Vád alól felmentve

Shakespeare koszorú – Illyés Gyula Nemzeti Színház, Beregszász; Gyulai Várszínház

Az Illyés Gyula Nemzeti Színház költségvetéséből évek óta nem futja pénz saját darab létrehozására. A Gyulai Várszínház azonban felkarolta a beregszásziakat. Vidnyánszky Attila és csapata 1999 óta visszatérő vendégnek számít a fürdővárosban – de míg eleinte “csupán” vendégelőadásokkal szerepeltek itt, az utóbbi évadokban közös produkciókat (Karnyóné, A szarvassá változott fiú, Tóték) hoztak létre a Gyulai Várszínházzal, amely így nem kis szerepet játszik abban, hogy a kárpátaljaiak művészeti tevékenysége a viszontagságok ellenére folyamatosnak tekinthető. Az idén nyáron Gyulán megrendezett Shakespeare Fesztivál házi bemutatója a Vidnyánszky celebrálta Shakespeare koszorú volt, melynek alapanyagát több Shakespeare-dráma képezte. A középpontba a Hamletet, a Macbethet, valamint a Rómeó és Júliát állította a rendező, de egy sor másik darab (III. Richárd, Szentivánéji álom, A velencei kalmár, Ahogy tetszik, Lear király, A vihar) is helyet kapott a produkcióban. Bár Vidnyánszky épített a nézők előismereteire, azért engedményekre is hajlandó volt: főként közismert jeleneteket emelt be darabjába, vagy kimondatta szereplőivel, éppen mit játszanak.   
Darvasi Ferenc

A commedia dell’arte, a vásári komédia világát megidéző, vár előtti prológus fikciója szerint a közönség egy olyan bűnper esküdtszékeként lehet jelen, melynek vádlottja Shakespeare, a védő Don Quijote (aki mint a képzelődések rabja, természetesen nagy örömét leli Shakespeare drámáiban), a vádló pedig Tolsztoj (aki annak idején valóban kikelt egy tanulmányában az angol szerző ellen). Az orosz író a tárgyalás során nem csupán azt akarja bebizonyítani, hogy Shakespeare nem volt jó író, hanem hogy írásai az emberiségre nézve kártékonyak és erkölcstelenek – ezért idézi be elénk a drámák hőseit, hiszen azok szerinte mind valamilyen jellemhibát vagy aberrációt testesítenek meg. Mintha cirkuszi porondmesterek jelentenék be a következő műsorszámot, a prológ kikiáltói (egyikük komolykodó, tényekre hagyatkozó – Tóth László –, a másik infantilis, szőrszálhasogató – Rácz József alakításában) tölcsérbe rikoltják mondataikat, majd összecsördítik cintányérjukat. Az íróról végtelen áhítattal beszélő, jóságosan bolondos Don Quijote (akit Blaskó Péter játszik páncélban, dárdával, pajzzsal), a mogorva, riasztóan életidegen erénycsősz Tolsztoj (Kacsur András kaszával a kezében a középkori haláltáncok kérlelhetetlen halálfiguráját idézi meg) és a kikiáltók közt paradox módon egyedül a bevádolt Shakespeare (Takács Kati) tűnik mindenféle bolondériáktól mentes, racionális, hétköznapi figurának. A prológ végén a színészek kétfelé osztják a közönséget, melynek az egyik részét a várba, a másikat pedig a várárokhoz irányítják. (Később, az előadás félidejében a nézők helyszínt váltanak.)
Szerepükre készülő színészek – a tornacipős, fehér inges Nagy Ervin (Hamlet) és a királyi ranghoz méltó ruhát viselő Nemcsák Károly (Claudius) – látványa fogadja a nézőt a várban. A szerepjátszás (teatralitás) hangsúlyozása, a referenciális befogadást kizökkentő effektusok visszatérő elemei az előadásnak: már önmagában az is, hogy a két különböző helyszín áthallásos (kintről például behallatszik a Capulet házban zajló önfeledt mulatozás), folyton emlékezteti rá a nézőt, hogy “csak” játékot lát – ne is próbáljon azonosulni a szereplőkkel, beleélni magát a történésekbe. Ezt sugalmazzák a szerepcserék (Takács Kati a bevádolt író mellett Gertrúd, Júlia, Prospero is lesz) és az a tény is, hogy a szereplők egy része mindkét helyszínen feltűnik. A Hamlet és a Macbeth (az előadásban megjelenített) szereplői hol együtt, hol külön-külön játszanak a várban, miként sorsuk is hol egybefonódik, hol elválik egymástól. Hamlet és Macbeth a szerelemhez és a gyilkossághoz való viszonyuk (az emberöléstől való irtózás és a habozás) alapján egyszer párhuzamba, máskor meg ellentétbe kerül egymással – de a Vidnyánszky rendezte előadásban nem ezek a kauzális kapcsolatok a legfontosabbak. Sokkal lényegesebb ennél a sokrétű, több érzékterületre ható elemeknek a befogadót az erősebb pillanatokban intenzív érzelmi élményhez juttató együttese. Vidnyánszky a korábbi rendezéseiben kifejlesztett, mára már beváltnak tekinthető módszerét alkalmazza: a különböző művészetek egyenrangúan, egymás mellérendeltjeként jelentkeznek a színpadon, a szöveg csupán egyike a színész önkifejezési formáinak, és nem feltétlenül tör főszerepre. Szépek azok a betétek, amikor a beszéd helyett a tánc, a mozgás mond el egy történetet. Macbeth (Kamarás Iván) és a Lady (Pálfi Kata szép alakítása) sajátos szerelmi szenvedélyét talán semmi sem tudná jobban érzékeltetni, mint az érzéki zenére lejtett kettősük; Hamlet és Ophelia néhány dekoratív mozdulattal felskiccelt táncában pedig az eltaszítás és az összefonódás nyer tökéletes kifejezési formát. A humor húrjait pendíti meg az inkább idiótának, semmint szellemnek tűnő atya, valamint fia, az ifjabb Hamlet jelenete. A halott apa fia hátán csüngve magyaráz a bosszúállás szükségességéről fiának, aki riadtan tekinget körbe, hiszen nem látja a szellemet. Még mókásabb “bohócszínház” az egérfogó jelenet: a Claudius hatalomra kerülését példázó játék során egy a feladatra szándékosan nem a legmegfelelőbb, eltúlzottan nagy tölcsérben öntik a mérget a király fülébe. Az uralkodót még a halál beállta után is alig tudja lebirkózni székéből a merénylő, aki kisvártatva felül a trónusra, ahol aztán töpörödöttségében igazán viccesen néz ki a hatalmas, kb. két méteres királyi karddal.                             
Ezt a humort aztán a beregszásziak könnyed, szellemes, végtelenül játékos, ötletekben tobzódó jelenetsora teljesíti ki, amely mindenképpen az előadás nagy értéke. Rómeó és Júlia “megsokszorozódik”: a tragikus sorsú szerelmespár párbeszédeinek fragmentumait két gyermek, aztán az amúgy Benvoliót (Júlia) és Mercutiót (Rómeó) alakító színészek, majd további két felnőtt szereplő, illetve Shakespeare és Don Quijote is eljátssza – ráadásként a hangszóróból Latinovits Zoltán és Ruttkai Éva kettőse szólal meg. Ezzel a “szerepburjánzással” a Shakespeare koszorú megálmodói és eljátszói egyazon pillanatban rántják le a leplet a berögzült, megmerevedett Shakespeare-játszásban rejlő klisékről és tisztelegnek a szerző előtt. A gyerekek szövegfelmondós párbeszédétől Mercutio (az előadás kimagasló alakítása, Kristán Attila hozza nagy játékkedvvel) és Benvolio gúnyolódásán át a hangszóróból szóló, ma már talán patetikusnak tűnő női hangig számos játékmód megjelenik, ahogy a Rómeó és Júliát színpadra lehet állítani. Közben a rendkívül heterogén, de biztos kézzel válogatott zene (melyben az olasz mulatós dalok éppúgy szerephez jutnak, mint a komolyzenei betétek) is kibontja, megsokszorozza az értelmezési lehetőségeket, ahogy a korlátokat nem ismerő komédiázás és a tragédia között egyensúlyoz. Az erkélyjelenet-verzióknak különösen erős atmoszférája van. Azonban épp az atmoszféra kiegyensúlyozatlansága adja a bemutató egyik problémáját. A csak szöveges, illetve a komplexebb (zenés, táncos, szöveges, árnyjátékos) részek nem mindig illeszkednek zökkenőmentesen egymásba. A ritmusváltások hátrányait a szimpla szövegmondáson alapuló betétek szenvedik el. Hogy csupán egy példát említsek: feltűnő, ahogy a felpörgetett tempó után Hamlet és a sírásók jelenetében leül az előadás. Rómeó és Júlia “klónoz(ód)ása” persze a beregszásziak sokrétű humorának egyik elemét is jelenti. A nyelvi humorban a szójátékok (“Hogy Nelli vagy nem Nelli, az nem kérdés” – mondják a Dulcineát alakító Szűcs Nellinek; Mercutio így adja meg nevének sajátosan értelmezett etimológiáját: “Mer’ kúrni jó”) s az önreflexív irónia (“A közönségnek csak a vér kell. Szarik a rendezői koncepcióra.”) dominálnak. A beregszásziak játékának erőssége, hogy képesek – kortársi módon – megjeleníteni azt a néhol közönségességbe fajuló, népies komédiázást, ami az eredeti dráma egyik rétegének sajátja – tehát a vulgáris eszközök egyáltalán nem öncélúak az előadásban. A felesleges tekintélytisztelet nélküli alakítások pedig frissé, elevenné, maivá tudják tenni, felszabadítják a Shakespeare-szövegeket.
Az utolsó helyszín a tószínpad, a Shakespeare-hősök keresztfáival. Miközben a bűnvádi eljárás a végéhez közeledik, a vár falaira csodálatos árnyak (az angol író képzeletének szüleményei) vetülnek. (Az irónia azért itt is működik: a kardozó alakok között, nehogy belefeledkezhessünk az élménybe, egy a megidézett korszakkal inadekvát, biciklijét a várba toló figura jelenik meg.) A Verebes Ernő dramaturg és Vidnyánszky Attila alkotta kerettörténet kulcsfigurája, Tolsztoj még egyszer felszólal a vádlott ellen – meggyullad a máglya. A drámahősök (és Cervantes Don Quijotéja) azonban Shakespeare mellé állnak. Az ekkor elmondott szonettek (42., 66., 75.) nem eredeti kontextusukban, hanem Shakespeare-hez intézve hangzanak el, a versek szerelmi tematikájú sorai hozzá szólnak. La Mancha lovagja előadásában azt láthatjuk, ahogyan egy olvasó rajong imádott írójáért. A 75. szonettet Don Quijote kezdi, majd a többiek is bekapcsolódnak: “részeg vagyok és mindig szomjazom” – fejezik be, s ezzel egy időben körös-körül vízsugár tör fel, ami egyszersmind a Shakespeare-nek előkészített máglyát is elmossa. Don Quijoténak eztán nem kell szomjaznia valami nem létezőre, hiszen a drámaíró és hősei “életben maradnak”, örök táptalajt adva a befogadó(k) esztétikai élvezetének. A képzelet, az álomvilág diadalmaskodik a “kő-emberek” rideg valóságával szemben. Az előtérben elhelyezett, az író drámáit tartalmazó nagy könyv nyitva marad – vélhetőleg egészen addig, amíg csak ember létezik a Földön.
Lehetne beszélni a kerettörténet problémáiról – de véleményem szerint nem érdemes, mert sokkal fontosabb ennél, hogy Vidnyánszky Attila és a színészek éppen ennek a segítségével tudtak megindító személyességgel vallani Shakespeare iránti “szerelmükről”. Nagyon sajnálnám, ha ez a szép és fontos előadás nem élné túl a nyarat, és nem lenne látható a későbbiekben. 


Shakespeare koszorú
Illyés Gyula Nemzeti Színház, Beregszász; Gyulai Várszínház

Irodalmi munkatárs: Kozma András
Díszlet: Alekszandr Belozub
Jelmez: V. Csolti Klára
Dramaturg: Verebes Ernő
Koreográfus: Horváth Csaba
Rendező: Vidnyánszky Attila
Szereplők: Blaskó Péter, Takács Katalin, Kamarás Iván, Nemcsák Károly, Szűcs Nelli, Nagy Ervin, Pálfi Kata, Tóth László, Varga József, Kristán Attila, Blaskó Borbála

Helyszín: Gyulai Várszínház
08. 08. 7. | Nyomtatás |