Végtelen metamorfózis

Beszélgetés Zarnóczai Gizellával és Szűcs Elemérrel

Zarnóczai Gizellát és Szűcs Elemért táncművészként ismertük meg, amúgy sem szokványos pályarajzuk azonban utóbb különleges kanyarokat vett, példáit mutatva annak, hogy a különféle műfajok és stílusok hogyan fonódnak össze, hogyan táplálják egymást vagy épp hogyan mosódnak el határaik, miközben maguk az előadók is sokféle metamorfózison mennek át, sokféle küzdelmet vívnak a sikeres átváltozásért. Azonban minden új pillanatban ezernyi régi tapasztalat munkál, kitörölhetetlenül. Zarnóczai Gizella és Szűcs Elemér legfrissebb megmérettetése is mintha ezt bizonyítaná; az Örkény Színházban Szophoklész és Euripidész nyomán a Sepsiszentgyörgyről érkező vendégrendező, Bocsárdi László állította színpadra a művet, amelyben a két táncművész is komoly feladatot vállalt. E legújabb bemutató élményei s persze az előzmények, a művészi személyiség korábbi alakító állomásai is szóba kerültek a beszélgetés során.
Péter Márta

Péter Márta: Hogyan is kezdődött tehát?
Szűcs Elemér: Még 1994 táján a Duhaj című Horváth Csaba opus után Buvári Tamás keresett meg, hogy újabb rendezésében (Godot-ra várva) szívesen dolgozna velem. Rögtön mondtam, hogy életemben nem beszéltem még színpadon, nincs efféle tudományom, de csak erősködött, hogy ő “úgy érzi…”, ráadásul főszerepet osztott rám, ami elég nehéz és rögtön negyvenoldalnyi tanulást jelentett! Borzasztó, borzasztó volt a nyomás…!  Gizi, te hogy vagy ezzel?
Zarnóczai Gizella: Azt hiszem, tényleg ez a legnehezebb az egészben.
Szűcs Elemér: Utána jött Pintér Béla, akinek a Kórház, Bakony című előadásába Mucsi helyett ugrottam be. Aztán egyszer csak fölhívott Mácsai Pál, hogy Bocsárdi rendez náluk, vállalnék-e benne munkát. Persze, mondtam, de előbb tudnom kéne, miről van szó, mit kell egyáltalán csinálnom. Hamarosan kiderült, hogy Agamemnon szerepe vár rám….
Zarnóczai Gizella: Akkor berezeltél!
Szűcs Elemér: Rendesen, ráadásul kezembe nyomták a prológot, egy klasszikus szöveget, amit azért nem illik akárhogyan elmondani. Ilyenkor derülnek ki a beszédhibák, kiejtési problémák, ilyenkor derül ki minden. Az ember csak próbálgatja magát. Először például üvöltöttem, mert azt hittem, attól vagyok érthető, aztán szép lassan beállt ez a suttogó, szellemszerű szövegmondás.
Péter Márta: Gizi, te már táncművészként is egészen kivételes utat tettél meg! Pályádat követve megíródna a magyar tánctörténet egy izgalmas szelete, hiszen a Pécsi Balett után a győri, majd a szegedi társulat következett, közben egy Rock színházi kitérő, aztán Bozsik Yvette, Horváth Csaba, Frenák Pál, Csabai Attila, Gergye Krisztián…
Zarnóczai Gizella: Nyugdíjazásom után visszajöttem Pestre, itt pedig megtaláltak. Bozsik Yvette-et már ismertem Szegedről, viszont Csabait például nem, de láttam a Romance című darabját, aminek alapján úgy gondoltam, szívesen dolgoznék vele. És hálás vagyok Krisztiánnak is, amiért ki tudtam hozni magamból azt, amit a Barbara L.-ben érzésem szerint sikerült – azt hiszem, mindkettőnknek fontos volt ez a munka. Akadtak persze kevésbé szerencsés találkozások is, de senkit sem szidhatok, hogy ilyen vagy olyan volt; megtapasztaltam őket, és ez a tapasztalat kellett. Kész.
Péter Márta: Ebben az állandó megújulást kívánó sokféleségben mikor és hol jött el a par excellence színészi feladat? Te is megijedtél kicsit?
Zarnóczai Gizella: Először Gaál Erzsitől ijedtem meg, amikor fölkért a Bernarda Alba háza szegedi előadásának Maria Josefa szerepére. Öregasszonyként kellett tehát ordítani, sírni, sikítani, a többi kolléga, mégpedig színészkolléga előtt. Erzsi elhúzta a próbákat, jó darabig nem került rá sor, hogy nekem efféléket kelljen produkálnom. Úgy húsz alkalom után eljött az én pillanatom is, ám addig otthon gyakoroltam. (Itt megmutatja, hogyan.)  Persze teli voltam izgalommal, s mondtam is: Gizi, ha most nem szeded össze magad, ha nem zárod ki őket, akkor az életben nem fogod megcsinálni, és akkor sikerült! Utána jött Zsótér, még ugyancsak Szegeden Az ügynök halála című bemutatóval, majd a Trafóban Sarah Kane Megtisztulva című darabjával, meg jött a Bozsik rendezte Vagina monológok a Thália Új Stúdiójában. – Minden sajátos nehézsége ellenére azonban végül is érzem, hogy a táncszínpad után a prózai színház nem olyan nagy váltás, mert az ember táncosként is színész. Az előbbi félelem mellett, vagyis hogy mit szólnak a többiek, ha megszólalsz, csak a szövegtanulás jelenthet gondot. Én például megküzdök vele, de ha már magamévá tettem, nincs probléma. Ehhez persze hozzátartozik, hogy Zsótérban, vagyis a rendezőben is erősen bíztam, hogy úgyis megmondja, ha valami borzasztó, meg azt is, ha jó.
Péter Márta: A táncos gyakorlat során is kialakulnak bizonyos reflexek, amelyek átsegítik az előadót a kritikus színpadi pillanatokon, ám azt hiszem, a tévesztés, felejtés, a kihagyó emlékezet hirtelen káoszát másképp oldja fel a színész, mint a táncos, egyszerűen mert a beszéd és a mozgás nem egészen azonos természetű jelenségek. Tehát más a tánctechnika és megint más a beszédtechnika.
Szűcs Elemér: Vagyis érteni kell hozzá! Bennem is volt olyasféle görcs, amiről Gizi beszél, hogy egy olyan színházban, amilyen az Örkény is, megszólalok. Egyáltalán, hogy megszólalok. Az egész persze fordítva is igaz, vagyis amikor egy színész küzd a tánccal. Nem igazán szeretem, ha valaki színpadon úgy akar táncolni, úgy akar művész lenni, hogy közben iszonyatosan dilettáns, és látom, hogy nem megy neki, hogy nincs tisztában az izmaival. Ugyanígy lehet ez, amikor én prózát mondok, s a nézőtéren ül egy színész…
Péter Márta: Habár az ember arra gondol, hogy aki színiakadémiára jár, annak órarendje szerint mégiscsak találkoznia kell némi mozgásfeladattal, míg a táncosképzésben szövegközpontú színpadi feladatok nyilván nem szerepelnek.
Zarnóczai Gizella: Azért én mégis látom, hogy egy színész miképp érint vagy fog meg valakit, hogy eljátszva teszi ezt vagy természetesen. Mert ez is mozgás. Példaként Börcsök Enikőt említeném, aki fantasztikusan hozza ezeknek az egyszerű dolgoknak a mozgásba emelését.
Péter Márta: Úgy tűnik, az Élektra előadásának egyes részleteinél viszont eléggé össze kellett hangolódnia rendezőnek és koreográfusnak, hiszen a kar beállításainál a szöveg és a mozgás szinte szótagonként meghatározott, nagyon tudatos és precíz folyamatot mutat.
Szűcs Elemér: Nagyon egy nyelven beszéltek ők! 
Zarnóczai Gizella: És nagyon jól kiegészítették egymást. Nyilván Csaba is hallgatott a rendezőre, aki viszont elfogadta a koreográfiai ötleteket. De tulajdonképpen az első próbák még Horváth Csaba nélkül folytak; Bocsárdival dolgoztunk, aki nagyjából mozgásban is be tudta állítani, hogy mit szeretne, aztán megjött Csaba, s hozzárakta a saját elképzeléseit, egyszerűsített, finomított, itt vagy ott beleszőtt egy gesztust, amivel a rendező vagy egyetértett, vagy nem, de szépen kialakult az egész. Aztán azonban némileg szétváltunk, mert Bocsárdi a színészekkel foglalkozott, és – ahogy láttam – eléggé megbízott Csabában is, így külön is tudtunk próbálni.
Péter Márta: Ezt a “szétválást” némiképp az előadáson is lehet érezni; a stilizáció különféle szintjei jelennek meg a színpadon, vagyis mintha a darab egyes részletei nem egészen illeszkednének.
Szűcs Elemér: Ez így van. Például az én figurámnál is itt ez a szokatlan bohóckodás! Ezen általában megdöbbennek, ahogy először Mácsai is, hogy mi ez?, hogy csinálhat ilyet Agamemnon?,  holott én abszolút tisztán értettem a dolgot. Végül azonban ő meg Bocsárdi is elfogadta így a figurát. S tényleg: amikor Bocsárdi Laci meg Horváth Csaba is ott volt és együtt dolgoztak a karral vagy velem, azok nagyon jó pillanatok voltak!
Zarnóczai Gizella: Köztünk nem is alakult ki igazán semmiféle konfliktus, míg a színészekkel, sajnos, egyfolytában folyt a viaskodás. És itt fontosnak tartom elmondani, hogy egy színészben sokszor mennyivel kevesebb az alázat, mint egy táncosban. Egy táncos mindig megpróbálja azt, amit a rendező kíván. Nekem sem volt könnyű feladat például, hogy különféle extrém testhelyzetekben, mondjuk hanyatt fekve kijöjjenek azok a magas hangok, hogy jusson mindenhová levegő, ráadásul mindezt álarcban! Addig gyúrtam a dolgot, míg rájöttem a technikájára, megtanultam a módját. – Most azonban nagyon sok idő ment el azzal, hogy nem, nem lehet, ezt ezért nem, azt azért nem… De! Mindent lehet! Vagyis ha akarod, lehet, ha nem akarod, be tudod bizonyítani az ellenkezőjét. Pedig a gyakorlatban úgy is hamar kiderül, hogy a dolog működik-e vagy sem.
Szűcs Elemér: Ha visszagondolok Győrre, ahol mozgásrendezőként nyolc évig működtem, akkor felidéződik bennem, hogy olykor miféle pedagógiai fortélyokat eszeltem ki, hogy a színészt rávezessem és rávegyem a feladatára, mert nehezen mutatott hajlandóságot más iránt, mint amit a főiskolán vagy későbbi gyakorlatában megszokott!
Péter Márta: Akkor talán a próbafolyamat nehézségeiből is fakad az a bizonyos töredezettség, amit érezni az előadáson.
Zarnóczai Gizella: Azt hiszem, a rendező is úgy könyveli el, hogy most nem tudott egészen olyan módon dolgozni, ahogy szeretett volna. Pedig Mácsai, aki jól csinálja ezt a színházat, direktorként mindent megtett.
Péter Márta: És személy szerint nektek hozott-e valamiféle újdonságot, hogy egy határon túli rendezővel próbáltatok?
Zarnóczai Gizella: Nem ismertem Bocsárdit; azért vállaltam el ezt a feladatot, mert Horváth Csaba szólt. Nekem különben nem hozott igazán sok újdonságot ez a munka, de a magam részét mindig meg akarom csinálni, a lehető legjobban.
Szűcs Elemér: Számomra viszont nagyon érdekesnek tűnt, szinte hozzá kellett szoknom, hogy Bocsárdi képekben beszél. Az egyik jelenet instrukciója például nagyon megmaradt. Amikor ugyanis Élektra kezét meg kellett fognom, azt mondta: “Tudod, úgy fogd meg a lányod kezét, mint ahogy nekem a nagyapám fogta a kezemet, amikor kivitt a vasútállomásra, és néztem a mozdonyokat.” Ez gyönyörű volt, és rögtön megértettem, ellentétben másokkal, akik így lamentáltak: “Honnan tudni azt, hogy a nagyapja hogy fogta meg a kezét!?” Voltak tehát olyan instrukciói, amelyeket nem mindenki értett, de hát részben nyilván épp a tapasztalatai, a megélt élményei adják azt a személyes bázist, amelyre rendezőként is támaszkodik. A másik réteg viszont az a felkészültség, ami a sajátja, s amelyből sok mindent átadott nekünk is. Elég sokat beszélt ugyanis. Az olvasópróbán például nekiláttam a prológnak, jól-rosszul el is olvastam, aztán Bocsárdi elkezdett beszélni a darabról, az egész görög hitvilágról, mindenről, ami ennek kapcsán szóba jöhet, Hamletről, Agamemnonról, e figurák színpadi életéről… Mert számára az volt a lényeg, ahogy nekem elmagyarázta, kibontotta ezt a figurát.
Péter Márta: Ráadásul a rendezés alapjául némileg szokatlan módon egyszerre két klasszikus, Szophoklész és Euripidész hasonló tárgyú műve szolgál.
Szűcs Elemér: Igen, és el is mondta, hogy miért: lényegében a saját véleményét kívánta megmutatni a drámából.
Zarnóczai Gizella: Vajon mennyire sikerült ez!? Szerintem épp az nem jött ki! De hát nem tudom… Erről Bocsárdi tényleg sokat beszélt, de ez kicsit más, mint ami végül a színpadon kialakult. Neki hatalmas felvett tudása van, s hozzá alapvető érzékenysége, de ezt valahogy mintha nem tudta volna most átvinni a rendezésbe. Meg hát biztos, hogy a saját társulatánál, a marosvásárhelyi műhelyének tagjaival másképp tudott volna dolgozni!
Péter Márta: Gizi, neked aztán tényleg nagy tapasztalatod van e téren, hiszen a különféle anyatársulataidnál sokszor kellett hazai és külföldi vendégalkotókkal dolgoznod, később pedig a kortárs formációk koreográfusai meg színházi rendezők újítottak élményeiden, vagyis folyamatos készenlétben élsz! Van, aki ettől lefárad, elkopik, Te viszont, úgy tűnik, egyre erősebb leszel!
Zarnóczai Gizella: Ez bizonyára alkati kérdés, meg hatalmas szerencse is, hiszen fajsúlyos személyiségekkel, jó időben hozott össze a sors. Életem egyik nagy kegye például, hogy Imre Zoltánnal dolgozhattam, aki ráadásul alkotóként ritka nagyvonalúsággal külföldi koreográfusokat hívott Szegedre – ez akkoriban még eléggé szokatlan volt Magyarországon. De már Pécsett is igen sokféle impulzust kaptam, a meghatározó Eck Imre mellett itt találkoztam először egy sor magyar alkotóval, s szokatlan módon nem csupán a balett, hanem a néptáncból induló kísérletezők fontos képviselőivel is, mint Györgyfalvay, Kricskovics…
Péter Márta: És épp az Élektra kapcsán megidézhetjük akkor a nyolcvanas évek elejéről a várszínházi Magyar Electrát is, amely Bornemisza Péter nyomán került színpadra, mégpedig egy este mindig kétszer: az első rész színházi rendezése után a második Novák Ferenc által “táncban elbeszélve”.
Szűcs Elemér: Számomra különösen aktuális az emlék, ugyanis a Honvéd együttes táncosai dolgoztak benne, mégpedig vendégművészekkel: Agamemnonként Fülöp Viktor vitte a szerepet, Klütaimnésztraként pedig Lakatos Gabriella lépett színre. Ezek az alakítások máig feledhetetlenek! És persze az én életemben is fölbukkannak azok a személyiségek, akik valamilyen módon nagy hatással voltak rám. Az ÁNE-ban ismertem meg például Maácz Lászlót, aki által sokat gyarapodtam, de így voltam Novák Ferenccel is, akinek együttesében aztán megismertem Györgyfalvay Katalint és Szigeti Károlyt is, életem ugyancsak meghatározó alakjait. És dolgozhattam a társulatban Kricskovics Antallal, Eck Imrével, Fodor Antallal, meg persze igencsak technikás orosz mesterekkel.
És ez a sokszínűség félelmetesen jó dolog volt!
Péter Márta: Mindez benne van abban a szakmai hátországban, amiből ma is merítesz, amely által hozzászokhattál, hozzászokhattatok a folyamatos változáshoz, az állandó készenléthez!
Szűcs Elemér: Ez tényleg megedzett bennünket, olyan értelemben is, hogy félelmeinket, görcseinket vagy olykori fenntartásainkat is félretéve megpróbáltuk tőlünk telhetően a legjobban megoldani a dolgokat, mert maximális alázat volt bennünk.
Péter Márta: Ez kulcsfogalomnak tűnik…
Szűcs Elemér: Igen.
08. 08. 7. | Nyomtatás |