Testbe zárva Dream Team

Balázs Mari monodrámája két személyre "íródott." A franciaágy, ahol a darab nagy része játszódik, eleve feltételezne egy másik személyt, aki nincs. A játszók ketten egyek. Ez az egység azonban korántsem harmonikus. Időnként szabadulni akarnak egymástól, de nem megy, mert elvonási tünetek jelentkeznek. Az egyik öklendezni kezd, ha a másik nincs jelen. Mintha ki akarna törni belőle valami, talán a másik én.
A darab a klasszikus tükör-effekttel kezdődik. Együtt rezegnek a tükörképek. Mi nem tudjuk, hogy melyik az igazi, így az is feltételezhető, hogy egyik sem az, vagy hogy mind a kettő. Valószínűleg ez a koreográfiát mozgató egyik legfontosabb dilemma is. Az egyik olvasni akar, gondolatait tudatosan más irányba akarja terelni. A másik időnként így is felbukkan a háttérben. Kísérteties kép: a magányos nő az ágy szélén ülve előhívja a semmiből a másik énjét. Később a fizikai távolodást egy ruganyos szalag akadályozza meg, mely a távolodóra csavarodik, egyre inkább megakadályozva a szabad mozgást. Nincs mit tenni, vissza kell térni a magány színhelyére, az ágyra. Most a másik tekeri magára a szalagot. Kezére, lábára, fejére. Fura mód, nem egyértelműen a szabadság korlátozásáról van szó. A gúzsba kötött mintha segíteni akarna, szinte jótékonyan szabadítja meg a másikat a kötöttségektől, megmutatva, hogy ő is része ennek a játéknak, ő is vállalja az együttélés terheit. Persze nem együttélés ez, hanem inkább egymásban élés. Valaki kibérelte a másik testét.

Kezdetben az ének vizsgálták egymást. Tényleg úgy teszel, ahogy én? Te valóban én vagy? Az egymásra találás éjjel következik be. Az egyik felköltözik az ágy feletti plexi lapra, (mely el is választ meg nem is, mint ahogy az álmot látom is meg nem is). Ide-oda forgolódnak álmukban, talán nem is ébrednek fel igazán, mikor érzékelni kezdik egymást. Nappal, volt, hogy viszolyogtak egymástól, most keresik a másikat, de csak a műanyag válaszfalat érintik. Lassan kiderül, hogy ők nem léteznek külön. Megfelezett csészéből, tányérból isznak, esznek. Láthatóvá válik a szimbiózis, melyben a szereplők feltételei egymásnak, a látványban mégis van valami természetellenes. Az egyik ugyanis csak "beköltözött" valahogy ide, táplálni kell, előhívni, foglalkozni vele, mert ha nem, a másik rosszul van a hiányától. Fél csészéből azonban nem lehet inni, fél tányérról pedig hiányzik az étel fele vagy még több, ha a betolakodó még lop is magának még egy falatot. A tolvaj nélkülözhetetlenné tette magát az anyaszervezetben, hiszen társ a hiányban, igaz, jelenlétével csak erősíti ezt az állapotot.
A két fél idáig csak egymásban látta magát. Az egyik elcsen egy gerincoszlopot a másiktól, vagyis magától, azzal irányítja mozgását egy tükörig. Mozdulatai koordinálatlanok, hiszen így a csigolyák nem vezérlik a járást, hanem csak mankóként segítik azt. Fontos lenne látni, hogy ki van a tükörben, mert ha már senki sincs ott, ez lehetne az egyetlen visszajelzés arra, ki vagyok én valójában. A gerinc kitépésének azonban súlyos következményei vannak, hiszen az egyik azt a másiktól vette el, megfosztva ezzel őt a tartásától. Azt persze csak mi tudhatjuk, hogy valamikor, még a színpadi történés előtt, az egyik adta oda a gerincét a másiknak, vagyis ő adott neki életet. Mostanra már a létrehozott én "valódi" társ lett, aki ellen bűn ilyesmit elkövetni, hiszen ha ő nincs, akkor jön az öklendezés. A büntetés drasztikus: vér buggyan ki az egyik száján egy vízzel teli lavórba. A másik ekkor már a tükörnél van, hiszen segíteni kell. A víztükör és a valódi tükör képe ismét összekapcsolja a feleket. Egymást látják. A történet során az egyik hordozza a fizikai "tüneteket", a másik pedig a reakciót. Az előbbi észrevesz, rosszul van, távolodni akar, míg az utóbbi követ, megfigyel, ennivalót ad, és sír a vér láttán. A másik erre lett kitalálva.
A színpadra generálsötét borul, majd láthatóvá válik két nőalak (a látvány Frida Kahlo festményét idézi), mindkettőjük kezében egy-egy szív van. Műartériák hálózzák be testüket, melyben vér áramlik. A pulzálás az egyiktől ered, a másik csak elfogadja azt. Most már talán ez a megkülönböztetés is felesleges, hiszen ezzel a létrehozó és a létrehozott egy szintre kerültek. Az előbbi megalkotott egy kreatúrát a hiányállapot enyhítésére, s ezzel magába zárta önmagát. Ez az utolsó kép viszonylag hosszan történt, a szereplők rezzenéstelen arccal sejtették: ez már mindig így lesz. Ebben a néma mozdulatlanságban (csak a vér csordogált) benne rejlett az egész darab. Fájt nézni, már elfordultam volna inkább, de nem tudtam.    

Lénárt Gábor

Balázs Mari: Testbe zárva
Dream Team  

Díszlet: Tóth Imre
Fény: Szabados Tamás
Hang: Sólyom Tamás
Koreográfus: Dékány Edit, Kántor Kata, Balázs Mari
Rendező: Balázs Mari
Előadók: Dékány Edit, Kántor Kata

Helyszín: Nemzeti Táncszínház, Refektórium

08. 08. 7. | Nyomtatás |