Mozigépész

Csabai Attila: Csak

Szinte csak tegnapi élmény, ahogy a Csabai Attila vezette KompMánia valamely (bármely) bemutatójára érkező nézői tömegek egymás hegyén-hátán zúdulnak be a Szkéné, a Trafó nézőterére. Karnyújtásnyi távolságban az idő, mikor Csabai szinte szimultán lehetett, volt jelen munkájával e két helyszín mellett a Nemzeti Táncszínház, a MU Színház színpadán. Legutóbbi, bemutatónak sminkelt, a legcsekélyebb nyilvánosságot kapott fellépésén a Szkéné Színházban az első két széksort se töltötték meg az arra kíváncsiak.
Halász Tamás

A Csaknak már a színlapja sem egyszerű eset; már a produktum műfaji önmeghatározásával sem lehet mit kezdeni, de nem csupán az est megtekintése előtt. Utána se. A kártyán a mindössze monogrammal jelzett (T.J.), a néző által azonosíthatatlan beszélő zavaros elmélkedését olvashatjuk az előadás szerzőjéről. Fel sem tett vagy csak aggodalmasan kóstolgatott kérdéseinkre válaszol a szöveg Csabaival kapcsolatban, aki az elmúlt másfél évben csaknem eltűnt a magyar kortárs táncból, aki mellől maradéktalanul elfogyott egy termékeny, nagyszerű műhely.
Most, hogy láttam ezt a “vizuális élményszínházat” Csabai Attila koreográfiáiból, ami nem volt más, mint egy keserves blöff, egy tánciskolát elképesztő eszközökkel promotáló termékbemutató és egy televíziós emlékműsor szívszorító, értelmezhetetlen és értékelhetetlen elegye, végképp tanácstalan vagyok.
A Szkéné terébe belépve hirtelen jókora reklámmolinóval álltunk szemközt, mely Csabai Attila Kortárs Táncműhelyét reklámozta. Valamit, ami soha még nem volt ennyire nem létező, mint most, hogy ily konkrétan néven neveztetik. A színpadon négyszögletes kartonokból celluxszal összeragasztott ferde fal állt, merőlegesen egy projektorra, mely üzemszerű megbízhatósággal produkálta, vetítette le az est tartalmának háromnegyedét. A fehér felületre világítva – a sík megtörései miatt gyakran élvezhetetlenül, olvashatatlanul – terjengős írásbeli vallomást, illetve filmmontázst láthattak a nézők. A színpadon a társulati díszletraktár emlékei hevertek: a legutóbbi munka, a Kanca című szóló vörös szőnyege, a /Verziókból ismert bárszékek.
A Csak – különösen, ha az illető KompMániás “nagy idők” tanúja, mint magam – egyfajta visszatekintést, összegzést, jóslatot provokál ki elkeseredett nézőjéből. Most ezt mégsem produkálom. Annyiszor megtettem már, jobb, érdemesebb időkben. Ezúttal még csak összehasonlítani sincs mit. Nincs új mű. Szilánkok vannak, meg ez a filmes nekrológ.
Csabai vallomásait, pontokba szedetett ars poeticáját olvashatjuk a termékbemutatókat idéző vetítés során. A jókora felületen látható a számítógép képmezeje, melyen e textusok, videó-bejátszások (vélhetőleg egy promóciós CD anyagai) megjelennek. Az ehelyütt értelmezhetetlen szöveg- és filmetűd egymás után vonultatja fel az 1997-ben együttessé összeállt formáció hajdani, izgalmas alkotásainak fragmentumait. Jó részük közös mű, melyet Csabai nem egyedül jegyzett – ezek egy társulat, alkotóközösség alkotásai, a korabeli színlapok szerint. Ladjánszki Márta, Rácz Eszter, Károlyi Balázs, Szász Dániel alakja tűnik fel a filmben. Olyan ez, mint egy mozgóképes rekviem, melyben (újrateremthetetlen helyzetekben) hajdani társaival övezetten újra és újra feltűnik az egykori, mára voltaképp egymagában álló főalak.
A vetítést egy-két perces értékelhetetlen semmiségek, élőben bemutatott táncmorzsák szakítják meg. A jelenetekben különböző felállásokban Csabai, illetve két lány és egy transzvesztita lép színre, kiknek az írott információkkal, díszletfalra vetített telefonszámokkal, e-mail címekkel spékelt darabban egyetlen említés se jut. Hogy kik ők, nem tudjuk meg.
A három névtelen közreműködő hófehér menyasszonyi ruhás felvezető vonulása után a “műhelyvezető koreográfus” jelenik meg: apró diszkógömböt forgat. Harsány öltözékben – a darab jelmezei mintha az egykoriak pompás világának satnya karikatúrái lennének – mutatja be jelentéktelen mozdulatait. Később Csabai és az egyik lány bugyuta kettőse látható, majd Csabai csillogó fekete tűsarkúban, fekete nadrágkosztümben, fején szado-mazo gázmaszkkal rángat egy pányvát, míg a transzvesztita pókhálómintás, fehér fellépőruhájában lejt, de olyan idegtépően civilen, mintha egy bár színpadán háttértáncolna. E ponton már nem hiszek a saját szemnek.
Bárgyú és jelentéktelen képsorok, számos rontás, bizonytalanság jellemzi azt az egy-másfél percekből összeálló tíz percet, míg eleven emberek táncolnak a Szkéné színpadán. Nem beszélhetünk koreográfiáról, ahogyan darabról sem. Csabai régvolt társulata régvolt sikereinek mozgóképes fragmentumait, önnön retrospektívét mutogatja, hogy még jobban fájjon, amit élőben látunk. Részleteket a Lélekéberség-estből, a /Verziókból, a Romance-ból, a Vörösből, a Mikor iszom a semmit…-ből és így tovább. Örökre letűnt világot vetít a színre, mikor lelkes, kirobbanóan tehetséges, és – nagyrészt – ma is a magyar modern tánc élvonalában dolgozó és bizonyító fiatalokkal együtt tett hozzá valami fontosat a világhoz, melyben él, élünk. A mai Csabait, ezt a mai estét már nem hitelesíti senki. Ezek a megnevezetlenül hagyott fiatalok kerültek társul. És a számtalan kihagyott lehetőség emléke a közelmúltból: a rangos helyszínen sorra elmaradó előadásoké. Az eltűnésé, a magára maradásé.
Mikor a Kancát, a táncos-koreográfus nyúlfarknyi szólóját láttam, nem akartam elhinni, hogy az egy irányt jelez. Egyedi bakinak gondoltam, nem a krízis evidens megmutatkozásának. Nem írtam róla. Csabai csillaga hirtelen emelkedett magasra: azt például, hogy Imre Zoltán-díjas koreográfus, a színlapján sem feledi megemlíttetni. E szöveg szerint minden a legnagyobb rendben van ezzel a hajdan dinamikus, termékeny fiatalemberrel, aki semmit sem változott, sőt. Az igazság ezzel szemben az, hogy egy alkotói vergődésnek, rejtélyes zuhanásnak vagyunk tanúi a Szkénében, mi, másfél széksornyi nézők. Nagyszerű, borzongatóan izgalmas előadások lenyúzott bőrét, üres csigaházait, mozgóképi emlékeit, egy lezárult történet emlékforgácsait sorjázza nekünk Csabai Attila. Nosztalgiázó, kampányoló, önmaga emlékművének látszó estjét követően értetlenség és felebaráti aggodalom költözik az ember szívébe.
08. 08. 7. | Nyomtatás |