Bosszúval várandós

Élektra – Örkény Színház

Csatornamély. Penészes, málladozó, szürke falú odú látható a színpadon. Nedves hely, “hol a folyó lefelé zuhog”. Mindenek alatt, ahova lefolyik a víz: a szennyvíz és a tiszta víz, és ahonnan már nem folyhat tovább, mert innen nincs lefele. A hátsó falon egy csatornanyílás. Patkányok élnek ilyen helyen. A Hádész árnyaitól is nyílik ide ajtó. Egy fehérre mázolt képű, világos katonaöltönyös alak lép ki rajta, s szavai hamar elárulják, ő a halott Agamemnón.
Sebők Bori

Az üreg jobb szélén egy hosszú barna hajú lány gubbaszt. Öltözete egyszerű, némán maga elé mered. Élektra ő. Különös társaság kíséri: négy domborodó hasú, arctalan lény. Ezüstszürke szűk ruhájuk csuklyás, arcukat is fedi. A falhoz simulnak, szinte beleolvadnak, mintha a repedésekből bújtak volna elő. Élektra él ebben a nedves üregben a gondolataival, érzeteivel.
Bocsárdi színháza nem pszichológiai realista eszközökkel dolgozik, mégis nagy hangsúlyt fektet a pszichológiára. Nem csak a színészek arcán, hanem gyakran a tárgyakban vagy a terhes nők karának táncában vetül ki egy-egy hangulat, indulat. “Tolmács vagyok, sokan szólalnak általam: a kezem, s a nyelvem, és szerencsétlen szívem, s az ő megölt nemzője is” A lélek hangjai vagy a holtak ugyanúgy jelen lehetnek a színpadon, mint az élő, “normális” emberek. Élektra magányának táját lények népesítik be, hús-vér, kísértetszerű lények, mintha csak a táj mozgó elemei volnának.
“Mondd meg nekem, mit tudsz a testvéred felől” – kérdezgeti a kar. Együtt táncolnak, mégis egyenként megismerjük őket. Csak kezdetben nem látni a tekintetüket, amikor Élektra először megszólal, fölfedik arcukat. Figyelnek, sírnak és jajonganak. Saját történetük van, párbeszédben Élektrával és a görög tragédiák karának játékhagyományával. Együtt figyelnek, sírnak és jajonganak. Hagyják, hogy Élektra terhes hasukat simogassa. Válaszolnak az őt ért élményekre is. Amikor az idegenek megérkeznek, riadtan szaladnak szét, figyelmesen hallgatják a halott apa szólamait, s az anyagyilkossághoz maszkot húznak.  
Egységet alkotnak. Ahogy az énekük is, úgy mozog a testük: összhangban, kánonszerű kis csúsztatásokkal, módosításokkal, személyre szabva. Csak éppen hogy nem egyszerre. Együtt és külön szól a daluk. Úgy élnek egységben Élektrával és a térrel, mint egy külön organizmus. Sajátos mikroklíma alakul ki ezen a helyen a szereplők és a tér egységéből.
Agamemnón szelleme és a nem éppen hagyományos felfogás felől értelmezett kar (mely sokkal inkább Élektra lelki mozgásainak kivetüléseinek tűnik, mint a nép szavának) belső szimbolikus, elvont térre utal. Ám ebbe a térbe lép be a Nevelő (Fodor Tamás) is, hús-vér két lábon járó figura, s a valóságos események is mind itt zajlanak. Az a külső-belső tér, amelyben a történet játszódik, a görög tragédiák lényegi sajátosságáról beszél: a belső és külső történet azonosságáról. Élektra esetében ez maximálisan igaz, annak a barbár ősi világnak önazonos kivetülése ő, ahol a becstelenségért vérbosszú jár, s ahol a törvényeket halálosan komolyan veszik, az istenek valóságos részesei az életnek.
A halott. Egy halott szólal meg először az előadásban. Agamemnón várakozik, toporog, mozgása valószerűtlen, koreografált. Szűcs Elemér egy kissé komikus, idegeskedő, kicsit sem méltóságteljes figurát állít elénk. Agamemnón tájékoztat minket a múltról, “…szerencsés voltam ott; ám itt az otthonom mélyén megölt asszonyom, Klütaimnésztra, s a rég acsargó Aigiszthosz cseles keze”, és ő mutatja be a jelen levő és a jelen nem levő szereplőket is, mintha csak felkérné őket  a történet “végigjátszására”. Saját sorsáról is beszél (egyes szám harmadik személyben), bemutatja Élektrát és Oresztészt. Sőt párbeszédbe elegyedik Élektrával, arról kérdezi, ki az apja, s ki szülte a világra. Játékba vonja. A kar válaszol helyette, megmutatva lényegi együvé tartozását a főhőssel.
Mítoszvariáns. Ehhez hasonló történetindítás egyik kiindulópontként megjelölt drámában sem szerepel. (Szophoklész Élektra; Euripidész Oresztész; Élektra) Felmerül a kérdés, hogy miért választottak egy ilyen, az eredeti szövegektől idegen megoldást az alkotók. Bocsárdi László rendező és Sebestyén Rita dramaturg drámák és mítoszok alapján öntörvényű szöveget hozott létre, mely egy új mítoszvariánst teremtve játszik a hagyománnyal. Kompilációs technikával éltek, saját és vendégszövegeket is használtak, kortárs nézőpontból értelmezik újra az Élektra-történetet. A szikár szöveg a sors és a szereplők konfliktusára helyezi a hangsúlyt, az istenivel való találkozásra koncentrál.
Klütaimnésztra  és Agamemnón háborúja háttérbe szorul, annak kifejtésére nem hagy valódi teret az előadás. Csak jelzésértékűen, Klütaimnésztrát jellemezve tűnik föl egy pillanatra a másik, Élektráéval szembe helyezhető nézőpont. Klütaimnésztrát már öltözete elárulja: díszes szoknyája, kecses lábbelije, amit Élektra lakába lépve lehúz a lábáról. Súlyos érveket mond, akár igaza is lehetne. Agamemnón megölte legidősebb lányát, Íphigeneiát, és a háborúból egy fiatal szeretőt hozott magával. Ám Klütaimnésztra mégsem válik valódi ellenponttá, mégsem merül föl, hogy igaza lehetett férje megölésében, hiszen mentegetőzve jön, tipegve és selypegve beszél. Idegen, művi a Pogány Judit játszotta figura. Egy erőtlen, öregedő asszonyt látunk, aki szépítkezéssel akarja megcsalni korát – nem ereje teljében lévő uralkodót. Fésülködik, miközben Élektra piperkőcségét kárhoztatja. Gesztusai, mozdulatai külsődlegesek, megéletlenek. A kis gyermekruha, melyet unokájának hozott (akinek bosszújától fél) kilóg az előadás tárgyi világából. Hámori Gabriella és Pogány Judit látványosan nem tudnak mit kezdeni vele.
Ám valójában nem ember és ember között folyik a küzdelem, hanem az emberben magában. Oresztész válik a történet főszereplőjévé.
Megváltó. Élektra állapota a várakozás. Bosszújával várandós, mert megölték apját, s szüzességre s meddőségre száműzte anyja és anyjának új hitvese. Eltávolodva a világtól a bosszúvágy élteti, és a csalóka remény, hogy aztán, ha megtörtént, aminek meg kell történnie, majd férjet kaphat, mint a rendes asszonyok, s gyermeket szülhet. Saját megváltójára vár: testvérére Oresztészre, akinek segítségével nemcsak bosszúja, de élete is kiteljesíthet.
A várakozásban helyette jajonganak a terhes asszonyok. “Ó, jöjj megváltani engem, Oresztész.” – éneklik eszelősen. Élektra minden rezdülése és gondolata a testvérét hívja. Ám csalatkoznia kell. Oresztész nem az a hős, akinek ő elképzeli.
Fény gyúl a csatornanyíláson, amikor Oresztész (Mácsai Pál) és barátja, Püladész megérkezik, s közben mennydörgés hallatszik. Égi jel csodája villan fel, amely egyszerre ironikus is, hiszen egy koszos kanálisban világító lámpafény csupán. Az elegáns, fehér nyári öltönyös férfi finoman porolja ruháját, sálát kecsesen hátraveti. Jólöltözött, finnyás, könnyed. Első pillantásra látszik, nem hiába keserves Élektra várakozása, Oresztész sokat késlekedett, hiszen már benne jár a korban.
Oresztész mossa kezeit. Megkésett, öregecske és kelletlen. Mi köze ehhez az egész barbár, síkos, bűzös ocsmánysághoz? Érkezésekor nem fedi föl kilétét, és talán el is menekülne, ha a nevelő és a “sors” nem állnák útját. A nevelő, aki leleplezi – és a sors, az isteni, amely megállítja menekülését. Háromszor próbál a csatornanyíláson (melyen érkezett) elmenekülni, és háromszor löki vissza kérlelhetetlenül az alázubogó víz, úgy önti ki, mint ürgét a lyukból. Visszalöki a történetbe, amiből “nem lehet jól kijönni”, sőt egyáltalán nem lehet kijönni belőle. Idegenül próbálja felvenni a szokásokat, kívülállóként kezdi el imáját Zeuszhoz, aztán egyre jobban belehergeli magát, végül üvölt az átszellemültségtől. (Apja némán megfeddi, amikor tőle kér segítséget: “A holtakat hozd mind el harcitársakul”  A bosszú az élők megkerülhetetlen kötelessége.)
Az Örkény Színház előadásának Oresztész válik a főszereplőjévé. Ő képviseli a kortárs szemszöget. Döntéshelyzetben sodródó, gondolkodó figura. Aki nem dönthet jól. Élektra tudja, mit kell tennie, nyögve ugyan, de természetesen viseli sorsát. Mácsai Oresztésze idegenül áll a helyzetben. Viszonyt kell kialakítania azzal a világgal, amelybe akaratán kívül belecsöppent, s amely sorsát meghatározza. “Isten képében tán gonosz szellem beszélt?/ De mindig újra szólított Zeusz nevében, hogy Istenek törvényét kell betartanom/ s anyám, ha oly sietve meg nem gyilkolom,/ az égieknek átka hull reám, s többé / sem templomot, sem szentélyt nem tisztelhetek, / és városukból messze űznek majd az emberek, s testem kelések, lepra, dögvész szállja meg.”
Nevelő gumicsizmában. A sorsszerűséget ironizálja és ellenpontozza a Nevelő előrelátása. A megemelt eseményeket a mélybe rántja, lefokozza és ironizálja praktikus előrelátásával, józan paraszti eszével. Amikor – Oresztész menekülését megakadályozandó – elönti a helyet a víz, csak fölhúzza nadrágja szárát, és elővillan bumfordi, zöld gumicsizmája. Látszik, hogy mindenre fel van készülve. Kockás pantallót és zakót visel, alóla kitűnik a fehér ing és a nyakkendő. Jól öltözött úriember. Amikor Oresztész megérkezik, ellátja egy-két jótanáccsal. Ám a magyarázat hevében, felöltőjét levéve lelepleződik. Nem is ing van rajta, csak egy ingmell, és az ingmell alatt gyászöltözet sejlik föl. Rétegesen öltözködött, sosem lehet tudni…
Fodor Tamás nevelője sorsdöntő szerepet kap az előadásban. Nem egyszerű segítő, annál több: intrikus. Mintha irányítani akarná az eseményeket, és befolyással van rájuk. Az előadás végén jósként is működik. Ő közvetíti az apollóni jóslatot, ám hogy honnan értesült róla, homályban marad.
A gyilkosság után is ő rendezi el a sorsokat. Ha eddig nem tudta, honnan tudja most, kinek mi a dolga? Milyen viszonyban van az eleve elrendelttel – az istenivel? Az övé a zárszó, amelyet a közönségnek intéz: “Üdv nektek! Örülni ki tud, s kire nem / sújt égi csapás, az a halandó / már boldogsorsú a földön. A Nevelő távozásával és nevetésével ér véget az előadás.
Etika. Az előadás egy halott megszólaltatásával indít, így eleve meghatározza, hogy kinek van igaza. Ki kételkedne egy halott szavában, hiszen ő már minden földi igazságon túl van. Kérdés marad azonban, hogy a fehér ruhájú Agamemnón Élektra agyában képződött szellem-e, bár Oresztész is kapcsolatba kerül vele, sőt a gyilkosság előtt megigazgatja fia ruháját (ugyanolyan fehér, hátracsapott sálat viselnek), magát megölelni azonban nem engedi, keményen löki feladata felé a fiát. A gyilkosságok után nem tér vissza. Nyugodalmat talált vajon – vagy a gyermekek találtak nyugodalmat?
“Törvény az, hogy lehet, hogy anyját ölje gyermeke ?/ Apollón, mily szörnyen esztelen volt jósszavad! Hogy kívánhatta szód, hogy anyám öljem meg én? Isten képében tán gonosz szellem beszélt?” Joggal lakolt meg, tetted mégis jogtalan. A Nevelő szájából hangzik el a kétélű igazság.  Sok alakja van az isteninek – énekli a kar.
Élektra elátkozza és erotikusan meggyalázza a holttestet. Lábát széttárva ráül és leköpi. Püladész és Oresztész a szín két sarkában borzongva nézik, majd elfordulnak.


Élektra
Örkény Színház

Euripidész Élektra című tragédiája nyomán, Szophoklész Élektra és Euripidész Oresztész című darabjának felhasználásával

Fordította: Devecseri Gábor
Koreográfus: Horváth Csaba
Díszlet: Bartha József
Jelmez: Dobre-Kóthay Judit
Fény: Bányai Tamás
Zene: Könczei Árpád
Dramaturg: Sebestyén Rita
Rendező: Bocsárdi László
Szereplők: Szűcs Elemér, Hámori Gabriella, Fodor Tamás, Pogány Judit, Mácsai Pál, Máthé Zsolt, Bíró Kriszta, Kerekes Viktória, Zarnóczai Gizella, Bakos Éva
08. 08. 7. | Nyomtatás |