Nagy Andrea: Mágneses mezők

Miközben elfoglaljuk helyünket a nézőtéren, a híres-szép Hapák fotókról ismert híres-szép arc, ugyanolyan mozdulatlanságra varázsolva, mint a fényképeken, ott fogad minket a színpadon. Nagy Andrea az üres szín közepén egy széken lótuszülésben meditál.
Amikor elsötétül a nézőtér, dalra fakad, érzelmes magyar népdalra, hogy aztán kirebbenjen statikus helyzetéből, s leropjon egy kis cigányost, azon mezítláb, haját kiengedve.

Ezzel az epilógussal mintha az alkotó-előadó előre szeretné bocsátani: ő alapjaiban szenvedélyes és önfeledtségre is kapható lélek, ha tehát a továbbiakban elvont mozdulatelemzést is látunk majd, ne érezzük azt steril, öncélú tanulmánynak. Hosszú-hosszú szólója, mely ezt a bevezetőt követi, mintha tényleg azt keresné: hol bújhat ki a szenvedély, a düh a steril mozdulatok közegéből. Bartók György különlegesen árnyalt zenei összeállítása – s ezen belül a csendek – nagyban segítségére sietnek. A némaságban meditatív mozdulatok a barokkosan tobzódó zenei részekre “hisztibe” csapnak át. Gyerek-hisztibe és frusztrált felnőtt-hisztibe: így vegyesen, felváltva. (Van is talán Nagy Andrea kortalan-szép külsejében, tartásában, ahogy lábait helyezi a földre, valami az örök kamaszból.)
A darab felénél derül ki, hogy nem marad végig egyedül: két lány, miután kiviszik fölössé vált székét, partnereiként térnek vissza a színre.
A teret itt egy éles fényátló két háromszögre bontja (jelentős varázslatok következnek ezután a fénnyel, szinte folyamatosan a darab hátralevő részében), Andrea ezen a keskeny fénycsíkon indul el végtelen lassú léptekkel. A két lány közben a maga háromszögében játssza saját szólamát: egyikük a keményebb, másikuk a lágyabb hangokat idézi az imént látott szólóból. Mintha a csaknem mozdulatlan főhős újrafűzve, átcsoportosítva szétosztotta volna közöttük saját mozdulatait. Tonhaizer Tünde a szárazabb, Cunningham alapú mozdulatnyelven szól (ugyanakkor csak úgy feszül a robbanó energiáktól), Nagy Csilláé a laza, emocionálisabb, lendülőbb gesztusnyelv, alkatilag viszont ő a hűvösebb, visszafogottabb. Egyáltalán nem biztos, hogy ez volt az alkotói szándék, mindenesetre a “pacemaker” bipegését is alkalmazó izgalmas zenei kollázs és a változatos fényfigurák egyaránt ébren tartják figyelmünket, amellyel megkíséreljük összerakni ezt a mozaikot.
A dolog nem lesz bonyolultabb azzal, amikor megjelenik a színen még két hölgy: mintha megszűnne az analitikus alkotói kedv, helyette a koreográfia átvált egy jókedvű formai játékba. Szép térformákra, dialógusokra, kánonokra, egyéb társas lehetőségekre építve látjuk viszont az eddig már úgyis darabjaira tört szólót. A tetszetős formák játéka közben a zene is egyszerűsödik: feladványok nélküli, lendületes és ritmikus: öt szép lányt repít magával. Hosszan. Túlontúl, már unalmasan hosszan. Nagy Andrea játékának egyébként ez, az arányvesztés a gyenge pontja: a darab történhetett volna 30 percben a 60 helyett.
A gyönyörű jelmezek (Lőrincz Kriszta finom színekre költött egyszerű női ruhái), a fényötletek (Kocsis Gábor önmagában is értékes munkája) és a többfunkciós zene sem tudja ezt igazából jóvá tenni. Az előadók: mind szuverén egyéniség (végül az alkotó elvegyül a többiek között, mintha szétosztotta volna köztük saját egóját) a legkomolyabb technikával, energiával Tonhaizer Tünde rendelkezik, elemelkedő szépséggel Nagy Csilla, finom nőiességgel Ékes Georgina és sportos lendülettel Haraszti Adrienn. Maga Nagy Andrea, akit az érzelmek a tiszta tánc mellett erősen foglalkoztatnak (hasonló értelemben nyilatkozik a műsorfüzetnek) sosem adja át magát az érzelmeknek. Indulatokat látunk nála, azokat is idézőjelben, mintha kívülről szemlélné önmagát. Nyugalma és nyugtalanító szépsége azonban mély, titokzatos és nagyon igazi. Egy darabig ez önmagában is elég erős.
Lőrinc Katalin

Nagy Andrea: Mágneses mezők

Jelmez: Lőrincz Kriszta
Fény: Kocsis Gábor
Zene: Bartók György
Koreográfus: Nagy Andrea
Előadók: Ékes Georgina, Haraszti Adrienn, Nagy Andrea, Nagy Csilla, Tonhaizer Tünde

Helyszín: MU Színház
08. 08. 7. | Nyomtatás |