Zambrzycki Ádám: Continuum III.

Zambrzycki Ádám rendhagyó módon használja a teret Continuum I–II. című előadásában. Székek nélküli terembe lépünk be, mintha egy kiállításra jöttünk volna. Az önelvű nézelődést az akadályozza meg, hogy a darab már “elkezdődött”, mielőtt beléptünk volna a játéktérbe.
Az ajtók bezárulnak, vetített kép jelenik meg rajtuk, így a bejárat egy másik dimenzió kapujává válik. A projektált történés tulajdonosa egy fehér kockán áll, mozdulatait a rávetülő erős fény emeli ki: világtalan szemekkel néz körül. Közben digitális képpé alakul át minden mozdulat, mivel a térben egy operatőr is jelen van, aki minden cselekedetet nyomon követ. Ezzel megsokszorozódik a játszó jelenléte, hiszen a fizikai lét mellet egy online “valóság” is megjelenik. Ez a valóság azonban roncsolt formában tárul elénk, hisz a vetített kép maga is tökéletlen: megakad vagy az alakok sokszorozódnak meg rajta. Később egy pisztollyal nézünk szembe, melyet a játszó a kezéből formált. Körbe pásztáz a “fegyverrel”, mint előbb “tekintetével”. Így, mikor a kamerával szembe kerül, épp magára céloz, majd felfeszíti karját a fényforrás felé, mintha azt akarná kilőni. Lejőve a kockáról egy tükör felé araszol, lassan, de biztosan éri el célját.
Megnézi magát, majd szemébe vájva kaparja ki testi szemeit a sima bőrszövet alól. Most már ő is látja azt, amit mi. Az ajtókra vetített kép az előkészületeket mutatja: a múltat. Az online jelenlét itt emlékezetté válik, mely talán egy születés előtti állapotra tekint vissza. Az archív kép nem egyszerű ismétlés, hiszen a benső történést mutatja meg. Mialatt az ujjak a testi szemeket fedő bőrbe mélyednek, a rángatástól a fej jobb és bal fele kissé elválik egymástól, szinte szétszakad. A születés “utórezgéseként” a szereplő megszabadul vérszínű felsőjétől, majd egy trapézra mászva hosszú, fehér szoknyáját is leveti, mely idáig gondolom a nemiséget fedte el. Az eddigi történéseket – mintha sok száz ember nézte volna végig – hatalmas tapsvihar köszönti. Ez volt a Continuum I.
A második részben két alak lép be, akik egy személyiség részletei. Az imént megszületett férfi dinamikus mozdulatokkal harcol a nő sötét oldalával. Köztük a tiszta nőiség húz határvonalat kimért, mégis lágy jelenlétével. Később a női személyiség fekete része láthatatlanná válik a sötétbe borult trapézon. Elkezdődik az “ismerkedés”. A két alak együtt mozogva kóstolgatja a másikat. Majd a fehér kockán simulnak egymásba. Ottlétüket felvillanó fények világítják meg a teljes sötétben. A pillanatnyi jelenetek szinte azonnal leképeződnek az ajtókon, mintegy utat kínálva a párnak. Ez a gondolat többször megfogalmazódik a vetített dimenzióban, míg végül a játszók elérik a szinkrónia állapotát: gondolat és cselekvés egységét, és eltűnnek a szemünk elől.
Zambrzycki Ádám munkája a születésről, a külvilággal való szembesülésről mély gondolattartalmakat mozgósíthat a nézőben. A második rész koreográfiája azonban elnagyolt. A női személyiség kettéválasztása a fekete és fehér ruhával talán túl kézenfekvő fogás, ami nem is lenne nagy probléma, ha a férfi és nő közötti harc nem volna olyan statikus. A színpad két távoli részéből hadakoznak egymással, ez a viszály pedig hirtelen, szinte ok nélkül megszűnik. Így nem is érthető számomra, hogy a “fekete” hogyan lett hatástalanítva. Talán csak elfáradt, de később még újra feléledhet romboló ereje? A személyiség sötét oldala ráadásul végig bennmaradt a térben, majd a tiszta oldal egyszerűen kisétált nélküle. Mikor és hogyan szabadult meg a két rész egymástól, mikor semmilyen kontaktusban nem voltak egymással? Korábban ezt a szerepet egy táncos formálta meg – kérdés, hogy indokolt-e ez a jelenlegi változat. Engem nem győzött meg.

Lénárt Gábor  


Zambrzycki Ádám: Continuum I–II.

Jelmez: Fövényesi Móni
Fény: Gergye Krisztián
Video: Susánszki Bence, Juhász András
Zene: Ondekoza, Jaco Pastorius, Jean-Philippe Rykiel, Krush
Koreográfus, látvány: Zambrzycki Ádám
Előadók: Zambrzycki Ádám, Böröczffy-Farkas Boglárka, Gresó Nikoletta
08. 08. 7. | Nyomtatás |