe – “hujujj a zápor, hogy szakad”. A lázas szerelmi maskarádét átlengi a határtalan, ámde gyöngéd melankólia, mintha minden jelen idejű akarás és tett szelíden fájdalmas emléke lenne csak az elmúlt életnek. Mindennek az alján ott fészkel a szerelmi mélabú, az elveszettség, a magányba zártság érzése. Mint a dráma esszenciális énekes prológjában – “bőrig áztunk napra nap”. Ráadásul még ez a szerelmi fájdalom is csak nosztalgia, légi semmi, emlékkép, idős emberek vágyakozása a kifosztott múzeummá alakuló könyvtárban. Hófehér parfét, hófehér ernyő alatt sírva majszoló túlfinomult öregemberek manierista emlékezése diadalmas fiatalságuk vérbő reneszánszára. Hát Viola? Ő az ábrándos múltidézésbe szerelmes.
A könnyű kézzel bevezetett motívumokból Sylviu Purcarete impozáns ornamentikát rajzol. A rekvizitummá emelkedő kellékek (kardvirág és hószín fagylalt), jelképes öltözetek (meztelenség és álruhák), szimbolikus jelentésű díszletelemek (tükröződő és átlátszó felületek), ismétlődő cselekvések (zokogás és némafilmes dulakodás) ritmikája egyszerre kápráztatóan dús, mégis transzparens, szinte geometrikus rendbe szerveződő mintázatot ad. A képzőművészeti párhuzamot indokolja az előadás fogalmazásmódja, ahogy azt az érzetet kelti, hogy az időben széteregetett, variálódó motívumokat egy pillantásra befoghatnánk, ezt sugallja, sőt szuggerálja az egyidejűség, együttállások, ismétlődések rendje. A nagyszabású tabló a pánszexualitás, mindenféle erotika világban pulzáló életelvét tematizálja színesen és gazdagon. Ritkán látható diadalmas látványként olvadnak egybe a többszintes dráma cselekményszálai, motívumai.
Muszáj szólni Purcarete grandiózus és játékos látomását eleven színházzá változtató színészekről, pontosabban a társulatról. Nem célom néhány jelzői szerkezettel hozzávetőlegesen leírni az egyes alakításokat, hiszen ezzel nem jutnánk közelebb a társulat színészetéhez. Inkább egyetlen, számomra revelációként ható felismerést fogalmaznék csak meg. Sokszor elgondolkodtam, miben is áll a román színészek – így a Craiovai Nemzeti Színház Társulat művészeinek – nagyszerűsége. Mit tudnak ők? Hogyan írható le játékuk? Miből fakad az annyiszor emlegetett “játékosságuk”, virtuozitásuk? A Vízkeresztet látva döbbentem rá, hogy a színészek titka, hogy ösztönösen vagy tudatosan, de mindegyikük képes megteremteni azt a könnyed, energikus, mégis laza színészi állapotot, amelyből hiányzik minden túlzó, kifejezést gátló izomfeszültség, görcsösség. Az elengedett koncentráció a huszadik század meghatározó rendezőinek, színészpedagógusainak kulcsfogalma. Sztanyiszlavszkijtól Leo Strassbergig, Grotowskitól,Barbáig különböző módon, de érzékelhető. Ezáltal válhat a színész a kifejezés tökéletes médiumáva, ezáltal lesz tökéletesen birtokában hangjának, testi kifejezőeszközeinek, ez termeti meg a legtöbb nagy román színházi előadás virtuóz könnyedségét és varázslatos elmélyültségét.
08. 08. 7. | Nyomtatás |