Üvegbe zárva

Szabó Réka: Buddha szomorú

Szabó Réka az L1 Független Táncművészek Társulás egyik alapítója. Az L1 nem társulat, hanem hét koreográfus (Berger Gyula, Gál Eszter, Hargitay Ákos, Mészöly Andrea, Michaela Pein, Ladjánszki Márta, Szabó Réka) alkotóközössége, céljuk, hogy markánsan új színeket hozzanak a hazai táncéletbe. Pont, és gyorsan rátekerjük a befőttesüveg tetejét. Szabó Réka: táncos, rendező és nem mellesleg matematikus, volt egyetemi oktató. A Véletlen, a Lomtalanítás, a Karc és még számos sikeres és kiemelkedő produkció rendezője, koreográfusa, résztvevője. Pont, és gyorsan rátekerjük a befőttesüveg tetejét. Szabó Réka kísérletezik táncszínházi produkcióival, előadásaiban nemcsak a mozgás, hanem a szöveg is hangsúlyossá válik. Pont, és erre is gyorsan rátekerjük a befőttesüveg tetejét. Szabó Réka a Buddha szomorút Lázár Ervin hasonló című történetgyűjteményének szövegeit felhasználva állította színpadra. Pont? Erre is gyorsan rátekerjük a befőttesüveg tetejét?
Czékmány Anna

A gyűjtő gyűjt, Lázár Ervinnél Simf úr üregeket, lyukakat, hiányokat gyűjt, Szabó Rékánál a Kövesdi László megformálta figura pedig kisebb-nagyobb befőttesüvegekbe dunsztolja az ismétlődő, közhellyé málló megnyilvánulásainkat, a rutin őszinte, ismerős és gyakoriságuk ellenére mégis idegen mondatait. Egy szókapcsolatot (“hülye vagy”) vagy egy párbeszédtöredéket (“– Hányszor kell még elismételnem ahhoz, hogy megjegyezd végre…”) ¬mond az üvegbe, rátekeri a tetejét, és elégedetten, féltőn félrerakja, ez így kerül a spájzba. A gyűjtő tehát gyűjt, Szabó Réka pedig rendez egy előadást mese és lidércnyomás, álom és kiábrándultság, humor és szenvedés között. A színrevitelben Lázár Ervin meséinek enyhén kesernyés humorú varázslata keveredik a “valóságos” mindennapok magárautaltságának fájdalmas groteszkjével. Hiszen a mesei elemekkel párhuzamosan – hol egyiket, hol másikat erősítve – az előadás folyamatosan önmaga részévé teszi a befogadó és a játszók hétköznapi realitásainak ismert eseményeit, élethelyzeteit és az ezekhez kapcsolódó emocionális, értelmi, fizikai reakciókat. A mesei szövegek és a rájuk rímelő “valós” mindennapok textúrái egyként és mégis máshogy börtönei a színre lassan beszivárgó alakoknak.
A szín elején középen két szék áll egymással szemben, megérkezik Szász Dániel és párbeszédet kezd magával. A diskurzus tárgya: a szerelem. Barátját is ő maga személyesíti meg, és azzal jelzi az identitás-, de legalábbis szerepváltást, hogy akkor a másik széken foglal helyet. A beszélgetés lassan kiszélesül a többi alak öndialógjaival, akik hasonló módon kettőzik meg magukat. A kócszerelmes ifjú mellett beszél még a “hétköznapi” ember, aki elképesztő banalitásokkal untatja szintén fiktív beszélgetőpartnerét (Gőz István); a gyűjtő, aki semmit gyűjt; az ember, aki előkeresi a fél pár zoknikat, és amúgy mellesleg a földet is forgatja, és intézi az időjárást, kétkedő önmaga társával (Zambrzycki Ádám); a lovag, aki egy  személyben játssza a hét fejű sárkányt és a hős gyilkost (Dózsa Ákos). Az alakok úgy felelgetnek maguknak, mintha egymásnak válaszolnának, dialógust mímelnek magukkal és másokkal. A mesei szövegekbe zárva léteznek és önmagukban megosztva, a mindenkori másikat megszólítani képtelenül megidézik a valós hétköznapok dialógusait is.
Ruháik és a színpadkép is erősíti a lehetetlen párbeszéd és a szüntelen helycsere-tánc körvonalazta értelmezési lehetőséget. Hiszen az alakok mindennapi szabású ruhái mese-tarkák. A színpadon középen hátul pedig egy hatalmas szem van kifüggesztve, melynek üres a közepe. A nagy szemhez mintegy utat jelölve a tér két szélén valamifajta felnagyított orvosi demonstrációs eszköznek tűnő szemgolyó-labdák állnak, idegpályájuk tartójában. A meséssé, ha tetszik mitikussá nagyított pupilla nélküli üres szem és a lecsupaszított szemgolyók ironikus megjelenítődései a “szem a lélek tükre” közhelynek. Ezek a szemek egyszerre jelképezik a mesék irreális valóságát, illetve a figyelmet, pontosabban az érzéketlen és állandó figyelem bezártságát. A felelgetős-helycserés játéknak egy mondat vet véget, melyet Lázár Ervin meséiben a semmit halmozó gyűjtő jelent ki a története végén: “Élni akarok.” A színpadi figurák egymás után mondják ki ezt a bűvösnek tűnő két szót, majd felállnak, eltávolodnak a székektől, így kikerülhetnek az önmagukkal színrevitt dialóg monotonitásából. Történeteik ezzel a gesztussal egyszerre kezdődnek el és nyílnak fel. Egyszerre helyeződnek az alakok valami ismeretlen végkimenetelű, mégis darabjaiban már rögzített, “sorsot” adó mese kezdőpontjára, illetve kapják meg a lehetőséget, hogy, élve a bizonytalansággal, megtalálják a másikat és benne önmagukat.
Mindegyik figura rendelkezik egy vagy több olyan tárggyal, gesztussal, amelyek mintegy láthatóvá teszik szövegbörtöneik határait, illetve segítenek körvonalazni vágyaikat. A legérzékletesebben talán a kócszerelmes és a “mindennapi” ember alakjában nyilvánul ez meg. Az előbbi újra és újra megközelíti a színpad jobb sarkában álló billenő tükröt, ám valahányszor megérinti azt, éles metsző hang hallatszik, ő pedig hátratántorodik. A tükör a kirakat, ahol szerelmét mindennap látja, de a tükör egy határ is, mely elválasztja őt valamifajta idealizált, teljes kielégüléstől, boldogságtól, a tükör az, amely torzít, mely nem engedi látni a tényt, hogy a lány kócbaba, és végül a tükör ebben is hazudik, és torzító képe késlelteti annak felismerését, hogy a szerelmes férfi anyaga sem más, mint kóc. A “mindennapi” ember öltönyben, decens nyakkendővel kis szalvétákat rak maga köré, ezzel törekszik elhatárolni, biztosítani territóriumát. Ám a többiek rohangászásukkal, rendezetlen viselkedésükkel felszámolják ezt a rendszert, majd mérőszalagokkal felszerelkezve számokban mesélik el az Átlagot. Többek közt lemérik a kiáltásának a hosszát, az orr–száj, illetve a környezet egy tetszőleges pontja és a közte húzódó távolságot. Az Akárki esetenként alig leplezett elégedettséggel, néha pedig riadt aggodalommal hallgatja a tökéletesen értelmezhetetlen adathalmazt. A számokkal maradéktalanul és értelmetlenül definiált embert ezután megfosztják ruháitól, innen kezdődik az ő küzdelme számai és történetei ellen, pontosabban azokon túl, a más és a másik felé. A tér legfontosabb pontja számára innentől a színpadon hátul álló hullámot formázó emelvény. Többször megkísérli a felkapaszkodást, ám, hasonlóan a kócszerelmeshez, az érintéstől megrettenve mindig elbizonytalanodva visszalép. A többi figura hasonló módon vívódik saját béklyójában: a sárkányölő sárkány / hős önmaga ellen fordul, arcán látható döbbenettel konstatálja, hogy teste saját magát támadja, ha a többiek lefogják két kezét, akkor lábaival billentgeti magát és az őt féken tartókat hátsón. Az üveges pedig begyűjti a befőttesüvegeket, és elraktározza mindennapunk közhelyeit, néhányat különböző intonációval duplán, sőt triplán, jól jöhet az még valamikor… Az üvegeket ruhájába gyömöszöli, majd boldogan csihol belőlük zenét végtagjainak bizonytalan mozgatásával. A bespájzolt közhelyek egyszerre határozzák meg alakját, és biztosítanak számára lehetőséget, hogy játsszon velük, hogy játékával megfoszthassa őket bosszantó uniformitásuktól, hogy egyéni zene lehessen belőlük. 
Az előadás lezárásában is megőrzi kétértelműségét, mindennapi és mese képlékeny, változó egyensúlyát. A kócember belép a tükörbe, és eltűnik. A sárkányölő sárkány belekuporodik a pupilla üregébe. Magzatként osztatlan és tudatlanul tökéletes önmagába fordul. A gyűjtő fejére egy befőttesüveg kerül, de az, hogy maga is elraktározódott közhelyként, nem akadályozza meg abban, hogy tovább folytassa az örömzenélést. Akárki tesz még egy kétségbeesett kísérletet arra, hogy újraalkossa szétrombolt rendszerét. Egy szalvétát tép apró darabokra, de belátja, meztelen, kiszolgáltatott testének ez már nem jelent menedéket. Így felkapaszkodik végre a hullámra, a szín elsötétül, és lassan kivontatják. Ahol megszakadnak a történetek, illetve az erősen expresszív záró kép akár értelmezhető úgy is, hogy a figurák állandó küzdelme a másért és a másikért sikeres, azonban az előadás alcíme ironikus félmosolyba oltja a pátoszos véget: ne mássz fel, mert leesel. Élni akartak. Pont, és gyorsan rátekerjük a befőttesüveg tetejét.

Szabó Réka: Buddha szomorú
avagy ne mássz fel, mert leesel

Díszlet: Valcz Gábor
Jelmez: Bodnár Enikő
Fény: Jánoska György
Zene: Barna Balázs, Dévényi Ádám
Dramaturg: Ari-Nagy Barbara
Rendezõ: Szabó Réka
Szereplők: Dózsa Ákos, Gőz István, Kövesdi László, Szász Dániel, Zambrzycki Ádám

Helyszín: MU Színház
08. 08. 7. | Nyomtatás |